Keresés

Részletes keresés

Kultúrszomjas Creative Commons License 2009.12.03 0 0 20

Hát, aki ezt zseniálisnak nevezi, az elég nagy marha...

Középiskolai önképzőköri, vagy bulira készített vicc.

 

Amúgy nem olyan rossz, kicsit Karinthy Így írtok Ti paródiáira emlékeztet, de azok TÉNLEG zseniálisak.

Előzmény: .ZsL. (17)
.ZsL. Creative Commons License 2009.12.03 0 0 19
Végül még két szemelvény a keveset publikált, múlt század végi Gergelics Lászlótól:

A HULLAFÉREG

Nincsen lelkem, nincsen vágyam, halott füle az én ágyam,
Vég nélkül csak rágok, falok, ugyanis dögféreg vagyok.
Sosem sírok, nem nevetek, kedvencem térden a retek!
Örökké csak fickándozok, hullaorr-ra rojtot hozok.
Ó, sok élő, gondolj reám! Sok nagy féreg, gondolj reám!
Én vagyok a tetem-fúró, étkem, kinek léte múló!

Csámcsogva rágom a tüdőt, bélbe vések lyukat, minőt
Senki fia nem látott még! Iszonyú illatú e lék!
Majd végigmászok a májon, névjegyemet belé vájom,
Átlépek a patkóbélre, s megpihenek ottan végre.
Ó, sok élő, gondolj reám! Sok nagy féreg, gondolj reám!
Én vagyok a tetem-fúró! Étkem, kinek léte múló!

Eljutok végül az agyba, gerincen át utat túrva,
Pengetem az idegeket, foszladozó-hidegeket,
Épen egyiket se hagyva, bekiáltok én az agyba:
„Hej, ti sejtek! Étkem lesztek, mert fel semmit sem élesztek!”
Ó, sok élő, gondolj reám! Sok Nagy Féreg! Gondolj reám!
Én vagyok a tetem-fúró! Étkem, kinek léte múló!

Sommázat helyett:
Én fel semmit sem élesztek, rágó munkám mégis hasznos:
Szétszedem a döglött sejtet, néki új életet az hoz;
Atomjai szerteszállva jutnak állatba, virágba,
Emberbe is egykor talán, ó sok élő, gondolj reám!


A FOSZLADOZÓ

Mint a korhadt kecskesonka, holt bak romlott maradéka,
Mint hét vén tót pipaszutyka, mit bevágtak sötét sutba,
Oly iszonyú hulla-illat lepi azt, ki idepillant,
Mert az oszlás zöld nyomai ékesítik, hisz’ nem mai,
A gazok közt ezt a holtat, akin légyraj csatangolhat!

Ki volt vajon ez a hulla? És a fűbe miért fúla?
Unta tán e szép életet, hogy róla ily könnyen letett?
Vagy az éji rablók keze nyomán múlt ki, az ok ez-e?
Talán mérges kígyó marta, vagy aknára lelt a marka?
Vagy a véget ő akarta, szívét éles késbe tartva?!

„Mit fecsegsz, te lét-zarándok, miközben kukactól rángok??
Tán nem tetszik rojtos orrom, vagy hogy belem porban hordom?!
Igaz, bordám kilóg oldalt; nem dalolok többé bordalt;
Fülem botja kissé aszott; leányt, asszonyt már nem xxxxxx (x)
S nem divat szerint öltözöm; hozzád még sincs semmi közöm!

Te is felfordulsz majd egyszer, meglátod: gyász, ima, kegyszer,
Díszsírhely és ágyúlövés, emlékduma: csak szereplés
A tovább élők számára, és ha ez nem elég mára,
Tudd meg, közben jót nevetnek, hogy nem ők, kik meggebedtek!
A legjobb, mit ember tehet, megspórolni a sírhelyet!”

Sommázat helyett:
Egy halottat, hidd el, többet soha semmi meg nem döbbent,
És ha kell még tudás többlet, várj, míg a Halál rád szellent!!!

(x) Cenzúrázva!
.ZsL. Creative Commons License 2009.12.03 0 0 18
Elkövetője egy alig ismert, XX. századi költő volt, akiről 2001 óta nemigen hallani...
Ez is tőle származik:

A BILI

DÖRR!!!
Falam majdnem szétrepedt,
mert gazdám éppen székrekedt,
és kínos nyögve-görnyedéssel
lőtte ki a székletet.
A szerfölött nagy bűz-szelet
felkavart zúgó szelet,
mely, mint hosszú, görcsös sikoly
szállt ki peremem felett.
Gazdámat meg feldobta
másfél méter magasra,
s úgy hullott ő vissza énrám,
mint reá a kalapja.

Ó, mily rút a bili-sors!
Belépúznak akkorát,
majd' lepereg a zománca,
végül mindenki kivág!
Elhajítanak szemétre,
mint egy ócska fazekat,
szél dúdol az üregemben
és a rozsda megharap!
Belém kölykezik a macska,
vagy megtölt az esővíz,
és a végén egy rossz gyerek
meglát és a MÉH-be visz!

Nagy Ember! Te zord, dicső!
gondolj néha énreám!
Gyermek voltál valamikor,
bőgve ülted sima szám.
És tán lehetsz beteg, öreg,
jó leszek majd akkor én,
vagy ha hideg téli éjen
lustaságból ülsz fölém.
Lásd: engem mindenki nevet,
s ajándékul ki kíván?
Pedig kellek minden korban,
legyél bármily ész-titán!

.ZsL. Creative Commons License 2009.12.03 0 0 17
Egyetértek, de azért az általad felsoroltakon kívül még valami kell, mert ugyan mindez jellemző a most következő versekre is, én mégse nevezném zseniálisnak egyiket sem. Még ha volt is olyan (az egyik főiskolánk irodalmi tanszékvezetője és az egyik könyvkiadó), aki annak nevezte ezeket:

PAPA
(József Attila nyomán)

Már egy hete csak a papára
gondolok, s az elvonókúrára.
Kiürült flaskákkal kezében
ment el hazulról, ment serényen.

Én még szesztelen ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja az üvegvisszaváltást másra.
S engem is vigyen a kocsmába.

Csak ment, tántorogva, némán,
nem szidott, csak elterült az utcán
s a flaskák fényesen suhogva
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő
most látom, milyen szeszkazán ő,
rekedt hangon csuklik a söntésben,
sört vedel, bort old szódavízben.
Előzmény: Kultúrszomjas (16)
Kultúrszomjas Creative Commons License 2009.12.01 0 0 16

Hát ez jó kérdés, talán nem is annyira egy ilyen topikba, mint mondjuk egy akadémiai székfoglalóba való.

 

Miért zseniális szerintem az a József Attila-vers, amivel indítottam?

 

- mert megdöbbentő, szokatlan, eredeti a témája, a benne ábrázolt szituáció;

 

- mert hiteles, tökéletesen élő az egész;

 

- mert formailag tökéletes, csodálatosan felépített, kerek egész, nincs benne egy felesleges versszak sem, és nem is lehetne semmit hozzátenni.

 

Ezért zseniális EZ a vers például. (Szerintem.)

Előzmény: .ZsL. (15)
.ZsL. Creative Commons License 2009.11.28 0 0 15
Mik lehetnének egy zseniális vers általános ismérvei, a témájától és formai elemeitől függetlenül?
Előzmény: solozo (14)
solozo Creative Commons License 2009.11.28 0 0 14
Nem elég tehetséges, a zseniálistól meg mint Makó...))
Előzmény: .ZsL. (13)
.ZsL. Creative Commons License 2009.11.24 0 0 13
Na de mi a baj Wass Alberttel?
Nem elég realista?
Előzmény: Törölt nick (6)
Törölt nick Creative Commons License 2009.11.24 0 0 12
Sajnos egyáltalán nem így szerkesztettem... de már mindegy, még így is jó, hogy a sorokat nem tudtam elcsúsztatni.
Előzmény: Törölt nick (11)
Törölt nick Creative Commons License 2009.11.24 0 0 11
Hozzájárulnék én is a gyűjteményhez. Bár bevallom, a fordítást (Tandori Dezső) zseniálisabbnak tartom, mint az eredeti verset (amit nem, nem másolok ide, nagyon macerás, de itt az elérhetőség http://www.sanjeev.net/poetry/cummings-e-e/i-will-be-160089.html ).
Ha hibát ejtenék az idézésben, hát előre is elnézést, minden helyesírási reflexet ki kell iktatni, az meg nem könnyű.

E. E. Cummings:TE STE

te sTe
S i kátorában mozgok majd
sérze mag yön yörűséges iz mokfor
galmae l;ernye. dhI-r
tele
N hogymegé
rinth essem Csók. jaiha jÓ
Te
...sTét kezem:ajd
játszikra j,Tammint
ho Ltd al-la m VAGY rusn-Ya fá kró l
h u l l t érdes levél

vagy Mandolin oktán
né zd a
galam bokkerin genek

mi(:nd,napFén-ybe nTünD,öK,öLve
a z t án)c-
soda FekeTébebor-ulva me-gint

si

tOroMfeLetT

a(hol
jössz majd
,sz

ür-kül-et
ben és fönn
ah O l
)d.

.ZsL. Creative Commons License 2009.11.23 0 0 10
Ejnye, no, ez meg hogy mehetett föl kétszer?
Ha nem gond, az egyiket igazán leszedhetné a Tisztelt Ügyeletes Moderátor.
Köszi.
.ZsL. Creative Commons License 2009.11.23 0 0 9
Edgar A. Poe: A holló
--------------------------
(Fordította: Tóth Árpád)

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!


.ZsL. Creative Commons License 2009.11.23 0 0 8
Edgar A. Poe: A holló
--------------------------
(Tóth Árpád fordítása)

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
.ZsL. Creative Commons License 2009.11.23 0 0 7
Attól, hogy valami borzalmas, még lehet zseniális és kevéssé ismert.
Előzmény: Törölt nick (6)
.ZsL. Creative Commons License 2009.11.23 0 0 5
Engem érdekelnének a zseniális, de kevéssé ismert versek, ezért türelmesen várakozok, hadd érkezzen minél több e topikba!
Előzmény: Kultúrszomjas (3)
arzachel Creative Commons License 2009.11.23 0 0 4
Petőfi Sándor: Rákóczi (Pest,1848.ápr.21.)

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!

Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat ül,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibül.

Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De holt ettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!

Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.

Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.

Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesítve
Erősítsd meg seregünk szívét.

S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, aki visszanéz.

S majd ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Így kiált föl millióknak ajka:
Aki kezdte, az végezte be!

*
Kultúrszomjas Creative Commons License 2009.11.23 0 0 3

0 az érdeklődés?

 

Kár! :-(((

Kultúrszomjas Creative Commons License 2009.11.23 0 0 2
József Attila valóban érettségi anyag volt, ezt jól hallottad, ez a verse azonban nem (legalábbis a 70-es években).
Előzmény: Törölt nick (1)
Kultúrszomjas Creative Commons License 2009.11.23 0 0 0

 

József Attila
Iszonyat

 

A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgõ szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.

 

Rezeg, rándul, mint õszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.

 

Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyûlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.

 

A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.


Futna!... Ám oly nagyon tünõdik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erõt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.

 

...Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.

 

A kékülõ arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.

 

Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

 

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

 

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

 

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

 

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülõkben kélt ily iszonyat.

 

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

 

Így játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nõ kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
"Tán most kap szegényke fogat!"
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

 

Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az õt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.

 

Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erõs melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.

 

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendõjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
"Idõben adtam ennie."

 

"Mama, engedjen fõzni engem!"
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...

 

Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred
azt hiszi, sír a kisgyerek.

 

Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...

 

Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.

 

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
elõlrõl kezdõdik
megint.

Előzmény: Kultúrszomjas (-)
Kultúrszomjas Creative Commons License 2009.11.23 0 0 topiknyitó

 </P>

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
elõlrõl kezdõdik megint.

 

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!