Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam a Kierkegaard-referenciával kapcsolatban. Én itt konkrétan arra gondoltam, amikor Izsák szó szerint értelmezi az Írás szövegét és meg akarja ölni legféltettebb kincsét. Az ilyen embereket nevezi Kierkegaard olyan embereknek, akiknek 'rossz álmaik vannak', vagyis fanatikusok. A főszereplő ugyanígy félreérti az általa tanulmányozott szövegeket, képtelenné válik az alkotásra, manifesztálódnak a félelmei és teljesen elveszti a kontrollt önmaga felett.
Azzal kezdeném, hogy önmagában is mutatja valamely produkció (műalkotás) értékességét - túl annak korántsem egyértelműen adódó legitimitásán -, ha sokféleképp értelmezhető, akár egymással ellentétes módon is. Az Antikrisztus ilyen mű és mint ilyen, önmagában is figyelmet kell, hogy kapjon. Aki egy kézlegyintéssel bagatellizálni óhajtaná, az lehet, hogy kiváló méhész vagy könyvelő, de a műalkotásokat inkább kerülje. Én tehát feltétlen osztom azt, hogy ha valami (vagy valaki) megosztó, az önértéket jelent, mégpedig pozitív értelemben vett önértéket.
Az Antikrisztus sokszólamú mű, több jelentéssíkkal (lásd a hosszabb értekezést lejjebb, ahol ezt kibontottam). A filmnek - elismerem - többféle interpretációja képzelhető el, ez tisztán hermeneutikai kérdés. A Te értelmezésed - ahogyan bruticselloé - a cinikus értelmezést képviseli.
"Nem értem, miért baj az, ha egy depressziótól szenvedő embernek azt javasolják, hogy kezeltesse magát?"
Azért, mert ez egyszerre szólhat az ezt javasló ember értetlenségéről és/vagy rosszindulatáról. És túl ezen: kispolgári konformizmusáról, amely minden devianciát kezelni kíván. (Valamelyikről mindenképp.) Valamely mű immanens értékét ugyanis minimálisan sem befolyásolja az alkotójának pszichés vagy egyéb állapota, droghasználata, politikai szimpátiája, nemi identitása. Nietzsche filozófiai nagysága, gondolatainak eredetisége, éleslátása önérték és nem számít, hogy milyen volt amúgy a nőkhöz fűződő viszonya, hányféle fizikai és mentális zavar sújtotta, vagy hogy később hogyan éltek vissza gyalázatos módon a gondolataival emberszabású kétlábú emlősök. Dalí képeinek zsenialitása is evidencia, amely független a festő esetleges pszichiátrai kezelésre szoruló állapotától. Aki ezt nem képes belátni, az nem jó ember a szememben.
"Ártani nem árthat, elenkezőleg, inkább ötleteket adhat a kezelés bizonyos pszichiáterfikázó jelenetekhez, amitől (és ezt tényleg nem negatívumként mondom!) hemzseg a film."
A legkomolyabban árthat akkor, ha az alkotó amúgy zseni. Lars von Trier pedig az.
"Az Antikrisztus számomra inkább egy alkotáslélektani szempontból fontos mű, közhelyes filozofikus köntösbe bújtatva, hogy azért a zord dán estéken tudjon a magasztaló kritikákon derülni a rendező úr."
Nem gondolnám... Ez megint egy nagyon cinikus kijelentés, amely inkább szól rólad, mint a filmről. Még ha így is van esetleg, akkor is tudjuk: a közhelyeknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy a legtöbbször igazak. Közhelyes lehet az a filozófiai látlelet, amelyet Lars von Trier a világról és a férfi-nő kapcsolatról fest, de ami a film végső üzenetét illeti, nos, azt nem gondolnám már közhelyesnek.
Azt én sem értem, miért is botrányfilm az Antikrisztus. Hiszen a nyers, naturalisztikusan bemutatott brutalitás nem számíthat 2010-ben úttörőnek (lásd tipikusan Pasolini: Salo, avagy Sodoma 120 napja), sem a mondanivaló... Ezt betudom a hagyományosan prűd és korlátolt nagyközönség - nem mérvadó - ízlésének, értékítéletének.
"Olyan volt nekem ez az Antikrisztus-élmény, mint Benkő meztelen ámokfutása. Én szégyelltem magam. Holott valóban benne volt a filmben egy letisztult remekmű ígérete."
Ha megnézed a lenti, hosszú okfejtést, akkor láthatod: Te az első, primer szintnél ragadtál le. Merthogy a remekmű igenis ott van, de finom receptorok kellenek a dekódoláshoz. A sokkoló, hatásvadász, horrorfilmbe illő képsorok a szó szoros és átvitt értelmében is csak a felszínt jelentik: fricska lehet Hollywoodnak és fityiszt mutat a fanyalgó értetleneknek, de közben ott sejlik a mélyben a sokrétű dráma. A remekmű. Hogy Neked a klimaxos, dementia praecox jeleit mutató Benkő ámokfutása jut eszedbe? Lelked rajta, elfogadom. De azért érdemes megnézni többször is a filmet és dolgozni belül. Nekem is másodszorra állt össze nagyjából, legalábbis gondolom...
"Se gyógyszerek, se terápia nem gyógyíthatja meg, csak az, ha megszabadul rossz álmaitól. (Referencia: Kierkegaard: Félelem és reszketés.)
Nem szabadul meg."
Kierkegaardot ne keverd ide. Egyrészt nem bizonyítja semmi, hogy ő megszabadult volna rossz álmaitól (amik különben sem álmok voltak, annál inkább a valóságnak egy hiperérzékeny ember általi megélése és lecsapódása), másrészt nem tudhatjuk azt sem, hogy Lars von Trier megszabadult-e. (És aligha tudjuk ezt meg ismeretlenül, pusztán a későbbi filmjei alapján.)
Még valami. A spoilerezés engem hidegen hagy. Szükségtelen itt külön feltüntetni. Ostoba kor- és kórtünet, mert lehetetlen egy filmről érdemben úgy beszélni, hogy nem említünk a filmből konkrét jeleneteket. Akit ez zavar, az szimplán egy hipokrita barom. Van még pár ilyen rémesen szánalmas kortünete a netes generációknak, pl. az offolás kifogásolása (mert kizárja az asszociációt) és elsőzés (mert öncélú, jófejkedő kényszerbetegség).
Nem értem, miért baj az, ha egy depressziótól szenvedő embernek azt javasolják, hogy kezeltesse magát? Ártani nem árthat, elenkezőleg, inkább ötleteket adhat a kezelés bizonyos pszichiáterfikázó jelenetekhez, amitől (és ezt tényleg nem negatívumként mondom!) hemzseg a film. Szerintem nem a feministáknak, hanem a pszichomókusoknak kellett volna fellázadniuk LvT nyilvános kivégzését követelve. Ha ezt a szakmát művelném, én biztos vehemensen védeném a mundér becsületét, mert nagyon durván hülyét csinált belőlük a rendező úr. Ugyanúgy, ahogy belőlünk is. (És ez sem negatívum. Csak tény.) De mivel nem vagyok agyturkász, nagyon jókat röhögtem a gyilkos poénokon.
Azt azért értjük, miért nem képes LvT felszabadultan kacagni a közelmúltban átélt alkotói-, lelki- és mindenféle egyéb válságán. Általában kell egy kis idő, amíg minden leülepszik, elkezdenek hatni a kedélyjavító szerek és képesek leszünk újra tisztán látni és nevetni a dolgok, valamint a saját magunk hiábavalóságán.
Az Antikrisztus számomra inkább egy alkotáslélektani szempontból fontos mű, közhelyes filozofikus köntösbe bújtatva, hogy azért a zord dán estéken tudjon a magasztaló kritikákon derülni a rendező úr.(Terápiás céllal mondjuk. )Az meg végképp meglepett, miért lett ebből ekkora botrányfilm, mikor a mai néző biztosítéka már egyáltalán nem verődik ki holmi SPOILER!!! lábátfurkálástól, sebesült állattetemektől, élve eltemetéstől, pláne nem naturalisztikus szexjelenetektől. Ez már lassan a 12-es karikába is belefér. Félelmetesen nagy manipulátor ez a LvT és EBBEN vitathatatlanul zseniális. Beül mindenféle elvárásokkal a néző a legújabb filmjére és kap az arcába olyanokat, hogy nagyon sok jó pilzeni kell a sokkhatás kiheveréséhez. Itt megint nem a hatásvadász jelenetekre gondolok, hanem arra, hogy na ne, Lars, már te is... Olyan volt nekem ez az Antikrisztus-élmény, mint Benkő meztelen ámokfutása. Én szégyelltem magam. Holott valóban benne volt a filmben egy letisztult remekmű ígérete.
Van 1 darab szenvedő ember. Se gyógyszerek, se terápia nem gyógyíthatja meg, csak az, ha megszabadul rossz álmaitól. (Referencia: Kierkegaard: Félelem és reszketés.)
Teljességgel zsákutcának tartom a részletek tárgyszerű boncolgatását, a konkrét cselekmények narratív visszaidézését. Lehet persze, de az Antikrisztus esetében szerintem erre nincs szükség, a film ui. nem a konkrét értelmezés síkján "működik". Lars von Trier-nek vannak "konkrét" filmjei, ahol nem hogy nem szükséges nagyon absztrahálni, de tévútra is vezetne. Ilyen pl. a Táncos a sötétben. Na, ott nemcsak egy személyes drámát látunk, de egy erős politikai-társadalomkritikai kritikát is, nevezetesen az amerikai társadalomnak, igazságszolgáltatásnak a maró kritikáját. A Táncos a sötétben egy "nagyon európai film" és benne tényleg fontos a társadalmi kontextus. Az Antikrisztus ebben a tekintetben annak a filmnek a gyökeres ellentéte. Filozofikus film, általános, történelem feletti mondanivalóval.
Ja és a pasi lett az antikrisztus, aki akkor "készült el", amikor végigjárta ezeket a stációkat. Ezt abból tudhatjuk meg, hogy elkezdtek előmászni a föld alól és köré csoportosulni az arctalan elkárhozott lelkek.
Látod, litániákat zengsz itt a filmről, de azt sem tudod mit-miért csináltak benne.
A lány diplomamunkát írt a boszorkányságról, és régi iratokat tanulmányozott, miközben egyébként is depresszív negatív alkatú személyiség volt.
A férfi pszichológusként ebben támogatta, mert azt gondolta, hogy ezzel sikerű a lánynak magában legyőzni-feldolgozni a negatív, destruktív gondolatait.
Azonban éppen fordítva történt, mind inkább elmélyedt a témában, annál inkább erősödött elmezavara mellett a téma iránti kíváncsisága, míg végül azonosulva az olvasottakkal, maga is aféle boszorkányként kezdett el működni, akinek célja az antikrisztus evilágra segítése.
Innentől kezdve a stációkat láthatjuk. Elsőzör is kellett hozzá egy alany aki mit sem sejt az egészről, holott maga is áldozattá válik, ez lett a férj.
A férjnek a mágia szerint részt kellet vennie a saját gyereke megölésében még ha nem is tudott róla, megkínzatottnak kellet lennie, és meg kellett ölnie a feleségét.
A nőnek fel kellett áldoznia saját gyerekét, először megkínozni, majd megölni, végül saját magát is feláldozni, megöletni a férjével, egyszóval fel kellett áldoznia mindent.
Volt választási lehetősége, de a kíváncsiság és elmezavar erősebb volt.
Ezek tehát különböző stációkba voltak sorolva.
Az ipse a fura állatokat amit látott, nem tudta hova tenni, pedig ez már annak a jele volt, hogy működik rajta a mágia.
Liberális vagyok abban a tekintetben, hogy elfogadok más véleményeket is és nem óhajtok senkit sem befolyásolni ebben. Elvégre mindenkinek alanyi joga dőreségeket összehordani. Az, hogy te egy dán rendező alkotását politikai síkra tereled és a szánalmasan provinciális magyar belállapotokra vetíted ("mai oktatási rendszer", "liberális trendek"), valamint nálad negatív kategória az, ha egy rendező "pszichológiai eset", nos az egyrészt tragikomikus, másrészt alapvetően rólad szól. Ha van film, amit historikus-politikai kontextusba helyezni teljességgel értelmetlen és felesleges, az az Antikrisztus.
Nem az a bajom, hogy nem tetszik neked a film. Még az se, hogy nem érted a filmet egyáltalán. A probléma az, hogy se a szándékot, se a képességet nem érzem az elmélyülésre, amely pedig nem akármilyen katarzist okozhat. Na.
"De igen. Káosz uralkodik odakinn, a természetben, és belül, az emberi természetben is. A világ amorális. Szemlátomást erre utal minden."
Igen, eköré az emeletes marhaság köré építették ezt a filmet, de ettől még nem lesz igaz, csak a mai liberális trendeknek megfelelő. Bár ettől nagyobb vétség már szinte nem is kell, mint ekkora hülyeséget megfogalmazni.
Viszont jól eladható a mai oktatási rendszerben természettudományos alapműveltség nélkül felnőtt tarisznyás bölcsészeknek, mert kényelmes beletörődő választ ad arra, hogy miért nem érdemes a természet törvényeit megismerni és kutatni.
Amúgy a film szimpla már-már klisészerű története két olyan tipikus mai embernek, akik egy érték vesztett társadalomban (nincsenek szülők, barátok sem a filmben) viszonylagos anyagi jólétük ellenére - vagy pont azért - nem képesek gondját viselni saját eszüknek, és végül önmaguk és családjuk ellen fordulnak. Ennek a folyamatnak mentális értelemben undorító bemutatása nem teszi újszerűvé a filmet, csak azért mert bár az efféle bemutatásmódtól eddig a többi rendező önkritikát gyakorolva eltekintett, de most ez a pszichológiai eset rendező viszont felválallta.
Köszi. Az enyém egy lehetséges interpretáció "a tévedés kockázatával". Csak remélni merném, hogy nincs túl messze Lars von Trier koncepciójától (már ha volt neki ilyen, amit azért feltételezek), de ez könnyen hívságosnak, merésznek tűnhet.
Továbbra is nagy hatással van rám a film - újra és újra bevillanak képek, hangulatok, mondatok... Azóta se láttam ehhez foghatót és jó ideig szerintem nem is fogok.
Percekkel ezelőtt lett vége a filmnek. Nem egyszerű, nem könnyen emészthető és biztos, hogy megnézem még párszor. Gregor Samsa írásait elolvastam és le a kalappal,nagyon jó! Biztos, hogy nem egy tucatfilm, nekem nagyon tetszett.
Sivár dolog az élet az empirikus világban és az emberektől is jobb félni, mint megijedni. Kiszámítható, primitív kis lények, de jó páran még így is nagyon tudnak sebezni... Egy olyan világban, amely jobb volna, ha egyáltalán nem lenne, egyedül a művészet, a filozófia, az örök értékek terrénuma jelenthet kiutat. Menekülést. Mentsvárat. Az Antikrisztus létrehozóját és előadóit ezért illesse örök megbecsülés és hála részemről:
Egy igazán elitista film. Nem a felszínes kultúrsznoboknak.
Igen, lehetne magyarázat az érzelmi libikókára a poszttraumás sokk, de ha csak erről lenne szó, akkor ez túlságosan kimódoltnak, életszerűtlennek tűnne. Hiteltelennek. Nem hinném, hogy csak erről lenne szó, ez nem magyarázná a nő reakcióit. Nem, a történet kontextusában itt a Gonosz hatalmáról, irányításáról lehet szó, amely (aki?) egyre inkább uralja a nő cselekedeit és szavait, hogy legvégül be- és kiteljesedhessen...
Ezt én simán betudom egy ilyen nagy tragédia utáni érzelem ingadozásnak. De közben eszembe jutott: volt egy jelenet, amikor a csaj bevadul és beleharapott a pasi mellébe. Az mondjuk lehetne előjel.
Elöljáróban leszögezném nekem is nagyon tetszik összességében a film, de mikor legutóbb néztem, helyenként olyan érzésem volt, mintha egy hollywoodi horrorfilmet néznék. Gyönyörű, amit az operatőr művel, de komolyan az az érzésem időnként, hogy a képi/audio eszközökkel hatásvadász módon próbál primér ösztönökre hatva operálni. Sikerül is neki, csak az egész olyan (legalábbis a formanyelvi eszköztárat tekintve) mintha egy amerikai mainstream film lenne, de valójában mégsem az, mert van egy igen mély tartalom a felszín mögött, az embert gondolkodásra, asszociációkra készteti, és hát egy "szokásos" pszichológia tanulmány, akárcsak bármelyik LVT film. Ezek után lehet fura, de engem a filmbe képi megvalósítása nyűgözött le a legjobban, az adta a legnagyobb élményt, a hatásvadász elemek ellenére. A film legerősebb része számomra egyértelműen a nyitó jelenet, "intro". Tehát összességében egy nagyon jó film, de nem sorolom LVT legjobbjai közé.
"hol láttad a filmben, hogy a nő az antikrisztus, vagyis negatív dolgokat testesít meg azelőtt, hogy a férfit megtámadta volna a fahasábbal ? "
Több jel utalt erre; ezeket nagyon ügyesen és finoman "rejtette el" Lars von Trier, de ugyanakkor jól kivehetően. Számomra ezt a tényt a nőnek a férfivel való beszélgetéseiben mindvégig jelen lévő érzelmi ambivalencia jelenti: egyszer esendő, gyámolításra szoruló és vágyó nőként viseltetik, aki szereti a férjét és függ tőle, máskor meg mintha nem is ez a nő lenne, hanem valaki más szólalna meg benne és általa, pl. amikor érzéketlenséggel vádolja a férfit (mondván, ugyanúgy viselkedett Nick halála előtt, mint utána) vagy amikor nem kicsit sértően gúnyolódik azon, hogy a férfi terapeuta és valójában őrá (a nőre) is csak páciensként, mint megoldandó feladatra tekint. Egyfelől tehát megjelenik az a (hétköznapi) nő, amely mellett méltán lehet férfi a férfi, kiteljesítvén férfi mivoltát, amely ha nem is nyíltan, de végtére örömmel töltheti el őt (a racionális férfit), másfelől meg megjelenik a férfi számára örökké felfoghatatlan irracionalitás, a békétlenségnek, a "hisztinek" az arca, amely alapvetően ellentétes a nőnek a korábban tanúsított viselkedésével. Ez utóbbi - vélelmezem én - lehet maga a bajkeverő Antikrisztus, amely zűrt, káoszt hoz a rendezettségbe - legyen szó a világban általában vett rendezettségről vagy épp szűkebb értelemben, a férfi és a nő viszonyának viszonylagos békességéről.
"Aztán érdekes, hogy a nőt tekintjük zavart elméjűnek a filmben, mégis a férfi látja a furcsa állatokat."
Ez valóban érdekes és utólag bánom is, hogy nem tértem ki pár sorban erre a lenti elemzésben. Ennek is szimbolikus értelme lehet szerintem: a férfi - terapeuta lévén - érzékenyebb lehet az átlagosnál, ezért lehet képes megtapasztalni pl. a megszólaló rókát, ezért mereng el az állatokat látván olyan hosszan... Ám mégis, a férfi a racionalitás képviselője, aki nem hisz semmiféle Sátánban, ő a tudomány embere. Ő megmagyarázni akarja a dolgokat, szemben a nővel, aki viszont megérteni vágyik (és ez sikerül is neki). A férfi látja az állatokat, érzékeli az anomáliákat maga körül, de kitart a rációba vetett hitében, de ez megmarad az érzékelés szintjén. Továbbra sem hisz benne, nem fogadja el, mindvégig küzd az egyre nyilvánvalóbbá váló baljós erő létezése ellen. A nőnek erre nincs szüksége: megtapasztalta ezt már korábban, amikor kisfiával ott volt a házban és a gyereksírást hallotta. Azóta nem kell érzékelnie, mert már hiszi és tudja a Gonosz létezését.
"Aztán érdekes lenne még megfejteni mit takar az, hogy a kisgyereknek fordítva volt a cipője... szándékosan kínozta volna az anyja ? Ezért volt a láb csontjaiban az elváltozás ?"
Egyértelmű: az Antikrisztus, a Gonosz túlereje az anyai ösztönökkel szemben, melynek során olyasmire vette rá az anyát, amelyet az normális körülmények között soha nem tenne. Ez szintén egy bizonyíték kívánna lenni.
Tévedsz. Olvasd el Gregor Samsa írását lejjebb. Nagyon jól kifejti a filmet. Maximum a számodra tűnik értelmetlennek. De az nem az abszolút igazság, csak szubjektív vélemény.
Nagyon jó gondolataid voltak a filmről. Viszont hol láttad a filmben, hogy a nő az antikrisztus, vagyis negatív dolgokat testesít meg azelőtt, hogy a férfit megtámadta volna a fahasábbal ? Számomra nem érződött ez. Aztán érdekes, hogy a nőt tekintjük zavart elméjűnek a filmben, mégis a férfi látja a furcsa állatokat. Aztán érdekes lenne még megfejteni mit takar az, hogy a kisgyereknek fordítva volt a cipője... szándékosan kínozta volna az anyja ? Ezért volt a láb csontjaiban az elváltozás ?
Nos, másodszorra néztem meg a filmet, de ismét elakad a szavam... Azt eddig is tudtam, hogy Lars von Trier a kortárs rendezők közül az egyik legnagyobb, sőt zseniális. Megkockáztatom, hogy élő legenda már egy jó ideje, de ez az elképesztő filmje számomra sok szempontból a csúcs. Nemcsak mert mint "hétköznapi" pszicho-horror működik szenzációsan, hanem mert ezen a tényen túlmenően egy összetett, nehezebben dekódolható művészfilm is, amelynek megértése, szellemi élvezete bizonyos történeti-vallási-filozófiai háttérismeret is igényel. Engem - nem meglepő módon - az utóbbi aspektus érintett meg, bár az első szinten is nagyon élvezetes alkotás. Az Antikrisztus alapvetően attól függően tekinthető horror- vagy művészfilmnek, hogy a benne megjelenő irracionálisan baljós, már-már természetfeletti atmoszférát, misztikus-meseszerű, irracionális elemeket mennyiben tekintjük reálisan létezőknek. Ha a néző mindvégig mint valóságosat fogadja be ezeket, akkor (pszicho-)horrorfilmként hat, ha azonban absztrakt módon felfogva, szimbolikus megnyilvánulásokként, akkor máris művészfilmmé lesz.
Nehéz hozzáfogni bárminemű kritikának vagy interpretációnak, mert számomra (egyelőre?) nem igazán találni szilárd kiindulópontot az Antikrisztushoz... Kezdeném kitérőleg talán azzal, hogy elsősorban a film hallatlan komplexitása, valamint az alkalmazott technikai és filmes megoldások révén David Lynch filmjeinek világára, hangulatára utalnak, és nem utolsósorban azok mondanivalójára. A hasonlóságok egyértelműen erre a tényre engednek következtetni (még akkor is, ha amúgy Lars von Trier e filmjét nyíltan Tarkovszkijnak ajánlja a végén).
Formai hasonlóság lehet, hogy Lynch filmjei is erősen stilizáltak; ahogyan az Antikrisztusban, Lynchnél is jellemzőek a lassítások, vagy pl. az, ahogyan tipikusan a kamera szeret elidőzni valamely banális hétköznapi tárgyon, hogy aztán lassan rázoomolva kvázi a legmélyéig hatoljon bele, egészen mélyre, mígnem a kép maga is elsötétül, feketévé válik - mintha épp az adott létezőnek a titkát szeretné kifürkészni a rendező, ezzel is azt érzékeltetve a nézőben, hogy voltaképp mennyire misztikus, idegenszerű és kiismerethetetlen a hétköznapi világ és annak tárgyai körülüttünk. Tartalmi hasonlóságként merül fel pedig az az esszenciális (szinte egzisztencialista) létundor és a férfi-nő viszony tragikusan ambivalens volta (illetve kiterjesztve: az emberi szexusé), amely a legpregnánsabban egyértelműen Lynch első filmjében, a Radírfejben jelenik meg, de fellelhető számos más művében is (pl. Kék bársony, Mulholland Drive). És mindezen túlmenően egyfajta emberkritika is megjelenik Lars von Trier és Lynch filmjeiben, egy antropológiai állásfoglalás, mégpedig a pesszimista oldalon. Ennyit az esetleges Lars von Trier-David Lynch párhuzamról, amelyet semmiképp sem vélek elítélendő plagizálásnak, annál inkább termékeny művészi hatásnak és/vagy a tisztelet megnyilvánulásának.
Az Antikrisztus négy jól elkülöníthető, egymást mégis millió szállal átszövő jelentésréteggel bír:
1. Látunk két embert és konkrét történetüket, egy drámát, ami akárkivel megtörténhet (primer, hétköznapi, prózai aspektus);
2. A mindenkori férfi és nő kapcsolatának ambivalenciája, a szerelem abszurditása, tragikus meghasonlottsága (pszichológiai és metafizikai aspektus);
3. A létezésnek, mint szenvedéssel teli állapotnak az artikulálása és annak kíméletlen ábrázolása (filozófiai aspektus);
4. Antikrisztus-mítosz: a világot és az élőlények életét uraló Sátánnak a bemutatása, amely a Nőben manifesztálódik, mint Antikrisztus (teológiai aspektus).
(Említhetném ötödikként az öncélú, horririsztikus elemekkel operáló provokációnak, vagy blöffnek az aspektusát, de ez számomra olyan bornírt feltételezésnek tűnik, hogy inkább elvetem.)
Amiként a film több jelentésrétegre bontható fel, úgy a cselekmény is több szinten "zajlik": adott egy lineáris elbeszélésű, prózai szint, amely egy párról, férfiről és nőről szól, akik tragikus módon elvesztették a gyermeküket, Nicket és Éden nevű erdei házukba igyekeznek, hogy a(z elsősorban a nőt megviselő) traumát megpróbálják közös erővel feldolgozni. A férfi hivatalosan is terapeuta, a nő foglalkozása nem derül ki. Röviddel gyermeke halála előtt szakdolgozatot írt a nők ellen elkövetett középkori kegyetlenkedésekről, kínzásokról... A nő Nick halálát követően egy hónapig kómában fekszik, ráadásul ezután sem kelti egy mentálisan gyógyult ember benyomását: mindenféle pszichés zavarokkal küzd, látomásai, rémálmai vannak, hangokat hall, és egy súlyos pszichoszomatikus betegsége van, rendszeres légzési nehézségei vannak, fulladási zavarai, melyeket gyakran épp a szeretkezéssel tud "kezelni", amennyiben a rohama csak így múlik el, így nyugszik meg. A férfi mindvégig a nő mellett van, fizikai és lelki társa marad. Ám kettejük kapcsolata már a kezdetektől fogva ambivalens: a férfi részéről tanúsított állhatatos szerelmet, szexuális rajongást, szilárd lelki és fizikai támaszt a nő részéről a féltékenykedés, a paranoia és megszállottsággal határos téboly árnyékolja be. Elvesztették a gyermeküket, egymásra hagyatva egymásnak maradtak, akik egymásból meríthetnének erőt, és mégis, valamiféle ősi rossz, valamilyen láthatatlan szakadék feszül kettejük közt, amelynek áthidalására történik kísérlet a férfi minden gesztusában, mozdulatában és mondatában, és amely bár néha rövid távú sikerrel kecsegtet, de mindvégig érezzük: alapvetően meddő, végső soron kudarcra ítéltetett erőlködés marad. És a filmben talán itt, a nő verbális hadviselésénél, indokolatlanul pikírt és sokszor bántó riposztjaival köszönnek be a magasabb szintek. Mert a szeretett Nő valamiféle primordiális (eredendő, ősi) rossznak is lehet a hordozója. Meghasonlott lény: egyszerre gyarló, szeretetre képes ember, a "gyengébb nem" és megátalkodott ördög, az Antikrisztus, a kozmikus rossz princípiumának megtestesítője és a szerelem nyújtotta boldogság kerékkötője, a szerelem abszurditásának egyik létrehozója és fenntartója. Ok és okozat, mediátor (benne és rajta keresztül jelenik meg a Sátán) és mártír.
A férfinak és a nőnek még a nevük sem ismert és mindvégig ismeretlen marad. Mert nem lényeges. (Ez a tény erősítheti azt a vélelmezésemet, hogy a filmben nem az individuális történet a lényeges, hanem az csak egy apropó csupán, amely induktíve valami általánosan érvényeset kíván megjeleníteni.) A magasabb szint a teológiai illetve a filozófiai dimenzió szintje. A vallási és a filozófiai aspektus nem különíthető el élesen, át-áthatják egymást. Így válhat a Willem Dafoe által alakított férfiból Férfi (mint minden férfi archetípusa), avagy a bibliai Ádám, és a Charlotte Gainsbourg által alakított nőből Nő (mint minden nő archetípusa), avagy a bibliai Éva. És nem utolsósorban így válhat a pár "Édennek" nevezett hétvégi háza a bibliai értelemben vett Édenné, ahonnan kiűzetett az első emberpár.
A film első része a Prológus nevet viseli. Miközben erősen stilizált és csodásan fényképezett képsorokban férfi és nő szeretkezik egy hóeséses téli estén, gyermekük, aki - mint később kiderül - alvajáró, sikerrel kiszabadítja magát a gyerekágyból, és meglátva őket, zavartan mosolyogva hátat fordít nekik, majd odatolja a széket az ablakhoz és kiugrik a játékmackójával. Így indul a történet a filmben, de mindez felfogható az eredendő bűn allegóriájaként is. A gyermek halála az ártatlanság elvesztését és a földi életben minden élőlényre váró elkerülhetetlen szenvedést szimbolizálhatja, míg a vele együtt kiugró játékmackó akár a naivitás megszűnését... Eredendő bűn, nemiség, a megtapasztalt tudás (Ádám meglátja Évában a nőt), gyönyör majd szenvedés stb. - jól ismert lehet mindez a Bibliából. Ami ezután rájuk vár, az maga a Pokol. Az egyik legsúlyosabb állítása a filmnek, hogy a szexualitás következménye inherensen szenvedéssel teli. A pillanatnyi nemi gyönyörért cserébe mindig egy-egy szenvedéstörténet lesz az ár, amely a filmbéli pár esetében gyermekük halálával kezdődik csak igazán. Ahogyan halad előre a film, úgy válik a nézőnek (és a Férfinak is) egyre nyilvánvalóbbá, hogy a Nő nem egyszerűen pszichés beteg, akin orvos vagy terapeuta segíthet. Nem, őbenne valami sátáni, valami természetfeletti munkál. Az Antikrisztus, a nemi hajtóerő, az élet felfokozott akarása, a Rossz-aság. És eljön a pillanat, amikor a szó szoros értelmében elszabadul a Pokol: a Nő egy paranoiás, féltékenységi rohamában attól retteg, hogy a Férfi el akarja hagyni őt, ezért válogatott, bestiális módon próbálja magához kötni. Ez már nem is egyszerűen féltékenység, ez már maga a felfokozott és kirobbanó szexuális téboly, a kontroll elvesztése a másik és önmaga felett... Így történhet meg, hogy a megcsonkolt férfival szeretkezik, vagy épp kétségbeesetten és elveszetten maszturbál egyedül az erdőben (ismét egy Lynch-i reminiszcencia: hasonló lelkiállapotban teszi ugyanezt a szőke Betty a Mulholland Drive végén), ahogyan az is, hogy magát csonkolja meg, eltávolítva testének azt a részét, mely minden nemi öröm és bűn forrása is...
A film filozófiai vonatkozása eléggé világos; sorok közötti "üzenete" egy bizonyos Arthur Schopenhauer gondolatait tükrözhetik vissza. Éppenséggel ugyanis Lars von Trier is mondhatná az alábbiakat, mely sorok eredetileg Schopenhauer tollából származnak s mely gondolatiság véleményem szerint az Antikrisztusban eléggé nyíltan jelenik meg:
"Élesen kikeltek ellenem amiatt, hogy filozófiám melankolikus és vigasztalhatatlan; pedig ez csak abban rejlik, hogy nem mesélgetek a jövendő pokolról, mint a bűnök egyenértékéről, hanem kimutattam, hogy ahol a bűn fekszik: a világban, ott ugyanakkor valami pokolszerűnek is kell lennie: aki pedig ezt tagadni akarná - alkalmilag könnyen megtapasztalhatja. És ehhez a világhoz, e csatázó helyéhez annyi gyötrött és aggasztott lénynek, melyek csak úgy létezhetnek, hogy egyik a másikát fölfalja, ahol tehát a vadállat ezer másnak élő sírja önfenntartása pedig a kínhalálok láncolata; ahol továbbá az ismerettel növekedik a fájdalom iránti fogékonyság, mely tehát az emberben legmagasabb fokát éri el, mégpedig annál magasabbat, minél értelmesebb az ember - ehhez a világhoz akarták az optimizmus rendszerét hozzáilleszteni és bebizonyítani róla, hogy minden lehető világ közt ez a legjobb. Kiáltó képtelenség. - És az optimista mégis felszólít, nyissam ki a szememet, és tekintsek a világba és lássam, milyen szép az a nap fényében, hegyeivel, völgyeivel, folyóival, növényeivel, állataival stb. - De hát a világ panoráma-e? E dolgokat látni persze nagyon szép, de e dolgoknak lenni egészen más."
Ami az első általam kiemelt állítást illeti: emlékezzünk csak arra az emberi mércével nézve szörnyűséges, a Természet szempontjából azonban egyszerre szükségszerű és etikai értelemben véve közömbös jelenetre, amikor egy madárfióka véletlenül kiesik a fészekből, még élve. Pillanatok alatt hangyák tucatjai lepik el a földön, hogy pár másodperccel később egy ragadozó madár csapjon le rá és vessen véget fenn az ágak közt a tiszavirágéletű kis lény életének: csőrével azonnal élveboncol. Ez a jelenet szimbolikusan a Természet törvényére utal, a fennmaradás és pusztulás kényes egyensúlyára, a véletlennek, a káosznak a szükségszerűségére, a lét = szenvedés tétel igazságára, amely egyébiránt történetileg mindenekelőtt a buddhista gondolkodásban jelenik meg először és félreérthetetlenül: "A világ elfogulatlan szemlélete (...) feltárja, hogy a lét szenvedés, a szenvedés oka a vágyakban rejlik, a vágyak megszüntetése a szenvedést is megszünteti." - forrás: Wikipédia, http://hu.wikipedia.org/wiki/Buddhizmus)
A második - tehát a dolgoknak kívülről való szemléletének és a bensőleg átélt létezés minőségbeli különbségének fontosságát hangsúlyozandó - kiemelést illetően utalnék itt a filmnek arra a részére, amikor a Nő a következőket mondja a Férfinak, egy emelkedett, megvilágosodott, tiszta pillanatában, miközben a ház tetején sajátos hangulatot teremtve folyamatosan kopognak a lehulló makkok: "A tölgyfák több száz évig élnek. Elég száz évente egyetlen utódot nemzeniük ahhoz, hogy elszaporodjanak. Neked banálisnak tűnhet... De számomra nagy dolog volt ezt megérteni, amikor legutóbb itt voltam Nick-kel (az akkor még élő kisfiúkkal - megj.). A makkok akkor is csak hulltak a tetőre... csak hulltak... és hulltak... és haltak... és haltak... És én megértettem, hogy... minden, amit eddig szépnek találtam itt, az Édenben, lehet, hogy tulajdonképpen undorító dolog. És így már meghallottam azt, amit előtte sohasem: a haldokló életek sírását." Ez bizony határozottan schopenhaueri "világérzés" és gondolat! Egy patologikus mértékben túlérzékeny ember kijelentése; olyan emberé, aki - akár egy jó buddhista és/vagy mélyen gondolkodó nyugati filozófus - képes a világ elfogulatlan szemléletére. A Nő ebben a pillanatban a "megvilágosodott", egy Univerzálisan Érvényes Igazságot belátni képes és azt megfogalmazó embert testesít meg, míg az őt megmosolygó racionális Férfi, aki magában és válaszában mindezt gyermekkönyvekbe illő szép, megindító meseként fordítja le, mondván "a makkok nem sírnak, hiszen Te is tudod" az általános, köznapi, racionális-empirikus emberi szemléletet képviseli, amely a praktikus létfenntartáshoz elégséges lehet, de az igazság mélyebb átéléséhez (vagy megértéséhez) már nem érhet fel...
A film végén a Férfi megfojtja a Nőt, Ádám Évát. A gyilkosság egy teljesen irracionális, fantasztikus csillagkonstelláció közepette megy végbe (a józan, "common sense"-t képviselő emberi értelmet reprezentáló Férfi még mondja is: "nincs is ilyen..."), a Kín, a Kétségbeesés és a Bánat csillagképek együttállásakor, melyet a gyilkosságot megelőzően a szobában megjelenő róka (Kín), holló (Kétségbeesés) és őz (Bánat) szimbolizál. Az Antikrisztus legvégén, közvetlenül a gyilkosság után arctalan emberek (zombik?) másznak lassan elő a semmiből és haladnak az Éden nevű ház felé... Mindez talán értelmezhető átvitt értelemben úgy is, hogy az emberiség sok-sok kínja, kétségbeesése és bánata után egyszer csak legyőzetik az Antikrisztus, megszűnik a földi pokol és eljő egy "szép, új világ", amiben minden lélek megváltásra kerül... Ki tudja.
Az Antikrisztus etikai üzenete is különleges és paradox, hiszen egész idő alatt kettejük közül a Nőben jelenik meg a Rossz, a Férfi vele szemben a Jó princípumát képviseli, ám végül mégis ő az, aki megöli őt, a megtestesült Sátánt, így bár tágabb perspektívából nézve jót tett, mert megváltotta a világot, mégis megszegte a "Ne ölj!" parancsát és így égi és földi értelemben is bűnös lett. Vagyis olybá tűnik, mintha az Antikrisztus végeredményben elpusztíthatatlan lenne, mert a Rossz a Férfiban élne tovább? Talán igen, talán nem...
El lehetne persze vitatkozni a filmnek azon sorok közti állításán, hogy az Antikrisztus valamiképp feminim dolog, mennyiben női eredetű és mennyiben csak a nők révén válik jelenvalóvá a világban. Elég csak pl. a "nő" szóhoz etimológiailag közelíteni és megfigyelhető, hogy az olyan szavak, mint föld (úgy is, mint Föld), földanya stb. a legtöbb nyelvben nőneműek. Ahogyan a nő, a föld is megtermékenyül. Életet adó és ezzel a szenvedést fenntartó "kehely". Mint egy mérgező virág, amely ellenállhatatlanul, de a szó szoros értelmében halálos erővel csábít. Akár így van, akár nem, mindennek szerintem itt nincs sok jelentősége. Lars von Trier e filmjében (és talán civilben is) így látja, és a legrosszabb esetben is részigazsága lehet.
Az Antikrisztus véleményem szerint nem elsősorban thriller elemekkel tarkított horrorfilm (még akkor sem, ha a közönség legnagyobb része csakis ilyenként látja), hanem inkább a teremtéstörténet egy sajátosan színezett Lars von Trier-i interpretációja (vagy inkább víziója?), és túl ezen a (mind emberi, mind állati) létezés állapotának parabolája. Amely így kap minden horririsztikus fény- és hanghatástól függetlenül is drámai alaptónust. Hiszen nem drámai-e az, amikor a Férfi ragyogó időben sétálva az erdőben felfedez egy éppen gidát ellő őzsutát, akit épp jelenlétével zavar meg? Vagy amikor épp egy szülő (vagy talán sebzett?) róka szólal meg emberi hangon: "Chaos reigns!", vagyis hogy a Káosz uralkodik?
De igen. Káosz uralkodik odakinn, a természetben, és belül, az emberi természetben is. A világ amorális. Szemlátomást erre utal minden.
Az Antikrisztus nemcsak az év, de kétségkívül az évtized egyik legjobb, legerősebb filmje is.
Gregor Samsa voltam, átváltozóművész, aki mindig ugyanaz, másképp.
