Elcsendesülni látszik a nyár utolsó heteiben már-már késhegyig kiéleződött szlovák–magyar vita. A nyelvtörvény körüli diplomáciai csatározások kevés újjal szolgáltak, inkább csak megerősítették a felek egymással kapcsolatos sztereotípiáit. Nehéz lenne győztest hirdetni, a játszma a patt felé tart. A magyar közvélemény pesszimizmusra hajló fele persze hajlamos a kialakult helyzetet úgy értékelni, hogy a szlovákok végül is elérték a céljukat, hiszen nem mutatkozik olyan európai nyomás, amely a nyelvtörvény jogi alapjait megkérdőjelezné. E jeles búsmagyarok csak azt nem látják, hogy a nyelvtörvény – gondosan titkolt – céljával éppen ellentétes hatást vált ki, ha nem felgyorsítja, hanem hátráltatja a felvidéki magyarok nyelvi asszimilációját.
A nyereségrovatba a közösségi összetartás és a civil öntudat megerősödése, a veszteségoldalra a többségi nemzettel való értelmes párbeszéd megszakadása kerül. Az érzelmek uralta vita idején a távlatokban gondolkodók, a kompromisszumkeresők háttérbe szorulnak. Marad az árokásás. Ebben a helyzetben inkább hidakat robbantanak, mintsem építenek.
Igaz ugyan, hogy rokonszenves gondolat hidakat építeni, de cölöpök nélkül minek? Tájainkon új pártok inkább csak sértődésből születnek. Éppen emiatt közülük csak kevés tud megkapaszkodni, vagy egy sem. Nehéz egy olyan zöldmezős pártot eladni a politikai piacon, amely már unalomig látott arcokat sorakoztat fel új logó alatt. Vannak persze kivételek. A szlovákiainál is merevebb magyarországi pártstruktúra a Jobbik előretörésével alaposan átalakult. Ennek okát biztosan nem a médiabeágyazottságban és a gazdasági háttérben kell keresnünk. A Jobbik ugyan nincs eszközök híján, de a parlamenti pártokhoz képest pozíciói szerények. Sikerének magyarázata részben politikai „ártatlanságában”, másrészt egy, a közvéleményt élénken foglalkoztató téma, a közbiztonság kérdése, maximális kihasználásában rejlik. Innen nézve mellékes, hogy a Jobbik által megfogalmazott válaszok adekvátak-e.
Tegyük fel, hogy egy interetnikus, vagy másképpen fogalmazva, egy polgári elven szerveződő, magyar politikusok által vezetett párt sikeres lehet Szlovákiában. Az alapgondolat helyes, hiszen a politikai érdekképviseletünktől éppen azt várjuk, hogy a többségi nemzettel legalábbis normalizálja a viszonyunkat.
A Híd azonban jelen állapotában alkalmatlan erre a szerepre. Szilárd médiapozíciói és gazdasági háttere ellenére, döntően a politikai helyzet miatt, kudarcra ítéltetett. Akkor osztja meg a sorokat, amikor a felvidéki magyarság, pusztán önvédelmi reakciói folytán, a közös fellépést, az egységet szorgalmazza. Ráadásul a Híd ugyan frissen alakult, de az újonnan jöttek hamvassága aligha lengi körül a pártot. Bugár Béla hiába elfogadott, legalábbis viszonylagosan a szlovák választók körében, ezek a másodlagos preferenciák aligha válthatók szavazatra. Dávid Ibolya hiába vezette évekig a politikusok népszerűségi listáját, pártja végig a parlamentbe jutási küszöb körül egyensúlyozott.
A legnagyobb gond az, hogy a mi szépen elgondolt hidunkon nincs hova átmenni. A másik part egészen egyszerűen nem létezik. Vannak kiváló emberek a szlovák értelmiség soraiban, akik nyitottak a párbeszédre és fogékonyak a kisebbségi jogok iránt. A baj csak az, hogy ha ők valamennyien összejönnek, elférnek egy nagyobb kávézó teraszán.
A két háború között a kérdést úgy tették fel: aktivizmust vagy ellenzéki politikát. Ma ugyanez a kérdés így szól: karrierpolitikusokat egy luxus mentőhajón vagy érdekelvűséget remélhetőleg nagyobb következetességgel, mint eddig.
Az elvekkel mostanában csínján bánunk, úgyhogy azt szóba sem hozom. Még mindig nem késő összefogni, de ahhoz, hogy ezt megtegyük, most már kell egy kiadós pofon a megyei választásokon. Kétség sem férhet hozzá, meg fogjuk kapni.
A nyereségrovatba a közösségi összetartás és a civil öntudat megerősödése, a veszteségoldalra a többségi nemzettel való értelmes párbeszéd megszakadása kerül. Az érzelmek uralta vita idején a távlatokban gondolkodók, a kompromisszumkeresők háttérbe szorulnak. Marad az árokásás. Ebben a helyzetben inkább hidakat robbantanak, mintsem építenek.
Igaz ugyan, hogy rokonszenves gondolat hidakat építeni, de cölöpök nélkül minek? Tájainkon új pártok inkább csak sértődésből születnek. Éppen emiatt közülük csak kevés tud megkapaszkodni, vagy egy sem. Nehéz egy olyan zöldmezős pártot eladni a politikai piacon, amely már unalomig látott arcokat sorakoztat fel új logó alatt. Vannak persze kivételek. A szlovákiainál is merevebb magyarországi pártstruktúra a Jobbik előretörésével alaposan átalakult. Ennek okát biztosan nem a médiabeágyazottságban és a gazdasági háttérben kell keresnünk. A Jobbik ugyan nincs eszközök híján, de a parlamenti pártokhoz képest pozíciói szerények. Sikerének magyarázata részben politikai „ártatlanságában”, másrészt egy, a közvéleményt élénken foglalkoztató téma, a közbiztonság kérdése, maximális kihasználásában rejlik. Innen nézve mellékes, hogy a Jobbik által megfogalmazott válaszok adekvátak-e.
Tegyük fel, hogy egy interetnikus, vagy másképpen fogalmazva, egy polgári elven szerveződő, magyar politikusok által vezetett párt sikeres lehet Szlovákiában. Az alapgondolat helyes, hiszen a politikai érdekképviseletünktől éppen azt várjuk, hogy a többségi nemzettel legalábbis normalizálja a viszonyunkat.
A Híd azonban jelen állapotában alkalmatlan erre a szerepre. Szilárd médiapozíciói és gazdasági háttere ellenére, döntően a politikai helyzet miatt, kudarcra ítéltetett. Akkor osztja meg a sorokat, amikor a felvidéki magyarság, pusztán önvédelmi reakciói folytán, a közös fellépést, az egységet szorgalmazza. Ráadásul a Híd ugyan frissen alakult, de az újonnan jöttek hamvassága aligha lengi körül a pártot. Bugár Béla hiába elfogadott, legalábbis viszonylagosan a szlovák választók körében, ezek a másodlagos preferenciák aligha válthatók szavazatra. Dávid Ibolya hiába vezette évekig a politikusok népszerűségi listáját, pártja végig a parlamentbe jutási küszöb körül egyensúlyozott.
A legnagyobb gond az, hogy a mi szépen elgondolt hidunkon nincs hova átmenni. A másik part egészen egyszerűen nem létezik. Vannak kiváló emberek a szlovák értelmiség soraiban, akik nyitottak a párbeszédre és fogékonyak a kisebbségi jogok iránt. A baj csak az, hogy ha ők valamennyien összejönnek, elférnek egy nagyobb kávézó teraszán.
A két háború között a kérdést úgy tették fel: aktivizmust vagy ellenzéki politikát. Ma ugyanez a kérdés így szól: karrierpolitikusokat egy luxus mentőhajón vagy érdekelvűséget remélhetőleg nagyobb következetességgel, mint eddig.
Az elvekkel mostanában csínján bánunk, úgyhogy azt szóba sem hozom. Még mindig nem késő összefogni, de ahhoz, hogy ezt megtegyük, most már kell egy kiadós pofon a megyei választásokon. Kétség sem férhet hozzá, meg fogjuk kapni.
