"Szerintem nagyon tévedsz, egész biztos, hogy a szerződések nagy részében nem rögzítik ezt az időpontot."
Én nem lennék ebben ennyire biztos. Pont azért kérdeztem rá az elején, mert kaptam már olyan szerződést, amiben fél évszázadra stipistopizták volna le a jogokat.
Aki úgy ír alá szerződést, hogy nem tudja, mire és meddig szerződik, az tényleg ügyetlen.
Ráadásul általában pont a kiadók azok, akik pontosan tudják, mit iratnak alá a szerzővel... (Például örömmel iratnának royalty alapú szerződést, de ez is a ritkább eset. )
Nem engedi. Elnézést, ez a BH.1993. 545. számú határozat lett volna a Complex DVD-jogtárból, amely a számítógépes programok szerzői jogi védelmének egyes kérdéseit taglalja. Úgy látszik meg kell venni a DVD-t, most már nem lehet csak úgy másolgatni, mert ők is védik a maguk számítógépes jogait...
No, akkor hogy ne csak formai kérdésekbe kössek bele, íme egy kis meritórius és valamelyest ontopik ízelítő a vérbeli magyar jogi nyelvből, konkrétabban a Legfelsőbb Bíróságnak egy 1993-ban hozott határozatából, amely, jóllehet értelemszerűen a régi Szerzői jogi tv. alapján állt, ma is irányadó:
Szerintem nagyon tévedsz, egész biztos, hogy a szerződések nagy részében nem rögzítik ezt az időpontot. Ez abból következik, hogy sokak tudatában a korábbi rendelkezés élt, amely nem tett lehetővé 8 évnél hosszabb jogbirtoklást. Kevéssé valószínű, hogy bírói gyakorlatról beszélne a szerzői jog kommentárja, ha nem lenne.... stb.
Hogy egy kiadó ostoba, az egy dolog. A másik dolog az, hogy ki a szerző és mi a mű. Úgy gondolom, egy kizárólagos szerződés nagyon sokba kerül, és mivel a kiadók többnyire royalty szerződéseket kötnek, nem biztos, hogy ezt a kikötést el tudják érni.
> A szerzői jogi törvény 43.§ (4) szakasza szerint
Mivel ez végtére is nem jogtudományi, hanem nyelvészeti fórum, talán nem offtopik egy szaknyelvi pontatlanságot jelezni: a magyar jogi nyelvben a §-okat nevezik szakasznak, míg a §-ok alpontjait "bekezdésnek" mondják. Te nyilván a §-t paragrafusnak mondod, ezt a szóhasználatot azonban a magyar jogászok kicsit laikusnak vagy legalábbis régiesnek/idegenszerűnek tartják, a §-ok bekezdéseinek megjelölésére viszont igencsak ritka, hogy valaki szakaszt mondana.
Az már egy másik topik témája lehetne, hogy a nyugat-európai törvények miért nem §-okra, hanem artikulusokra oszlanak,* és hogy az artikulust magyarul cikknek helyesebb-e mondani, vagy inkább cikkelynek (ha egyáltalában a "helyesség" fogalma ebben a körben alkalmazható).
*) Az artikulus/§ határ lényegében a német--francia határral esik egybe, de Svájcban (mint ahogy természetesen pl. Olaszországban is) a törvények artikulusokra oszlanak, sőt ha jobban meggondoljuk, Kelet-Európa is inkább artiklusbarát (pl. az orosz törvények sztatyja-jai artikulusnak fordíthatók, pláne a románoknál logikus módon artikulusokat találunk).
1. Nincs az a két szerződő fél, akik ilyen kardinális kérdést, mint az időtartam, ne akarnának rögzíteni.
2. Általában véve nincs az az ostoba kiadó, amely ne venné bele a szerződésbe, hogy arra az időtartamra egyedül ő jogosult kiadni a művet. (A mellékjogok más tészta.)
Ezt a szerzői jogi törvény és a bírói gyakorlat alapján mondom. A szerzői jogi törvény 43.§ (4) szakasza szerint az időtarta a szerződés tárgyát képező műhöz hasonló művek felhasználására kötött szerződések szokásos időtartamára korlátozódik.
A korábbi szerzői jogi törvények a szerző védelme érdekében ezt az időtartamot először 4, később 8 évben maximálták. Az új törvény ezt a kikötést megszüntette, de ha a felhasználási szerződésben nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, akkor (a törvény magyarázata szerint) a bíróságok nagy valószínűséggel ezt a 8 éves határt veszik figyelembe.
Lényeges azonban arra is felfighyelni (én most ezúttal figyeltem fel rá), hogy az új szerzői jogi törvény a felhasználási jog átengedésének kizárólagosságát megszűntette, illetve a szerzőnek jogában áll egy művet több kiadónak is átadni, hacsak nem köt ezt korlátozó szerződést valamely kiadóval. Ez azért érdekes, mert ha a kizárólagosságot nem kötik ki, ez az időtartam érdektelen.
Részletesen nem tudom, azonban a jogi szabályozás nem egyforma. Magyarorwszágon pl. a kiadás jogát egy szerző csak 8 évre adhatja át valamely kiadónak (bár van valami lehetőség életműszerződésre), az USÁ-ban úgy tudom, nincs ilyen korlátozás, továbbá a magyar szerzői jog természetes személyhez fűződő jog, az USÁ-ban intézmény birtokában is lehet. Nálunk erről az Akadémiai Kiadó nem vesz tudomást.
Érdekes, én is épp mostanában gondolkodom a szerzői jog problémáin.
Szerintem az egyéni, egyedi jelzők szemantikai-esztétikai tartalmát felesleges keersni. Ha szükséges, vitatni kell őket, és bizonyítani, hogy egy mű nem egyéni, nem egyedi. Ha ez a bizonyítás nem sikerül, akkor a mű egeydisége továbbra is fennáll.
Úgy gondolom, viszont, hogy az egyik lentebbi példa pontosan a szerzői jog személyiségi részeit érintette, mert arról volt szó, hogy valakitől úgy vettek meg egy művet, hogy a vevő a saját műveként kezdte feltünteni. Ezt elvileg tilos.
Sajátos a helyzet azonban a "négermunka" alkalmazása esetén. Állítólag az öreg Dumas foglalkoztatott négereket a Monte Christo grófja regényfolyamának összehozásához. A jogok mégis Dumasé. Ez ma a szoftverkészítés szempontjából tanulságos.
Az is kérdéses, hogy mire vonatkozik a szerzői jog, csak a kivitelre, hanem a tartalomra is?
További kérdés: miért vonatkozik a 70 év nem vagyoni vonatkozásokra is, pl. hogy tilthatta meg Bartók jogutódának budapesti képviselője esztétikai érvekkel a Bozsik Ivett-féle Csodálatos mandarin koreográfiájának táncolását Bartók zenéjével? Méltatlanságra hivatkozva?
És végül, az integritáshoz való jog hogyan köthető időkorláthoz? Hiszen ez nem a jogutód tulajdona, hanem a műé. Shakespeare műveit ugyanúgy megilleti az integritáshoz való jog, mint egy élő szerzőét.
Ez pár dilemma, "hangos gondolkodás".
És hogy mi köze a nyelvészethez? Ez mind szövek. (Terestyényi szerint a zene, kép stb. is szöveg).
Pont arra gondoltam, amikor népdalokat eladnak popzenei számként, és brutális szigorral védik (pl. "Brown girl in the ring"). Kodályt, Bartókot, Járdányit, Bárdost énekeltem sokat, tudom, hogy az mi fán terem.
> Hadd legyen a jogtulajdonos joga, hogy meghatározza hogy mit kér a felhasználásért. Kettőn áll a vásár
Amíg ez egy a felhasználás értékesítéséhez képest nem jelentős mértékű díj, akkor nem is probléma, de mikor eléri az 50 %-ot is, az már probléma. A mérnöki gyakorlatban a korábbi mű felhasználásánál (évekkel későbbi továbbtervezésnél) a továbbtervezőnek elvileg ki kellene kérnie a korábbi mű tervezőjének engedélyét. Van ki ezért nem kér semmit, de olyan is akad, ki elég kemény összegeket kér. S itt azonnal belép a kamarai etikai vétség ennek megkerülésekor, ha egyedi a mű, de nincs semmi, ha nem egyedi. S itt még nincs is bíróság, kamarai belső ügy.
Az esetek nagyobb részében a szerzői jog tulajdonosa nem is foglalkozik azzal, hogy mit tesznek a művével, holott joga van vele kapcsolatban. Mások pedig vadásznak az ilyen esetekre és ebből a kikényszerített jogdíjakból szép bevétele keletkezik. S a másik oldalt nézve, azon mérnök, aki olyan művet dolgoz át -, aminek korábbi szerzője nem foglalkozik vele- szerencsés, míg a másik esetleg el is eshet a munkától. S akkor még az átdolgozandó mű tulajdonosáról nem is beszéltünk, ha nem akar az eredeti szerzővel dolgoztatni.
De ezzel a nem kevésbé érdektelen mellékszállal már nagyon messze kitértünk az eredeti témától.
Alapvetően így lenne, de sok ellenpéldát lehet rá hozni.
Művészettörténetben ismertek pl a McIntosh bútorok. Különleges, s mindenképpen egyedi formájúak, mindenki tudhatja, hogy ki a szék tervezője. De például legyártanak belőle 1000 darabot. Akkor egyedi? Maga a forma igen, de ha valaki egy kicsit módosít rajta és valóban egyedivé teszi, ahhoz kellene-e az eredeti tervezőjétől -, ha persze még élne- engedélyt kérni? Sokszor nem is tud a művének ilyetén átdolgozásáról.
Vagy van egy jól sikerült típusterv, s ez alapján a '80-as években országszerte felépült több ezer lakás vagy egy'60-as évekbeli típusiskolából pár tucat. Persze mindegyik egy kicsit más, mert adaptálás közben az igényekhez igazították. Ezek most egyedi épületek? Mert egy terv alapján, de sok kis változtatással épültek meg és a változtatás jogszerű volt, de nem az eredeti tervezője végezte. Innentől ki a szerző, és bírja-e a szerzői jogokat?
"a szerzői jog elidegeníthetetlen. Régebben azonban arra is volt példa, hogy valaki úgy megvett egy művet, hogy attól kezdve sajátjaként terjesztette."
A szerzői jognak csak a személyhez fűződő része elidegeníthetetlen (szerzői névjog, nyilvánosságra hozatal joga, visszavonás joga stb.). A vagyonjogi része viszont korlátozás nélkül elidegeníthető (hasznosítási jog, többszörözési jog stb.), az erre kiterjedő szabályozás diszpozitív.
Utóbbival több jazz-zenész ismerősömet behúzták az erdőbe a '90-es években, akik abban a tudatban írták alá a szerződést, hogy Magyarországon alig van piaca a jazznek, és kicsi pénznek is örülhetnek. Csakhogy a kiadó elkezdte terjeszteni a lemezeket Japánban, ahol komoly példányszámok keltek el ezekből a lemezekből. Ezért nem kaptak többletjuttatást, holott a szerzői jog részét képező "bestseller-klauzula" alapján kapniuk kellett volna, ami véleményem szerint a clausula rebus sic stantibus elvének egyik speciális esete (az általános Ptk. szerinti szabályok alapján is járt volna nekik többletjuttatás).
"Van, aki tetemes jogdíjat vágott zsebre a műsorán tartott és lemezen kiadott népdalok után is, úgy, hogy szerzőként van feltüntetve."
A népdal önmagában közkincs, nem áll szerzői jogvédelem alatt. A népdalfeldolgozás azonban már szerzői mű. Ha valaki azt hiszi, hogy ez nulla szellemi munka, prezentáljon egy jól harmonizált, jó akkordokkal ellátott, jól meghangszerelt népdalfeldolgozást. Csinálja meg azt, amit Bartók, Kodály, vagy napjainkban Oláh Kálmán... Brutális szigorral védett 2-3-4 akkordos popzenei számoknál bonyolultabb feladat ez.
Szerintem nincs ebben a kifejezésben semmi ördöngősség. Amúgy a bírói gyakorlatra bízza a jogszabály (ami alapjaiban egy XX. század eleji nemzetközi egyezményen alapul), mi mennyire eredeti és egyéni, mennyire ad újat már meglévő szerzői művekhez képest, és mennyire ad többletet együgyű, "naív", "laikus" alkotásokhoz képest. Ez a háború utáni kultúrában nyilván emberesen felhígult (ld. popzene, építészet).
Vannak a jogszabályokban és a joggyakorlatban ennél lényegesen problémásabb dolgok. 2009. diktatórizálódó Magyarországának tükrében a szerzői jogvédelem esetleges problémái ingerküszöb alattiak. Igaz, a diktatórizálódás részének tekinthetők a szoftverek szerzői jogi védelmének eltúlzott szankciói, azonban a jelenlegi antidemokratikus jelenségek terén ez kivételesen nem posztbolsevik magyar lokális sajátosság, hanem az USÁ-ból ered.
> van, aki ... ... más meg ... ... S ez nincs leszabályozva.
Szerintem ezt nem is kellene leszabályozni. Hadd legyen a jogtulajdonos joga, hogy meghatározza hogy mit kér a felhasználásért. Kettőn áll a vásár. A törvény így is behatárolja, hogy egy-egy szerződés hatálya meddig terjedhet. Engem inkább az bosszant, hogy ki mindenki akarja lenyúlni a jogdíjak jelentős részét.
Igen igazad van. Én sem mondom másként, költői kérdés volt tőlem, s a téma jelentőségét lekicsinylő hsz-re találtam ki, írtam le. Vizsgáznom kellett jogi ismeretekből, melyben egy tétel volt ez a törvény. S a szakmám miatt sokszor szembesülni kell ezzel az egyéni, egyedi jelleggel. Emiatt kezdtem el gondolkodni ezen és elemezni a szellemi termékek mibenlétét. Hátha ez segít valamit. Habár előzetesen én is úgy látom, hogy nem lesz egy stabil alappont, amihez igazodni lehet majd. De ez jogegyenlőtlenséghez vezet. Mert van, aki semmit nem kér a művének továbbdolgozásának engedélyéért, más meg egekbe kér érte díjakat. S ez nincs leszabályozva.
> Ezek most eredeti művek lesznek vagy koppintások?
Eredeti művek, amelyek idézeteket tartalmaznak. Az idézés lehetősége és szabályai benne vannak a törvényszövegben.
> Erre azt mondod, a pályadíjjal kifizetted és ez az új arculatterv házi készítésű.
Ez viszont nem így működik, a szerzői jog elidegeníthetetlen. Régebben azonban arra is volt példa, hogy valaki úgy megvett egy művet, hogy attól kezdve sajátjaként terjesztette.
> Mit jelent: egyéni, eredeti jelleg?
Szerintem ezt soha nem lehet úgy definiálni, hogy minden esetben eldönthető legyen az eredetiség. Van, aki tetemes jogdíjat vágott zsebre a műsorán tartott és lemezen kiadott népdalok után is, úgy, hogy szerzőként van feltüntetve.
Ha jól emlékszem a törvényt kb. 2 éve alaposan módosították, kibővítették, de ezen szerintem sarkalatos meghatározás definícióját nem adták meg.
Talán nem véletlen. Csakhogy innen kezdve az marad 'életben', akinek jobb a (jog)orvosa.
---
Összezavarodott a rendszer, mert nálam az előbb az én (2) hsz-em előbb volt, mint a te (1) hsz-ed.
:o)
A kérdésen már én is sokat merengtem, főként tucatslágereket hallgatva. Valójában viszont arról lehet szó, hogy míg egy asztalos asztalai mögött ugyanazt (vagy ugyanazokat a korábban meglevő típusokba tartozó) platóni ideát tételezzük, addig még a tucatslágerek mögött is darabonként más és más platóni idea áll. Másképp fogalmazva az egyik esetben a példány létrehozását tekintjük a munka fő részének (ezt nem védi szerzői jog), a másiknál a mintáét (ezt igen). (A fenti példában az asztalos a CD-gyári munkással van párhuzamban, a slágerszerző az asztaltervezővel lenne.) Egyébként azzal egyetértek, hogy a törvényszövegbeli megfogalmazás rém szerencsétlen, s csodálom, hogy még senki nem vágott bele egy esztétizáló próbaperbe.
