Szeretem József Attilát, megvettem pár éve egy hangoskönyvet, amin az ő verseinek a válogatása is rajta volt, Jordán Tamás előadásában, ott hallottam először az Iszonyat címűt, és lenyűgözött.
'A holló' nem éppen ismeretlen vers (hirtelen kilenc fordítást számoltam össze belőle), ám ugyanennek a témának a másik nézőpontból való megvilágítása bizonnyal mondható zseniálisnak -- úgy ötletben, mint annak kivitelezésében.
Birtalan Balázs: A költő
(Mottó: Audiatur et altera pars)
Emlékszem, hogy megszülettem, azonnyomban madár lettem. Ringatott az ősi fészek, melegített ifjú nyár. S kibújván a zord tojásból, mely oly hosszan elpalástolt, Néztem rögtön messze, távol, előttem a zöld határ. Szabad voltam! S a tört héjnak, mely azt súgta, visszavár, Beintettem: "Soha már!"
Derék anyám kukacokat kezdetben még hoza sokat, Hanem egy nap így szólt hozzám: "Nem vagy többé kismadár, Ne kucorogj itthon, gyáván, röpülj el a szelek szárnyán, Isten veled, csöpp kis árvám..." - és még mondta volna bár, De lentről egy pisztoly dördült (sajnos teli volt a tár), S anyám nem szólt soha már.
Elkárogni igen hosszú, mint forrt begyemben a bosszú; "Kivájom e vadász szemét!" – Ám ekkorra messze járt. Hajkurásztam földön-égen, s majd felfordultam már éhen, Mikor egy üzlethez értem. Tejbolt volt vagy kis bazár? Nem érdekelt. Összeszaladt aszott csőrömben a nyál: "Most eszem – vagy soha már!"
Mihelyt beszálltam az ajtón, szemem megakadt egy sajton, Nem volt pénzem, viszont nem is foglalkoztatott az ár. Visszagondolva a múltra, lehet, amit tettem, durva: Odaröppentem a pultra – s a boltos egy dromedár Jámborságával csak leste, hogy áruja tovaszáll. Viszontlátni?! Soha már!
Mivel szörnyű volt már étlen, zsákmányommal visszatértem Bús fészkemhez, hogy a sajtot elfogyasszam fönn a fán. Kis híján már nekiláttam, hogy belakjak katonásan, Mikor elborzadva láttam: alant vörös róka jár! ...Nem mesélem el a szégyent, minden gyerek tudja tán; Le nem mossa senki már.
Mit tehettem? Sajtom veszve. Röhögött föl rám a beste; Elröpültem arcpirulva, lesújtott a szörnyű kár, Kóvályogtam éhgyomorra, éjfélre járt már az óra, S lepillantottam a hóra (hiszen elmúlt rég a nyár): Kicsi házat vettem észre, úgy festett, vendégre vár. Én leszek az, ugyebár!
Az éhségtől félig holtan csöndben a párkányra hulltam, Ám a szemeim kopogtak – mire felpattant a zár; Nem néztem én akkor széjjel, mert űzött a téli éjjel Nem gondolván a veszéllyel, beröppentem, én szamár, S vajh, mit láttam a szobában, mit láttam ott, én szamár? A fénykörben ember áll!
E puszta tény nem zavart, ám árny suhant át büszke arcán, Ahogy meglátott e délceg ifjú, nyomban holtra vált, S amint orcájára lestem, fölismertem én is menten – Éreztem, hogy tollam rezzen –: ő volt az, ki jó anyám Ellen orvul fegyvert rántott, midőn perzselt még a nyár! Megbocsássak? Soha már!
Ám a bosszúról letettem, mert rájöttem: lehetetlen: Olyan bágyadt, gyönge voltam, mint egy fonnyadt rózsaszál. Néhány szárnycsapásra tellett, s legott pihennem is kellett; A kulcsra zárt ajtó mellett giccses márvány-némber állt: Lerogytam hát rút fejére, s féltem: onnan én talán Föl nem kelek soha már.
Esdve néztem a vadászra, ki rémülten, megalázva Pislogott rám; némi ételt irgalomból adna bár! De csak babrált ócska töltőtollával e szörnyű költő; Emlékezett: hollót ölt ő, s félt, hogy rá most bosszú vár, Hetet-havat összehordott, mint egy galacsinbogár... Nem ad ennem soha már?
Csapdába csalt így a gyomrom, ülök hát e randa szobron, Elpusztulok, nincs menekvés – ez meg jajgat, meg nem áll, Rögeszméje lett az átok, nem fogja fel: megbocsátok! Éhes csőröm végsőt tátog, lelkem lassan égbe száll... Míg poéta él e földön, tudd meg sorsod, oh, Madár: Békét nem lelsz – soha már!
A vers talán nem zseniális, de mindenképpen nagyszerű. Egy szellemi alkotást többnyire nem a témája minősít, hanem a megvalósítás színvonala. Széplelkek pedig voltak, vannak és lesznek, akik számára a hasonló témájú sorokból csak a szag marad. Ők, javaslom, szellőztessenek!:)
Sziasztok! Szerintem bizony zsenialitásra vall, ha valaki a legközönségesebb dolgokról tud cseppet sem közönséges stílusban vallani. Van is rá irodalmi példa szép számmal. Például Janus Pannonius, aki (bár a püspöki rangig vitte, s a pápa kegyeltje volt!) nem átallott ilyen verset szerezni:
ORSOLYA MUFFJÁRÓL
Mézes a nyelved, bársony a tested, csábos az arcod, S Orsolya, munka előtt tetszel egészbe’ nekem. Ám ha terád feküszök, fütyim úgy lezuhan valagadba, Hogy nem punciba bújt, sejteni kezdi legott. Oldalait s fenekét nem is érzi, akár ha a roppant Légben lengene vagy tóba merülne alá. Csak dőzsöl tehetetlen-erőtlen a szörny hasadékban, S kéjre hiába eped makkja gyötörve, szegény. Mit se segél fara tánca vagy átkaroló szoritása, S nem nyújt az se gyönyört, térde ha vállamig ér. Kár ez a küzdés, s fogy lihegő kebelem veritéke, Farkam kínjaitól fájnak a csontjaim is. Vagy vaginádat az isteneink szűkebbre szereljék, Vagy neked adjanak dákót ők, megfelelőt. (Török László fordítása)
Nem Téged akartalak csesztetni, ez a véleményem az idézett versekről.
Az általad idézett költők MINŐSÉGET produkáltak. Az, hogy leírják, hogyan sz.rik valaki, nem művészet, nincs benne semmi plusz. A beidézett sz.rási versnek mi köze Villon, Poe vagy más nagy költők műveihez?
Igazad van. A mai angyalszelíd és túlesztétizáltra finomult, ízléses Barbie-mintás világunkban büntetni kellene, ha valaki Villon, Morgenstern vagy Poe hatása alá kerül.
GL. Jelentéktelen személyiség, itt-ott jelent meg néhány írása, főleg próza. 2001 óta nincs nyoma a sajtóban. Eltávozott, vagy témát váltott, vagy ki tudja? Csak azért mertem ide applikálni ezt a csipetnyi mintát a firkáiból, mert szerintem a diákcsíny-kategóriájú költészetnek is meg lehet a maga szerepe és helye a hazai szépirodalomban, nem csak a faldöntő súlyú polémiának. Arról nem is szólva, hogy a mai világban, a jelenkor problémái közepette, hagyományos, rímelő és kötött szótagszámú verseket csak a gyerekek kedvéért lehet írni, mert az élet már tovább ment annál. GL. utolsó firkái is kizárólag abszurd prózaversek voltak, szerintem nagyon is a korhoz illően.
Végül még két szemelvény a keveset publikált, múlt század végi Gergelics Lászlótól:
A HULLAFÉREG
Nincsen lelkem, nincsen vágyam, halott füle az én ágyam, Vég nélkül csak rágok, falok, ugyanis dögféreg vagyok. Sosem sírok, nem nevetek, kedvencem térden a retek! Örökké csak fickándozok, hullaorr-ra rojtot hozok. Ó, sok élő, gondolj reám! Sok nagy féreg, gondolj reám! Én vagyok a tetem-fúró, étkem, kinek léte múló!
Csámcsogva rágom a tüdőt, bélbe vések lyukat, minőt Senki fia nem látott még! Iszonyú illatú e lék! Majd végigmászok a májon, névjegyemet belé vájom, Átlépek a patkóbélre, s megpihenek ottan végre. Ó, sok élő, gondolj reám! Sok nagy féreg, gondolj reám! Én vagyok a tetem-fúró! Étkem, kinek léte múló!
Eljutok végül az agyba, gerincen át utat túrva, Pengetem az idegeket, foszladozó-hidegeket, Épen egyiket se hagyva, bekiáltok én az agyba: „Hej, ti sejtek! Étkem lesztek, mert fel semmit sem élesztek!” Ó, sok élő, gondolj reám! Sok Nagy Féreg! Gondolj reám! Én vagyok a tetem-fúró! Étkem, kinek léte múló!
Sommázat helyett: Én fel semmit sem élesztek, rágó munkám mégis hasznos: Szétszedem a döglött sejtet, néki új életet az hoz; Atomjai szerteszállva jutnak állatba, virágba, Emberbe is egykor talán, ó sok élő, gondolj reám!
A FOSZLADOZÓ
Mint a korhadt kecskesonka, holt bak romlott maradéka, Mint hét vén tót pipaszutyka, mit bevágtak sötét sutba, Oly iszonyú hulla-illat lepi azt, ki idepillant, Mert az oszlás zöld nyomai ékesítik, hisz’ nem mai, A gazok közt ezt a holtat, akin légyraj csatangolhat!
Ki volt vajon ez a hulla? És a fűbe miért fúla? Unta tán e szép életet, hogy róla ily könnyen letett? Vagy az éji rablók keze nyomán múlt ki, az ok ez-e? Talán mérges kígyó marta, vagy aknára lelt a marka? Vagy a véget ő akarta, szívét éles késbe tartva?!
„Mit fecsegsz, te lét-zarándok, miközben kukactól rángok?? Tán nem tetszik rojtos orrom, vagy hogy belem porban hordom?! Igaz, bordám kilóg oldalt; nem dalolok többé bordalt; Fülem botja kissé aszott; leányt, asszonyt már nem xxxxxx (x) S nem divat szerint öltözöm; hozzád még sincs semmi közöm!
Te is felfordulsz majd egyszer, meglátod: gyász, ima, kegyszer, Díszsírhely és ágyúlövés, emlékduma: csak szereplés A tovább élők számára, és ha ez nem elég mára, Tudd meg, közben jót nevetnek, hogy nem ők, kik meggebedtek! A legjobb, mit ember tehet, megspórolni a sírhelyet!”
Sommázat helyett: Egy halottat, hidd el, többet soha semmi meg nem döbbent, És ha kell még tudás többlet, várj, míg a Halál rád szellent!!!
Elkövetője egy alig ismert, XX. századi költő volt, akiről 2001 óta nemigen hallani... Ez is tőle származik:
A BILI
DÖRR!!! Falam majdnem szétrepedt, mert gazdám éppen székrekedt, és kínos nyögve-görnyedéssel lőtte ki a székletet. A szerfölött nagy bűz-szelet felkavart zúgó szelet, mely, mint hosszú, görcsös sikoly szállt ki peremem felett. Gazdámat meg feldobta másfél méter magasra, s úgy hullott ő vissza énrám, mint reá a kalapja.
Ó, mily rút a bili-sors! Belépúznak akkorát, majd' lepereg a zománca, végül mindenki kivág! Elhajítanak szemétre, mint egy ócska fazekat, szél dúdol az üregemben és a rozsda megharap! Belém kölykezik a macska, vagy megtölt az esővíz, és a végén egy rossz gyerek meglát és a MÉH-be visz!
Nagy Ember! Te zord, dicső! gondolj néha énreám! Gyermek voltál valamikor, bőgve ülted sima szám. És tán lehetsz beteg, öreg, jó leszek majd akkor én, vagy ha hideg téli éjen lustaságból ülsz fölém. Lásd: engem mindenki nevet, s ajándékul ki kíván? Pedig kellek minden korban, legyél bármily ész-titán!
Egyetértek, de azért az általad felsoroltakon kívül még valami kell, mert ugyan mindez jellemző a most következő versekre is, én mégse nevezném zseniálisnak egyiket sem. Még ha volt is olyan (az egyik főiskolánk irodalmi tanszékvezetője és az egyik könyvkiadó), aki annak nevezte ezeket:
PAPA (József Attila nyomán)
Már egy hete csak a papára gondolok, s az elvonókúrára. Kiürült flaskákkal kezében ment el hazulról, ment serényen.
Én még szesztelen ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja az üvegvisszaváltást másra. S engem is vigyen a kocsmába.
Csak ment, tántorogva, némán, nem szidott, csak elterült az utcán s a flaskák fényesen suhogva keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő most látom, milyen szeszkazán ő, rekedt hangon csuklik a söntésben, sört vedel, bort old szódavízben.
Hozzájárulnék én is a gyűjteményhez. Bár bevallom, a fordítást (Tandori Dezső) zseniálisabbnak tartom, mint az eredeti verset (amit nem, nem másolok ide, nagyon macerás, de itt az elérhetőség http://www.sanjeev.net/poetry/cummings-e-e/i-will-be-160089.html ). Ha hibát ejtenék az idézésben, hát előre is elnézést, minden helyesírási reflexet ki kell iktatni, az meg nem könnyű.
E. E. Cummings:TE STE
te sTe S i kátorában mozgok majd sérze mag yön yörűséges iz mokfor galmae l;ernye. dhI-r tele N hogymegé rinth essem Csók. jaiha jÓ Te ...sTét kezem:ajd játszikra j,Tammint ho Ltd al-la m VAGY rusn-Ya fá kró l h u l l t érdes levél
vagy Mandolin oktán né zd a galam bokkerin genek
mi(:nd,napFén-ybe nTünD,öK,öLve a z t án)c- soda FekeTébebor-ulva me-gint
Edgar A. Poe: A holló -------------------------- (Fordította: Tóth Árpád)
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, "Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár, Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár, Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár, Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár, Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, - Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,- Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár, Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már, Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó, "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár, Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár, És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már, S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár, "Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár! Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár: Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár, Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már!
Edgar A. Poe: A holló -------------------------- (Tóth Árpád fordítása)
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, "Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár, Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár, Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár, Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár, Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, - Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,- Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár, Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már, Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó, "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár, Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár, És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már, S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár, "Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár! Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár: Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár, Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már!