"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szívedben vigasz, ha nincs remény. Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod.
Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám, a tenger, ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad. Szíved örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a Te utadat járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Mint másaink, úgy húznak át az égen S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen. A semmiből bukkannak föl fehéren Vagy komoran s övék a végtelen. Oly idegenül szállnak, egyesülnek S oly nyomtalanul tűnnek ők tova S fölöttük az örök azúr derűnek Tovább ragyog fölséges mosolya.
Az egyik felhő szelíd, mint a bárány, Másik sötét, mint bika, egy a vég, Van, amelyiket átölel szivárvány S van, mely sívár, mint vén váromladék. Ó felhők, sokszor elnézem futástok S ballagástok, távol testvéreim S amíg ti mentek, én tűnődve állok, És nem találok ösvényt bánat, átok És borzalom bús földi térein.
A ritka percek selyemszalagját most együtt bontsuk fel, A számlát úgysem veszíthetjük el, most mégis rejtsük el, S mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán, Vagy rossz álom, ha felriaszt, és odabújsz hozzám, Olyan jó-jó-jó, de mondd, hány perc az ünnep? Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?
A béke, nehogy végleg elfelejtsd, üzen, hogy létezik, Mondd, meglep-e, ha átnyújtom neked az ünnep perceit? S csak félrekapcsolt csengetés, ha drága hangot vársz Vagy régi zsebben maradt pénz, mit szűk napon találsz Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mit ér az ünnep? Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?
S mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán, Vagy rossz álom, ha felriaszt, és odabújsz hozzám, Olyan jó-jó-jó, de mondd, hány perc az ünnep? Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?
Hópihe álma Hosszú téli éj. Dermedt ruháján Táncot jár a szél. Száz csengő hangja csilingelve száll. Betlehemi csillag Születésre vár. Angyalok szárnya Lebben selymesen. Ezüstport szórnak E fénylő éjjelen.
(Vámosi Tamás)
