"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Nem, ne végy Magadra semmilyen inget, nem Rád gondoltam! Csak jeleztem, hogy ez itt azért egy eléggé átláthatatlan virtuális világ, ahol könnyen bedőlhetünk pár álarcnak... Csak kicsúszott gondolatfoszlány volt a fejemből, és semmiképp nem akartam sem célozni, sem találni egy ilyen békés és gyönyörű topikban! :-) Úgyhogy a félreértések elkerülése végett, ezentúl megpróbálok a versekre koncentrálni, a költők szebben beszélnek, mint én. :-)
Kosztolányi Dezső
Fák beszéde
Pálma
- Versben beszélek, és verssel köszöntsék nagy, mozdulatlan legyezőimet s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.
Hárs
- Szülőhazádban a vén udvaron hová gurultak labdáid, szegény? Hová repült a sárkányod vajon, s kedved, hited az életed felén, És merre szálltak, merre tűntek el viháncoló, víg gyermektársaid? Ezt kérdezed, de senki sem felel, csupán mi zúgunk, régi hársak itt.
Nyírfa
- Héjam fehér, mint a papír. Megbabonázza azt, ki ír, és hogyha elrontott a hír, nevem álmodba visszasír. Izen neked a nyír.
Almafa
- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel mesékről álmodom, ha jő az éjjel. A lombjaim közt almák aranya. Mindig csak adnék, én, örök anya.
Eperfa
- Itt lakmároztál egykor, az eperfán, jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel, egy nyári szellő még felém seper tán. Nyárfa
- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa. Karcsún, fehéren állok a határba. Úgy reszketek és sírok, mint egy árva. S minden széllel zenélek, mint a hárfa...
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak, lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak, fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget, róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket, libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá, nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná, nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás, szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás, vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok - pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -: a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek, s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -; jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön; ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség, ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért; küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez, az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes, ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai, titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni, ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény, ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt, tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet, tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni, karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók, szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők, táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók, szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők, sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot - simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok, ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad, ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad, s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét, üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét, ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett - köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Kiszivattyúzták az üvegburát, a lelkemet. Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz. Csend és homály. A hullt levelek ágya mély, puha, selymes halom, de nem zörög turkáló láb nyomán, nem is zizeg. A varjú se csárog a jegenyén, csak tátogat. Halálos-némán teljesedik el a rendelés: Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön, aludni megy. Az álmos űrben úgy úszik-lebeg sok furcsa vers, mint az ökörnyál udvarunkon, otthon, ősz elején.
Síró fuvalmak Zörgőn kavarnak Hűs éjszakára Port az avarnak Hantja alól. Halovány árnyak Zokogni járnak Ravatalára Az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul S a szürke ágrul A lomb lezördül S egy volt világrul. Mesét mesél. Bús esti pírba Bámulok sírva S a könny úgy gördül Szemembül, mint a Halott levél.
Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, Halott szerelmek, S mely dalaimra Borul, a dér. És sír a fény is, A nap szemén is Könny könnyre dermed És sírok én is. Mert minden él, És minden elmegy.
Köszönöm a kedves fogadtatást. Nagyon szép a topikod, gratulálok hozzá!
„A csillagoknak fontos üzenetük van, és nincs az a nyelv, melyen az ne lenne érthető. Az ember feltekint a csillagos égre, és megérti, mily hatalmas is a Mindenség. Hirtelen csekélységekké válnak a mennyezet alatt oly nagynak látszó problémák. A csillagok – évezredek emberi ostobaságainak és bölcsességeinek hallgatag tanúi – ráébresztenek minket a véges emberi élet és a végtelen természet nagyszerűségére. Ez új erőt ad, hogy elviseljük a néha nyomasztóan alacsony mennyezeteket."
Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
"A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban"
Kopik a nyár. A gesztenyefa leveleken hagyja rozsdafoltját az idő az idő az idő ráteszi ujjait a levelek pulzusára: gyorsgyors lassú gyorsgyors lassú nem áll meg nem vár ez egy örökös a zöldből a tűzbeforduló tánc
A természet magában sem rút, se szép, nem kegyetlen, nem is megbocsátó, Változásában megőrzi lényegét. Miként az ember felleli benne Magát, keresve léte értelmét s helyét; kutatva legmélyebb rejtekét ami élteti: szerelmet, szót s zenét.
Taníts meg engem a rigók nyelvére! Megérthessem végre a természet szavát. Őszi lombhullásban hideg szél sírását, virágzó tavaszban szellő suttogását.
Megérthessem végre énekét a földnek, ha áradón fények messzi hömpölyögnek. Megérthessem végre harmatnak csengését, alkonyati csendben tücsök-lant pengését.
Megérthessem végre zápor csevegését, derűs, nyári délben gerlék nevetését. Megérthessem végre csillagok beszédét, mikor a vén Göncöl felhág majd az égre.
"A szeretetnek melege van a természet hidegében,
