Oda-vissza
Harmadgenerációs magyarok térnek haza az Egyesült Államokból
2010. január 16. 00:00
Pethõ Tibor
Amikor a rossz gazdasági helyzet és a kilátástalanság miatt nagyon sok magyar fiatal menekülne az országból, egynéhányan külföldről épp Magyarország felé veszik az irányt. Szülőföldjük Amerika, de itt lelnének régi-új hazára.
Búcsúzik az óesztendő. Négy, Amerikából érkezett magyar fiatal a Himnuszt, majd a székely himnuszt énekeli lelkesen, enyhe, ám észrevehető angol akcentussal. Aztán előkerülnek az itthon rég elfeledett népdalok, keservesek. A tősgyökeres pestiek némák maradnak. A dallam fordulatai ismerősek számukra, de a szöveg nem.
A nótázó másod-, harmadgenerációs amerikai magyar huszonévesek közül a 25 éves Gorondi Réka jelenleg Budapesten tanul, a szintén 25 éves Bányai Bíbor bábának, testvére, a 22 esztendős Bányai Torda pedig építési vállalkozónak készül. Az Erdélyből New Yorkba elszármazott Podolyák Attila aneszteziológus lesz, végzős a SOTE-n.
Magyarországon akarnak élni.
Nem hagy nyugodni történetük, találkozót kérek tőlük: néhány nap múlva Pesten, egy belvárosi presszóban beszélgetek négyükkel.
– Sok lehetőség van itt, s élni is kívánok ezekkel, amikor majd hazatelepülök. Nem egyedül jövök persze, jön a nővérem, Bíbor is – meséli kérdésemre Bányai Torda. Menyasszonya, Réka már itt lakik lassan három éve.
Torda és Réka a New Jersey állambeli Passaicból érkezett. A Bányai testvérek anyai dédszülei Szegedről, az anyai nagypapa pedig Zalaegerszegről került Amerikába a második világháború után. A nagyszülők aztán Amerikában ismerkedtek össze s alapítottak családot.
A 25 esztendős Gorondi Réka felmenői 1945 után egy menekülttáborban voltak Torda nagyszüleivel, de aztán megszakadt a kapcsolat a két család között. Réka a cserkészetben találkozott Bíborral, ő mutatta be testvérének, Tordának, aki később Réka vőlegénye lett.
– Az édesapám nagyon rosszul beszélt magyarul, ő már Argentínában született, onnan vándorolt át az Egyesült Államokba – meséli Réka családjának történetét. Édesapja édesanyjával az Egyesült Államokban ismerkedett meg. – Tőle tanulta meg rendesen a nyelvet. Anyu ugyanis ötvenhat után, tízévesen került Magyarországról az Újvilágba.
Gyermekként a régi legendák, az otthon hallott mesék alapján mindhárman csodálatos helynek képzelték el az anyaországot. Ezt a hitet főleg a nagyszülők táplálták, Réka édesapja ugyanis húszévesen, életében először hazalátogatott, s akkora csalódás érte, hogy azóta nem hajlandó magyar földre lépni. Meggyőződése viszont annál erősebb lett: az „igazi” magyarságot nekik kell megőrizniük. Ezért is nevelte gyermekeit szigorúan magyarnak.
A szigorúságot jelen esetben szó szerint kell venni. Az óvodáig csak magyarul tudtak, s utána tanultak meg angolul. Ha otthon angolul beszéltek, rájuk szóltak, a játszótársaik is csak magyar ajkúak lehettek.
Bíbor hozzáteszi, ha angolul szólaltak meg otthon, fogalmazást kellett készíteniük a magyar nyelvről, unokatestvéreinek pedig százszor le kellett írniuk: „Itthon csak magyarul beszélünk!”
A kamaszkor mindezt megváltoztatta, szívesen mentek inkább amerikai társaikkal szórakozni, iskolai barátaik odakötötték őket. Felejteni kezdték a magyart, s már szinte csak angolul beszéltek, gyakran egymás között is. Sok magyar ismerősük abban az időben hagyta el a szülőktől örökölt identitását.
El kellett telnie néhány évnek, hogy ismét felleljék magukban kötődésüket, s újra felfedezzék Magyarországot, ahol gyerekkorukban gyakran nyaraltak. Réka komoly döntést hozva a New Jersey állambeli New Brunswickból Budapestre költözött, jelenleg az Állatorvos-tudományi Egyetem harmadéves hallgatója. Választása tudatos: vidéken szeretne élni, állatokat tartani egy tanyán.
– Sokszor csalódtam az anyaországban, hiszen a mi kis otthoni közösségünkben erősen éltek a szokások. Rendszeresen báloztunk, estélyi ruhában, frakkban vagy szmokingban, az ünnepségeken gyakran viseltük a díszmagyart – mondja Réka arról, hogy mennyire más Magyarországon magyarnak lenni, mint Amerikában. Többször vissza akart menni Amerikába az ottani magyar közösségbe, feladva, amit itthon elkezdett. – A magyar vidék, Csíksomlyó tartott itt – mondja –, s az, hogy helyenként sikerült fellelni azt a világot is, amelyről annak idején a nagyszülők meséltek. A forrást kerestem, s talán meg is találtam.
Réka esetében még érdekesség, hogy nagyszülei is hazaköltöztek. Ők most Budapesten, Zuglóban élnek.
Más volt a helyzetük a Bányai testvéreknek: őket a szülők magyarországi középiskolába küldték tanulni. A pécsi ciszterci gimnáziumba jártak, ittlétük alatt az iskola kollégiumában laktak.
– Úgy érzem, átmeneti helyzet, otthon is így tekintették, hogy családunk elmenekült Amerikába – mondja Bányai Bíbor. – Szellemi kincseiket, felfogásukat vitték magukkal, ezt szeretném én most, ha nem is egészen abban a formában, visszahozni. Nem túlzás: lelkifurdalást érzek, ha nem vagyok itt. Igaz, most vissza kell mennem, be akarom fejezni szülészeti tanulmányaimat.
Bíbor úgy tervezi, egy ideig az Egyesült Államokban fog élni és dolgozni, majd az ott megkeresett pénzen földet vásárol Magyarországon.
– Ősi magyar állatokat szeretnék tartani, lehetőleg egy város közelében. Hivatásomat, a bábaságot ugyanis a nagyobb településeken lehet igazán hatékonyan gyakorolni – mondja. Nem titkolja, az otthon szülés pártján van, szeretné, ha ez minél több helyen Magyarországon is megszokott dolog lenne. – Nem akarok elzárkózni a modern világtól sem, csak megőrizni a régit.
Bíbor élete egyébként odakinn is jórészt a magyar közösségben folyik: a templom, a cserkészet, a szombati magyar iskola kitölti napjait a tanulás mellett.
Podolyák Attila története némileg eltér a többiekétől. Őt nevezhetnénk akár első generációs amerikai magyarnak is, hiszen ő még Erdélyben nőtt fel: első emlékei a Ceausescu-rendszerhez kötődnek, tizenegy évesen, 1990-ben hagyta el szüleivel Kolozsvárt, s költözött át New Yorkba.
– Az európai kultúra, az emberközelibb világ vonzott ide New Yorkból, élvezem, hogy itt mindenki magyarul beszél – mondja a budapesti egyetemen orvosnak készülő, jelenleg aneszteziológusrezidens Podolyák Attila. Állítja, Amerikában nem voltak igazi barátai, ennek ellenére őt is fenyegette a veszély, hogy aszszimilálódik. 2000-ben az akkori kormány által a szórványmagyaroknak alapított oktatási program segítségével került Magyarországra. – Magyar feleséget, gyerekeket szeretnék – jelenti ki határozottan. – Felelősséget érzek azért, hogy jobb legyen itt, hogy megmaradjon a magyarság.
Attila bátyja, aki tényleg majdnem teljesen asszimilálódott az Egyesült Államokban, öccsét követve tért vissza Magyarországra. Szegeden él, most született gyermeke.
Közbevetésemre, hogy meglehetősen furcsa mindez, hiszen Amerikába inkább kivándorolni szerettek mindig is az emberek, mint onnan ideköltözni, azt válaszolják: tisztában vannak azzal, hogy amit ők akarnak, rendkívül ritka még az emigránsok körében is.
A 2000-es statisztikai adatok szerint egyébként az Egyesült Államoknak körülbelül másfél millió olyan polgára van, amelyik magyarnak vagy magyar származásúnak vallja magát. Legtöbbjük 1945-ös, illetve 1956-os menekült, de vannak ott mostani kivándoroltak, úgynevezett „friss magyarok” is. A generációs és más jellegű ellentétek miatt érezhetően elkülönülnek a különböző időszakokban érkezett kivándorlók közösségei. Az amerikai magyaroknak kevesebb mint tíz százaléka használja otthon az óhaza nyelvét. Egy hazai értékelés – Papp Z. Attila tanulmánya – szerint az asszimilációs folyamat lelassult ugyan, ám jól látszik az „etnikai alagút vége”. Azaz: a beolvadás gyakorlatilag elkerülhetetlen.
– Nem akarok idegennek tűnni itthon. Ezt a földet tartom hazámnak, felnőttként inkább itt élnék – jelenti ki Bányai Torda.
Amikor azt kérem, beszéljenek arról, mi nem tetszik nekik idehaza, szenvedélyesebbek lesznek. Attilát a „túlzó Nyugat-majmolás” taszítja.
– Nem azokra találtunk, akiket vártunk, az emberek nem őrzik hagyományaikat, fásultak.
Réka a sokszor udvariatlan kiszolgálást említi. Szokatlan volt számára az is, hogy a hivatalok kevésbé pontosak és megbízhatók s jóval bürokratikusabbak, mint Amerikában.
– Budapest nagyon szép, de sajnos lepusztult. Sok a csúnya új épület, sok a falfirka, a szemét – teszi hozzá.
– Nem akarok se Erdélybe, se Amerikába visszaköltözni – mondja már a búcsúzásnál Attila. – Esetleg rövidebb időre elmennék külföldre dolgozni. A legjobb persze az volna, ha itthon tudnék gyógyítani. |
