"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Szép barangolásra invitált ez a szép vers, kincset találtam. Ideteszem Neked, hálám jeléül :)
********************
Ferenczy Klára
Erdő ölén
Milyen magányosak a fák, e röghöz kötött csodák...
Mégis, ha az erdőt járom, ősi élmény, örök álom: égbe nyúló karok között, fohászkodó ágak fölött betekint a napsugár s fátylat borít, sejtelmeset, földig érőt, rejtelmeset. Lágyan lengő fényködén át feltárul e csodavilág teli színnel, hanggal, térrel, ezer képpel és mesével. Látod, ott most tündér lebben, pedig csak egy kósza szellő játszadozik korhadt hánccsal, s ahogy atyja, az őszi szél végigsöpör most a tájon, hajladoznak karcsú fácskák, levélözön leng és szórja szerteszét a fénynyalábban ezer kincsét, csodás álom.
Nézem csendes egymagamban, átszellemült nyugalomban. Fa vagyok már és nem ember, fényben fürdő örömtenger. Érzem őket, nem csak látom mind szívbéli jó barátom, s ahogy lágyan átölelnek, halk sóhajjal beszélgetnek, gyökereim útjain át életerő árad felém. Érzem egy vagyok közülük, befogadtak, elvegyülök e mennyei társaságban időtlenség mámorában.
Faág szeretnék lenni, kettőből az egyik, melyek összefonódva a létet nem is sejtik, csak élnek, önfeledten, egymást átölelve, együtt az éjben, együtt a fényben, örökre, és nem tudják, hogy ha elszárad a másik egy perc sincs tán hátra a halálig.
Magas falak közé álmodod magad. Oda, ahová belátnak a kertbe A bezárt kapuszárnyak vasrácsain át, Virágot ültess, mely nevetve kacag, Innen ismerjen, ki szemügyre venne. S ne ültess semmit, hova senki se lát.
Miként mások, gondozd a virágágyat, Hol láthatják a vizsla pillantások Szép kertedet, amint mutatod nekik. De hol magad vagy, és senki se láthat, Hagyd kinőni a földből a virágot, Hagyd nyújtózni a természet füveit.
Őrizd azt, ki vagy, kettős őrizettel, Hogy ki beléd pillant, csak annyit lásson, Pompás és szerény kertje vagy magadnak, Mely mögött mélyből fogant gyökerekkel Hajlanak a virágok apró száron A lágy fűre, mely szinte láthatatlan...
...tudnak elalélni csikorgó fagyban, levetvén gondot, nyűgöt, eldobni lombruhát, mezítelen, talpig-taron megtisztulni fehér hózuhanyban, s míg rájuk telepszik a jéglakat, szívük bezár, árva szerzetesként, pőre mementóként vigyázzák a tájat néma csendben a hosszú télen át.
Csak a fák nem hazudnak.
2.
Csak a fák hiszik el, ha öleled őket, szívből jön a dal. Kérges testükből áradó ágymeleg lényük gyengéden fogva tart. Érintsd meg őket, s jobban leszel. A lelkedet érinti meg az ölelés, a simogatás. Szívd be az illatot, mit árasztanak, s megannyi emlék kél útra benned, hogy megtaláljon téged, ki elfeledted, a Természet gyermeke vagy, hiába tagadod meg nap mint nap önmagad.
Mint egy szegény, sebesült katona, a piszkos ősz járkál a mély aranyban, a sebkötőit is letépi halkan s csorogni kezd a vére bíbora. Olyan alélt, hogy semmit se akar, a napba bámul búsan és fehéren, mellén a sok-sok vitézségi érem rég kialudt, halott szivet takar. Egy kőre dől s már-már aludni vágyna álomtalan álmot egy régi ágyba, de nincsen út, mely arra vinne már, szívében kínok és fájdalmak üszke s még hallja, amint fújja-fújja büszke aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
Köszönöm a szép verseket, hálából: Kosztolányi :))
****************************************
Kosztolányi Dezső A játék
A játék.
Az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa. Játszom ennen-életemmel, búvócskázom minden árnnyal, a padlással, a szobákkal, a fénnyel, mely tovaszárnyal, a tükörrel fényt hajítok, a homoknak, a bokornak, s a nap - óriás aranypénz - hirtelen ölembe roskad. Játszom két színes szememmel, a két kedves, pici kézzel, játszom játszó önmagammal, a kisgyermek is játékszer. Játszom én és táncolok, látszom én, mint sok dolog. Látszom fénybe és tükörbe, játszom egyre, körbe-körbe. Játszom én és néha este fölkelek, s játszom, hogy akik alusznak, gyerekek.
Elég a jaj. Ki innen a mezőre. És dúlt arccal ajtót nyitok. Nyugodt az éj. Lassan megyek előre, fejem fölött hold, csillag-milliók. Itt kívül is, mint ott benn, a titok. Közelbe vannak. Szinte mind elérem a régi rejtélyt az ég peremén. De rám merednek reszkető-fehéren, azt kérdezik, miért zúg úgy a vérem és mit jelentek ember, ember, én. És kérdem tőlük, mit jelentetek, ti fogható, ti nyílt-tömör talányok, miktől a fájó mindenség beteg, ó csillagok, aranysebek,
Minden rendben. Jó, hogy ezt tisztáztuk. :) Egyetértünk, a versek mindenek előtt: Kosztolányi különösen ! :))
************************
Kosztolányi Dezső Tenger és vihar
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek, recseg-ropog hajónk, kegyetlen vashajónk, hullámokon, ködön megyünk, örök merészek. A szél, a köd jajong, hogy sír, jajong és vasbordáival feszül meg a fedélzet, oda se könnynek és oda se semmi vérnek, hajrá, tovább, tovább, mindég tovább, tovább, csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.
Sötét sziklákon át, millió poklon át szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet, ordítoznak: csodát, csodát, barbár csodát, s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek, káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek, zápor zuhog, kén és pokol zuhog, s hajrá, hogy minden a habokba halt, habzsoljuk az otromba diadalt, mint részeg matróz a nehéz rumot.
Nem, ne végy Magadra semmilyen inget, nem Rád gondoltam! Csak jeleztem, hogy ez itt azért egy eléggé átláthatatlan virtuális világ, ahol könnyen bedőlhetünk pár álarcnak... Csak kicsúszott gondolatfoszlány volt a fejemből, és semmiképp nem akartam sem célozni, sem találni egy ilyen békés és gyönyörű topikban! :-) Úgyhogy a félreértések elkerülése végett, ezentúl megpróbálok a versekre koncentrálni, a költők szebben beszélnek, mint én. :-)
Kosztolányi Dezső
Fák beszéde
Pálma
- Versben beszélek, és verssel köszöntsék nagy, mozdulatlan legyezőimet s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.
Hárs
- Szülőhazádban a vén udvaron hová gurultak labdáid, szegény? Hová repült a sárkányod vajon, s kedved, hited az életed felén, És merre szálltak, merre tűntek el viháncoló, víg gyermektársaid? Ezt kérdezed, de senki sem felel, csupán mi zúgunk, régi hársak itt.
Nyírfa
- Héjam fehér, mint a papír. Megbabonázza azt, ki ír, és hogyha elrontott a hír, nevem álmodba visszasír. Izen neked a nyír.
Almafa
- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel mesékről álmodom, ha jő az éjjel. A lombjaim közt almák aranya. Mindig csak adnék, én, örök anya.
Eperfa
- Itt lakmároztál egykor, az eperfán, jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel, egy nyári szellő még felém seper tán. Nyárfa
- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa. Karcsún, fehéren állok a határba. Úgy reszketek és sírok, mint egy árva. S minden széllel zenélek, mint a hárfa...
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak, lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak, fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget, róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket, libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá, nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná, nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás, szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás, vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok - pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -: a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek, s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -; jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön; ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség, ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért; küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez, az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes, ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai, titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni, ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény, ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt, tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet, tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni, karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók, szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők, táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók, szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők, sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot - simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok, ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad, ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad, s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét, üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét, ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett - köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Kiszivattyúzták az üvegburát, a lelkemet. Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz. Csend és homály. A hullt levelek ágya mély, puha, selymes halom, de nem zörög turkáló láb nyomán, nem is zizeg. A varjú se csárog a jegenyén, csak tátogat. Halálos-némán teljesedik el a rendelés: Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön, aludni megy. Az álmos űrben úgy úszik-lebeg sok furcsa vers, mint az ökörnyál udvarunkon, otthon, ősz elején.
Síró fuvalmak Zörgőn kavarnak Hűs éjszakára Port az avarnak Hantja alól. Halovány árnyak Zokogni járnak Ravatalára Az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul S a szürke ágrul A lomb lezördül S egy volt világrul. Mesét mesél. Bús esti pírba Bámulok sírva S a könny úgy gördül Szemembül, mint a Halott levél.
Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, Halott szerelmek, S mely dalaimra Borul, a dér. És sír a fény is, A nap szemén is Könny könnyre dermed És sírok én is. Mert minden él, És minden elmegy.
Köszönöm a kedves fogadtatást. Nagyon szép a topikod, gratulálok hozzá!
„A csillagoknak fontos üzenetük van, és nincs az a nyelv, melyen az ne lenne érthető. Az ember feltekint a csillagos égre, és megérti, mily hatalmas is a Mindenség. Hirtelen csekélységekké válnak a mennyezet alatt oly nagynak látszó problémák. A csillagok – évezredek emberi ostobaságainak és bölcsességeinek hallgatag tanúi – ráébresztenek minket a véges emberi élet és a végtelen természet nagyszerűségére. Ez új erőt ad, hogy elviseljük a néha nyomasztóan alacsony mennyezeteket."
Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
"A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban"
"A szeretetnek melege van a természet hidegében,