Különösen az ókorral-középkorral foglalkozók számára elengedhetetlen fontosságú az egykori földrajzi viszonyok, a vizsgált történelmi eseményekkel egykorú természeti adottságok ismerete, de a közelmúlt történései szempontjából sem közömbös olykor, gondoljunk csak a Tisza szabályozását megelőző helyzetre...
Ilyesmi lehet valóban a dolog mögött. A klimatikus ciklikusság és az emberi történelem ciklusaiban is van együttmozgás, ha hosszabb időszakon keresztül szemléljük a dolgot.
Manapság amúgy újfent egy természetes melegebb időszakban vagyunk darab ideje már. (Ezzel nem akarom a globális fölmelegedés emberi tényezőkre visszavezetett tézisét relativizálni, de ez is igaz.)
Kb. Kr.e. 100-tól Kr.u. 350 körülig tartott az ókori klímaoptimum kora. Ekkor viszonylag meleg volt az éghajlat Európa nagy részén, az Alpok hágói könnyen járhatóak voltak, mivel a hegyi gleccserek visszahúzódtak.
Ez a korszak nagyban egybevág a római civilizáció terjedésével és a római birodalom kiépülésével és fénykorával.
Utána egy kb. 400-450 éves hidegebb időszak következett, egy ún. klímapesszimum. A közép-ázsiai sztyeppék fagyossá és szárazzá váltak, ekkor zúdultak Európára a hunok, az avarok, majd a kazárok.
Kr.u. 800-tól meg ismét melegebbre fordult az időjárás, kb. 1300-ig tartott az ún. középkori meleg korszak.
Ammianus Marcellinus (19, 11) Constantius császár és a sarmata limigansok esete kapcsán is említi a befagyott Dunán való könnyed átkelést.
[11] A császár tehát mielőbb el akarván hárítani a közelgő veszélyt, gondos előkészületek után, mint említettem, útnak indult, és Valeriába érkezett, amely valamikor Pannoniához tartozott, de Valeriának, Diocletianus lányának tiszteletére különválasztották és róla nevezték el. Seregével az Ister folyó mentén bőrsátrakban ütött tábort, és onnan kémlelte a barbárokat, akik az ő megérkezése előtt barátságot színleltek ugyan, de titokban zsákmányszerzés szándékával Pannoniába készültek betörni még a zord tél idején, amíg a tavasz melegétől nem olvad el a hó, s a folyón mindenütt gyalogszerrel át lehet kelni, a mieink pedig a fagyos-zúzmarás terepen nehezen viselik a szabadban való tartózkodást. A császár hamarosan két tribunust küldött egy-egy tolmáccsal a limigansokhoz, hogy tapogatózó kérdésekkel földerítse, miért hagyták ott a békekötés és a szövetség fejében saját kérésükre kijelölt lakóhelyüket, miért kóborolnak szerteszét, s nyugtalanítják a tilalom ellenére a határvidéket. Ezek félelmükben összevissza hazudoztak, hamis és alaptalan okokat hoztak föl mentségül, kérve kérték a császárt, bocsásson meg nekik, vessen véget az ellenségeskedésnek, engedje meg, hogy a folyón átkelve színe elé járuljanak, elmondhassák gondjukat-bajukat; készek a Római Birodalom területén a császár akarata szerint bármilyen távoli földeket elfogadni, hogy ott állandó békét élvezve a Nyugalmat istenként tiszteljék, s az adófizetők terhét és nevét magukra vegyék.
Maszúdí: "A Kazár folyót a Nīṭas öblével összekötő víz néha befagy, s ilyenkor a ġuzzok lovaikkal együtt átkelnek rajta, mert noha a víz hatalmas, annyira megszilárdul, hogy nem szakad be alattuk; az átkelés után a kazárok felé veszik útjukat. Olykor maga a kazár király vonul ki ellenük, ha az odarendelt emberei nem elég erősek ahhoz, hogy aġuzzokat visszavessék, a jégen való átkelésben megakadályozzák, és a birodalmat megvédjék. Nyáron persze a törököknek nem áll módjukban átkelni rajta."
Theorista most idézte Agathiaszt (5, 11) egy másik topikban: "Miként szokásos, tél közeledtével a folyó tekintélyes mélységig befagyott, s a jég már kellően szilárd volt, hogy lóháton át lehessen kelni. Erreföl Zabergán, a kotrigurok vezére átvágtatott a fagyott vízen egy nagy lovas haderővel, nehézség nélkül kelve át a rómaiak területére. Úgy találva, hogy a terület elhagyatott, és senki nem száll szembe vele, áthaladt Moesián és Scythián, és megtámadta Trákiát. Ezen a ponton kettéosztotta seregét, egyik részét Görögországba küldte, hogy dúlják föl és rabolják ki az ottani védtelen helyeket, míg a másik csapattestet a trákiai Kherszonészoszhoz küldte."
A Volgán és a Dunán is át lehetett kelni ezek szerint lóháton télvíz idején, Netuddkivogymuk bármennyire is nem hiszi el.
"A kitörést követő évben a globális átlaghőmérséklet 1,2 Celsius-fokkal esett. Az időjárás évekig a megszokottól eltérő mintákat mutatott és a hőmérséklet csak 1888-ra tért vissza a korábbi szintekre. "
Talán ezzel a kitöréssel függhet össze, hogy 1886/1887 telén rendkívül kemény, zord tél volt Észak-Amerika nyugati részén.
Wyomingban és Montanában állítóléag másfél méter hosszú jégcsapok lógtak le a farmépületek ereszéről.
Az amerikai Nyugaton a szabadban telelő rideg szarvasmarhacsordák jelentős részét elpusztította a hideg időjárás.
Százával mentek tönkre a marhatenyésztők, főleg a kisebb méretű, kevesebb tőkével és tartalékkal rendelkező vállalkozások.
Több száz cowboy vált hirtelen munkanélkülivé, ezek egy része nem talált munkát és a banditizmus útjára léptek, nőttek a társadalmi feszültségek.
A rideg marhatartásnak ha nem is mindjárt abban az évben, de szép lassan befellegzett.
Végső soron ezek az események egy olyan folyamatot indítottak el, amik a "régi amerikai Nyugat", az Old American West eltűnéséhez vezettek.
"Franklin úgy vélte, az 1783-as és 1784-es év rendkívül hideg időjárását az izlandi Laki-hasadék hatalmas kitörése okozhatta."
Franciaországban csapnivaló volt a szőlő- és a gabonatermés, ennél fogva a kenyér és a bor ára emelkedett, általános elégedetlenséget okozva a szegényebb rétegek körében.
A feudális Franciaországban az adóprés már így is túl volt szorítva, ehhez jött még a rossz termés, a lakosság legszegényebb rétegei szó szerint éheztek, az éhhalál küszöbén tengődtek.
Mindeközben az ancienne régime vezető társadalmi csoportjai, az arisztokraták és a katolikus felsőpapság tagjai hihetetlen luxusban dőzsöltek a kastélyaikban.
Sokak szerint a 2 hideg év és az azt követő rossz termés részben hozzájárult a francia forradalom kitöréséhez.
Bizonyára erős hatással volt az éghajlatra a Tambora 1815-ös kitörésének, amelyet a történeti idők legnagyobb kitöréseként tartanak számon. Az indonéz Sumbawa sziget 4000 méteres tűzhányójának magassága egynegyedével csökkent a robbanások során. Két kilométer átmérőjű kalderája bedőlt, a szakemberek becslése szerint mintegy negyven köbkilométer hamu, tajtékkő, salak és bomba repült a levegőbe, kétszer annyi, mint a Krakatau 1883-as kitörése során. A lávafolyamban és a szökőárban tízezer ember lelte halálát, nyolcvanezer pedig az éhínség áldozatául esett, amely a termés elpusztulása miatt köszöntött rájuk. Az évkönyvek az 1816-os esztendőt „nyár nélküli évként” említik. Új-Angliában (USA) júniusban még éjszakai fagyok fordultak elő, helyenként pedig öt-tizenöt centiméteres hó esett. Rendkívül kevés szénát sikerült betakarítani, a kukorica pedig teljesen elfagyott. Kanadában még kegyetlenebb volt a hideg, a Szent Lőrinc-folyótól északra fekvő kis tavak vize még július közepén is fagyott volt. Az élelmiszerek ára a szegényes aratás következtében az égig szökött. Állatokat kellett idő előtt levágni takarmány híján, sok paraszt tönkre is ment. Az 1816. évi hideg nyárnak Európában is szomorú következményei voltak. Mindenekelőtt Franciaország szenvedett tőle a napóleoni hadjáratok után, amikor a kisparasztoknak és földmunkásoknak nem volt élelmiszer-tartalékuk, hogy áthidalják az 1816-os rossz termés utáni esztendőt.
A tűzhányókból származó por- és gázfelhőknek az éghajlatra gyakorolt hatását már a XVIII. század második felében felfedezte Benjamin Franklin amerikai természettudós és államférfi, akinek találmányai közé tartozik a villámhárító is. Franklin úgy vélte, az 1783-as és 1784-es év rendkívül hideg időjárását az izlandi Laki-hasadék hatalmas kitörése okozhatta. A kitörés során a Föld mélyéből kiszabaduló jelentős mennyiségű gáz Izland és Észak-Európa nagy része fölött lebegett. Miután csak a kitörés kezdeti szakaszában zajlottak nagy erejű robbanások, a gázoknak csak kis része jutott fel hamufelhők útján a magasabb légrétegekbe. Egyes tudósok szerint a forró lávamezők fölött képződött konvekciós áramlások is szállíthattak – igaz, lassabban – nagy mennyiségű gázt a sztratoszférába. A gőz eltorlaszolta a napsugarak egy részének útját a Földre, és ez okozta a szokatlanul hideg telet, magyarázta már Franklin. Az 1783-as évben egy másik nagy vulkánkitörés is történt, méghozzá Japánban. Az Asama-vulkán erupciója a mai szemlélet szerint igazolja Franklin elméletét, bár az amerikai tudós erről a kitörésről mit sem tudhatott, mert a Japán Császárság akkoriban zárt birodalom volt, ahonnan alig érkeztek hírek a világ többi részébe.
David Keys' book speculates that the climate changes may have contributed to various developments, such as the emergence of the Plague of Justinian, the decline of the Avars, the migration of Mongolian tribes towards the West, the end of the Sassanid Empire, the collapse of the Gupta Empire, the rise of Islam, the expansion of Turkic tribes, and the fall of Teotihuacán.[11] In 2000, a 3BM Television production (for WNETand Channel Four) capitalized upon Keys' book. This documentary, under the name Catastrophe! How the World Changed, was broadcast in the US as part of PBS's Secrets of the Dead series. However, Keys and Wohletz' ideas are not widely accepted at this point. Reviewing Keys' book, the British archaeologist Ken Dark commented that "much of the apparent evidence presented in the book is highly debatable, based on poor sources or simply incorrect" and that "Nonetheless, both the global scope and the emphasis on the 6th century AD as a time of wide-ranging change are commendable, and the book contains some fascinating and obscure information which will be new to many. However, it fails to demonstrate its central thesis and does not offer a convincing explanation for the many changes discussed."
David Keys, Ken Wohletz és mások szerint a világ éghajlatának 535-ben és 536-ban történt megváltozását a Krakatau 535-ös kitörése okozta. Key Catastrophe: An Investigation into the Origins of the Modern World(Katasztrófa: a modern világ eredetének vizsgálata) című könyvében írt az óriási kitörés radikális hatásairól. Az utóbbi időben azt is feltételezték, hogy ekkor jöhettek létre a mai Verlaten és Lang szigetek, mint maradványok, illetve Rakata kezdetei. Bár minderre számos bizonyíték van, alig találtak erre az időre datálható elszenesedett maradványt.
A Krakatau hírhedt 1883-as kitörés a hirosimai atombomba energiájának az ötezerszeresével, mintegy száz megatonnával robbantotta darabjaira a hegyet, több mint 25 köbkilométernyi sziklát és hamut lökött ki a vulkánból, és a történelemben feljegyzett legnagyobb hangkitörést produkálta: a robbanás zajára a 3100 kilométerre lévő ausztráliai Perthben az emberek felriadtak álmukból, sőt a mintegy 4800 kilométerre lévő Rodriguez-szigeten, Mauritius közelében a fültanúk azt hitték, puskalövést hallanak. A légköri lökéshullám hétszer kerülte meg a földet, és még öt nappal később is érezhető volt. Hivatalos feljegyzések szerint a kitörés következtében kialakuló cunami legalább 36 147 embert ölt meg, a kitörés elpusztított 165 falut és várost és súlyosan megrongált 132-t. Sok ezren sérültek meg, főképp a pusztító, már említett cunami következtében, amely végigsöpört az Indiai- és a Csendes-óceánon, és hatalmas pusztítást végzett Nyugat-Afrikában, Mexikóban és Latin-Amerikában. Az emlékezetes kitörés Krakatau sziget kétharmadát eltörölte. A Krakatau robbanása a feljegyzett legerőteljesebb hang, amely még 160 kilométer távolságban 180 dB (SPL) erejű volt. Az utolsó robbanás lökéshullámát világszerte rögzítették a barográfok és még a robbanás után öt nappal is érzékelték. Az adatok szerint a lökéshullám hétszer futotta körbe a Földet. A hamu nyolcvan kilométer magasra lövellt fel; a vulkán a kitörési időszakban (döntően a robbanásokkal) összesen mintegy 18 km³ törmeléket lövellt a levegőbe. A kitörés keltette árhullámok meg Dél-Afrika partjainál is megrengették a hajókat. A cunamikat a tengerbe omló gigantikus piroklasztárak kelthették, amelyek a vulkán robbanásait követték. A tengerbe csapódó több köbkilométernyi anyag hatalmas tömegű vizet mozgatott meg. Merak városát 46 méter magasságúra becsült cunami pusztította el. A kitörés keltette kisebb hullámokat még a La Manche-nál is észlelték. Ezek túl hamar követték a kitörést ahhoz, hogy a cunamik okozhatták volna őket, ehelyett a Föld légkörét többször is körbesöprő léglökéshullámok kelthették őket. A kitörést követő évben a globális átlaghőmérséklet 1,2 Celsius-fokkal esett. Az időjárás évekig a megszokottól eltérő mintákat mutatott és a hőmérséklet csak 1888-ra tért vissza a korábbi szintekre. A kitörés hatalmas mennyiségű kén-dioxid gázt juttatott a sztratoszférába, amelyet a szelek széthordtak a világban. A cirrus felhőkben emiatt megnőtt a kénessav (H2SO3) koncentrációja, ami növelte a felhők fényvisszaverését, és így a korábbinál kevesebb napfény jutott el a földfelszínig. Az összegyűlt kén később savas esők formájában lehullott. A kitörés után évekig világszerte sötétebb volt az ég és hónapokig a korábbinál látványosabbak voltak a napnyugták.
Árpa, zab és len megtermett akkor Izlandon a középkori klímaoptimum idején. Etelközben vagy 100-200 km-rel északabbra termett a szőlő és a magyar nyelv bolgár török (FU+belső keletkezésű) szőlő és bor termelési szókincsünk.
A túlnépesedés és a szárazság vezetett az asszír birodalom bukásához - állítják amerikai és török kutatók, akik a Climatic Change folyóiratban tették közzé vizsgálataik eredményét.
Adam Schneider, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem antropológusa és Selim Adali, az isztambuli Koc Egyetem kutatója egy agyagtábla szövegének megfejtése után kezdett vizsgálódni. A levelet egy udvari asztrológus írta, aki Kr.e. 657-ben arról tudósította a királyt, hogy "nem volt termés, nem volt mit aratni".
A paleoklimatológiai vizsgálatok tanúsága szerint nem egyszeri természetes csapásról volt szó, a mai Irak északi részét és Szíria területét sok éven át sújtotta a szárazság a Kr.e. 7. században. A helyzetet súlyosbította a túlnépesedés, különösen drámai volt a helyzet az olyan megapoliszokban, mint a birodalom fővárosában, Ninivében, amelyek feltartóztathatatlanul növekedtek Szín-ahhé-eríba király Kr.e. 704 és 681 közötti uralkodása idején.
Asszíria folyamatosan gyengült, lakossága lázongott, trónviszály, polgárháború sújtotta az országot, majd Kr.e. 612-ben a babilóniaiak és a médek elfoglalták és lerombolták Ninivét. A birodalom sosem éledt újjá. "Ismereteink szerint ez az első tanulmány, amely felveti, hogy az éghajlatváltozás, elsősorban a szárazság okozta az asszír birodalom bukását. Nem állítjuk, hogy éhhalál végzett az asszírokkal, csupán arra mutatunk rá, hogy a szárazság és a túlnépesedés kihatott a gazdaságra és destabilizálta a politikai rendszert. A folyamat eljutott egy olyan pontig, amikor a birodalom már képtelen volt megbirkózni a belső lázadásokkal és a külső támadásokkal" - magyarázta Adam Schneider, a tanulmány vezető szerzője.
...az ókori fejlett kultúrák kialakulása óta az emberiség mindig csak profitált a meleg periódusokból. A mostani felmelegedés így nem csak veszélyeket, hanem lehetőségeket is rejt - tudhatjuk meg A klíma kultúrtörténete címet viselő, nemrég magyarul is megjelent kötetből ... A könyv plasztikusan mutatja be az olvasónak, hogy elődeinknek milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, és azt is, hogy néha milyen rendkívül kellemes időjárási körülmények között éltek, például a Római Birodalom virágkorával egybeeső klímaoptimum vagy a fejlett középkori meleg időszak alatt, amikor egyébként Magyarországon az Árpád-házi királyok uralkodtak.
A Landnámabók (= A kolóniák könyve) és más források alapján úgy gondolják, hogy magát a viking kirajzást is a 3-4 fokkal melegebb éghajlat idézte elő. Mások homlokegyenest ellenkező okokat tételeznek fel... mint ahogy a mongol hódítások esetében:
"A történészek régóta úgy gondolják, hogy a száraz periódusok késztették arra a mongolokat, hogy meghódítsák szomszédjaikat. Egy új kutatás szerint pontosan az ellenkezője történt: az állandó esőzések és a meleg idő biztosította azt az erőforrást, amelynek birtokában a mongolok képesek voltak kiterjeszteni fennhatóságukat Eurázsia egy részére: ez pedig nem volt más, mint a dúsan növő zöld fű."
Ez az időjárás eredményezte Európa középkori felvirágzását 1000 és 1347 közt, amikor végetértek a viking, magyar és arab támadások és megalakult keleten a cseh, lengyel, magyar és orosz állam. Igazából ez a korszak a mai Európa alapja.
A 3. század dereka óta feltételezett, hideg telek dominanciáját a 8. és a 9. század fordulóján lehetséges, hogy melegedés szakította félbe, és a téli időjárás enyhébbé válása tartósnak bizonyulhatott. Kern Zoltán bihari jégmagvizsgálatai szerint a 9. század első felének telei voltak a legenyhébbek az utóbbi kétezer esztendőben, a hőmérséklet-növekedés értéke elérte a 1,5 °C-ot a megelőző periódushoz képest. Az enyhülés intenzitása később csökkent, de a jobbára enyhe téli időjárás az Alföld keleti peremén, s feltételezhetően az egész Kárpát-medencében kitarthatott a 12. század közepéig. A 12. század végén ugyan egy kisebb hideg periódus szakíthatta meg az enyhébb telek dominanciáját, a 13. század első fele az utóbbi ezer esztendő egyik legenyhébb téli hőmérsékleti átlagát produkálta. Az 1300-as évek első felének pozitív téli anomáliáit tartósnak bizonyuló téli lehűlés zárta le. Igen hasonló eredményekre jutott a – már több helyen említett – Sümegi Pál vezette kutatás, mely enyhe téli időjárást feltételez az Északi-középhegység területén a 7. század végétől egészen a 13. századig. Ugyan egy kisebb hideg periódus jelentkezett 1100 körül, mégis szignifikánsan magasabb téli hőmérsékletekkel számolhatunk ezen a területen is, a kis jégkorszak markáns lehűléséhez képest.
Az oxigénizotópos jégmagvizsgálatok és Ionel Popa és Kern Zoltán dendroklimatológiai rekonstrukcióinak eredményei alapján a középkori meleg időszak hozzávetőlegesen 800 és 1250 közé datálható. Az utolsó karakteresen enyhe telek az 1220 és 1240 közötti időszakban uralták a Kárpát-medence téli időjárását, ám feltételezhető, hogy a 9. század első felében előfordultak ennél is enyhébb telek.
A Dentumagyaria-kérdéshez érdekes lehet a mongol kori helyzet: az előkelők a helyi uralkodóval együtt levonultak télire a nagyobb folyók (Volga, Don, Dnyeper) torkolatához, nyárra meg visszavonultak északra ugyanezen folyamok mentén. A kazár és volgai bolgár uralkodó is így tett kíséretével.
A nagykanizsai könnyű hadosztály 17. és 47. gyalogezredének Voronyezstől délre húzódó szakasza a Don jobb partját követte. A települések - Gremjacsje, Kosztyenki és Alekszandrovka - a parthoz közel feküdtek. A falvak közelében lombos erdők voltak, melyek jó rejtőzködési lehetőséget nyújtottak. A Don jobb partja általában itt magasabban feküdt, mint átellenben, így ez is némi előnyt jelentett. A másik oldalon viszont szélesebben terült el a folyó árterülete, mely bozótosaival, nádasaival és ártéri erdőivel még kiválóbb rejtekhelyül szolgált.
Tehát még egyszer: a kazár erődök semmiben sem érintik azt a kérdést, hogy a Volga és a Don árterületének egybemosódása miatt az említett folyamok alsó szakaszait hol az egyik, hol a másik folyóhoz sorolták. Derék barátunk valószínűleg azt gondolja, hogy a kazárok mindenképp igazodtak nemcsak a mai földrajzi szemlélethez és tudásanyaghoz, de még valamiféle tabu is tiltotta nekik, hogy a Volga mentén építkezzenek katonailag.
"Dentumoger-nek ott kellett lennie, ahol a neve is mutatja, a Don tőnél, pontosabban a Don-Dnyeper térségben és a Kubány vidéken"
Attól függ, mit tekintettek a Don torkolatának. Mint a történeti példák mutatják, a Volgát és a Dont az ártér miatt összeérő kanyarulatnál hol így, hol úgy különítették el.
Mindkét folyamot hívták Etilnek is, mivel a mai Volgográdnál a két folyam rendkívül közel kerül egymáshoz, sőt kiterjedt árterük miatt képtelenség volt elkülöníteni a kettőt. Sajnos űrfelvételek a kor emberének még nem álltak rendelkezésére, így nem tudtak a te fejeddel gondolkodni, mint ahogy ennek a fordítottja is igaz: sajnos képtelen vagy felfogni, hogy abban az időben nem tanítottak az általános iskolában földrajzot, így nem volt egyezményes vélemény arról, a két említett folyam közül melyik hol ér véget.
Kazária és a besenyők közt a kazár polgárháború után nem volt egynapi járótávolság sem. Kazária fővárosa, meg a besenyők egyik fejedselmének a székhelye közt volt 10 napi járóföld.
Hogy ezen mit nem lehet érteni, azt fel nem foghatom.
"tíznapi járás van pusztákon és erdőkön keresztül; "
Magyarul: úttalan utakon.
"az előbbiek és a hazar között járt út és látogatott közlekedési útvonalak nincsenek, ellenben útjuk ilyen erdőkön és bozótokon át vezet, míg végre a kazárok földjére érnek.""
Na látod. Ennyi.
De messze ez nem azt jelenti, hogy 10 napig lakatlan területen kell menni, míg az utolsó kazár településtől az első besenyő települést eléred.
Csak azt az ismert biológiai tételt kellene ismerned, és elfogadnod, hogy az élet kitölti a rendelkezésére álló teret.
Magyarul: a lakható terület lakott is.
Sőt, azt is meg lehet mondani, hogy mennyire lakott. A népsűrűség akkora, amennyi embert az adott terület a korban ismert termelési módon el tud tartani.
Nnna, ha ezt végre felfognád, akkor ebből már következik, hogy két centrum közt is lakott a teljes terület, lakatlan területek csak akkor vannak, ha nem homogén a terület. (Természeti akadályok, gátak).
Valamiért mégis meghagynak földeket uborkatermesztésre, más földeket meg kaszálni... ugyanez a helyzet a határsávvá nyilvánított földekkel, holott azokon számos esetben lakhatnának is. Tiszta dedó.
1. mesterségesen megépített középkori országvédő határ (→ vég). Lehetett árok, sövény, földhányás. Készülhetett felhalmozott kőből, fából. Leggyakoribb volt a fatorlasz. A behatolásra alkalmas helyeken, főleg völgyekben épült gyepűk egységes láncolatot alkottak az ország körül. A kivezető utakon országkapuk álltak. Ezeket sokszor az irányukban levő szomszéd népről nevezték el. Pl. Cseh, Német, Lengyel kapu. Jelölhették őket a környékükön álló város nevével vagy anyagukkal is. Pl. Kőkapu, Vaskapu stb. A gyepű mellett, különösen az átjáróhelyek tájékán határőrnépek éltek. Ezek emlékét az Őr, Strázs stb. helységnevek őrzik. A határőrök gyakran idegen, leigázott vagy a magyarsághoz csatlakozó népelemek voltak. A gyepűt külső oldalán széles, lakatlan erdős sáv vette körül. Ezt a területet hívták gyepűelvének. A középkori magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tkp. két határa volt: a gyepű és a gyepű elve. A terjeszkedés során a gyepűelvék lassan benépesültek. Ilyenkor a gyepűt kijjebb tették. – A kora középkorban a határok gyepűvel való őrzése Európa-szerte elterjedt volt. – 2. a → kerítés egyik régi neve. Lehetett eleven sövény vagy tüskével megrakott árokpart. Alkalmazták udvar, szálláskert, szőlőskert, pajtáskert, veteményeskert, határbeli irtott parcella stb. körülkerítésére. – Irod. Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve (Magy. Nyelv, 1913); Györffy István: A feketekörös-völgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913)."
Kivastagítottam. A gyepü nem sztyeppei fogalom. Vagyis ott nem volt ilyen.
A magyar gyepüelve meg azért volt gyéren lakott, mert ott csak hvgy életmódot éltek, vagyis 10 km2 tudott eltartani egy főt.
Gyepű a római kori limes középkori változata. Azzal a különbséggel persze, hogy a limes egy adott birodalmat védő hosszabb védvonal volt, a középkori gyepűt országok körül hozták létre.
Sztyeppén valóban nem volt ilyen, ott sokkal nagyobb területen éltek vándorló törzsek. Határok ideiglenesek voltak, sokszor hegységek, folyók képeztek ilyen határokat.
A különbség tehát alapvetően a letelepedett életmódban és népsűrűségben van. A római kor előtti barbár Európában sem voltak állandó határok, bár egyes törzsek (vagy törzsszövetségek) olykor létrehoztak védelmi vonalakat.
"A középkori magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tkp. két határa volt: a gyepű és a gyepű elve. A terjeszkedés során a gyepűelvék lassan benépesültek. Ilyenkor a gyepűt kijjebb tették. – A kora középkorban a határok gyepűvel való őrzése Európa-szerte elterjedt volt ... A gyepü nem sztyeppei fogalom. Vagyis ott nem volt ilyen"
Hogy következik egyik a másikból?
Szerinted a sztyeppén azért nem lehetett gyepű, mert másutt is volt Európában, és az Árpád-korban a gyepűelve kezdett benépesedni. Fel kéne terjeszteni téged a Fővárosi Nagycirkuszba valami tiszteletbeli bohóci címre.
Még határvármegyék (marchia) is voltak. Elég sokrétűen oldották meg a határvédelmet. Nem lehet az egészet a római limesekre visszavezetni. Határzónák sok ezer évvel korábban is voltak.
Amúgy is a mohamedán utazók szóhasználatát fogadom el: a határzónának volt kezdete és vége, amikor keresztülszelték. Erre világosan kitértek a földrajzi beszámolóikban.
"A gyepű ... A nomád népeknél a »senki földjét« is jelentette (SALLAI 2004:90). FODOR FERENC felhívja a figyelmet arra, hogy a gyepű fogalmát el kell különítenünk a természetes határvonal, illetőleg a védelmi vonal fogalmától. Kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy mesterséges gyepű csak ott lehetett, ahol nem volt megfelelő természetes védelmi vonal, tehát csak a síkságokon voltak igazi gyepűk, illetve a nyugati dombvidékeken, viszont a hegységek felé nem építettek ki efféle védelmi vonalat (FODOR 1936: 128). A gyepűt kapu tette átjárhatóvá, melyet gyepűkapunak neveztek. Ezeket a kapukat úgy alakították ki, hogy el lehessen őket torlaszolni (SALLAI 2004: 91) FODOR tereptani vizsgálódása azt mutatja, hogy a kapuk »a mocsaras síkságokon a járhatatlan mocsarak legjobban járható pontjain voltak, míg az erdős hegyvidékek esetében a folyóvölgyek legnehezebben megközelíthető szorulataiban létesítettek kapukat« (FODOR 1936: 129). A gyepűkapuk a természetes védővonalnak mindig a legvédhetőbb pontján álltak, mivel a leggyengébb pontokat, az átjárásra legjobban megfelelő helyeket a síkságokon elárasztották, erdős hegységekben bevághatták (FODOR 1936: 125). A síkságokon a mocsaras, vizenyős területek jelentettek ideális védővonalat, mely területeknek mindig a legszárazabb pontján építették ki a gyepűkapukat. »A gyepűkapuk előfutárai lehettek a tatárjárás után mindenfelé megépülő váraknak« (FODOR 1936: 127), melyek előtt őrség állt."
