Keresés

Kányádi Sándor

Télifák

Elhullatta leveleit

kertek, erdők minden fája,

Szélnek, télnek vad szigorát

egyedül a fenyő állja.

Egyedül a fenyőerdő

nem hódol meg hónak, fagynak:

zöldell akkor is, ha a nap

sugarai meghervadnak.

Fölfogja a hulló havat,

a szeleket megakasztja.

Sátra alatt menedéket

lel az erdő minden vadja.

Hunyorgó nap, pislogó ég

gyújt az ágakon gyertyákat.

Szarvas, farkas s a szelíd őz

mind egy-egy szép téli fát kap.

Kufár Róza

Hull a hó

Hull a hó

Micsoda

Zord idő

Hósapkát

Húzott a

Háztető.

Udvarra

Hóvárat

Hord a szél

Hófehér

Szőnyegén

Jár a tél.

Zúzmara

Zizzen az

Ágakon

Hópihe

Táncol a

Válladon

Ablakon

Sok kicsi

Jégvirág

Ez már az

Igazi

Jégvilág!

Ligeti Éva

Téli kép

Magas hegyek égbe nyúlnak

Hóból szövött ingbe bújnak

Rásimulva itt-ott szakad

Szirtek csúcsa csupasz marad

Kristályköpeny meg-megrezdül

Jég-harangja halkan csendül

Ágak között szél hárfázik

Fagyos keze gyorsan játszik

Fenyő erdő roskadozik

Hó súlyától hajladozik

Őrt állva a nagy hidegben

Egymás mellett dideregnek

Csend zsebéből titkát nyitja

Jégvirágát leszakítja

Zúzmarával beborítja

Tél szelíden meghódítja

Mereven tekint a tóra

Jégbe zárt üvegajtóra

Mozdulatlan minden fagyott

Dermedt pillanatot hagyott

Rainer Maria Rilke

Advent

Havat terel a szél az erdőn,

mint pehely-nyájat pásztora.

S néhány fenyő már érzi sejtőn,

miként lesz áldott-fényű fa,

és hallgatózik. Szűz utakra

feszül sok ága, tűhegye -

szelet fog - készül, nő magasba,

az egyetlen szent éj fele.

Sárhelyi Erika

Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán

elterült a kert alvó fái közt.

Mint vendég, ki zavarni nem

akar, hangtalan-szépen beszökött.

Csak a hajnal látta jöttét,

ruháját a derengés szőtte át.

S ahogy a reggel ráköszönt,

fénybe csókolta hófehér haját.

Sarkadi Sándor

 Fenyő

Hófedett a hegytető

Zöldben ott áll egy fenyő

Zúzmarája reszkető

Karácsonyi keszkenő.

Száll az éj, a kék madár

Színezüst a holdsugár

Szisszenő szél hoz fagyot

Csengenek a csillagok.

Aletta Vid

Tél

Most újra tél lett, újra tél,

felfut a fák között a szél,

nézz ki a kertre, nézd, a fagy

a rózsaágakon ragad,

most nézd, az ember nagykabát,

és nézd, a hó is orrbavág,

és nézd a kéményt, nézd, a fényben

hogyan rikít egész fehérben

az utca és az iskolád,

amott a templomtornyon át

följebb a domb is úgy ragyog,

mint hogyha nyers tojáshabot

kent volna rá egy bajszos úr...

Most tél van újra, újra tél,

s a jégcsapok között a szél beszél.

Weöres Sándor

Hópihe

Mint a fehér rózsa szirma

Lágyan hullok, lebegek

Pihe-puha fehérséggel

Én pólyálom a telet.

Nyáron nagy dunnában alszom

Télen útnak eredek

Cukorfényű lepedőbe

Én pólyálom a telet.

Borisz Paszternak: Az első hó

Odakint dúl a hóvihar,
s mindent fehérbe von.
Újságárusnőt eltakar,
porzik bódéfalon.

E hóról életem során
már jó párszor kitűnt:
titkolózásból hull csupán,
s hogy megcsalja szemünk.

Javíthatatlan leplező,
fehér rojt-bojt között
de sokszor surrant, bújt elő,
s hazáig üldözött!

Mindent fehér hó leple fed,
szemet betöm, kinyom.
Egy árny, akár a részegek,
bolyong az udvaron.

Mindenki siet odakint-
bizony higgyétek el:
valakinek valami bűnt
megint titkolni kell!

~Tellér Gyula~

A világ tágas, barátom, és tele van fájdalommal, de örömmel is. Az előbbi tart téged a növekedés ösvényén, a második pedig segít elviselni az utat.
    

 ~Robert Anthony Salvatore~    

   

Terebélyes fa
hajszál-gyökérből fejlődik,
kilenc-emeletes torony
kupac földből emelődik,
ezer-mérföldes utazás
egyetlen lépéssel kezdődik.
    

~Lao-ce~   

Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül.

     ~Prohászka Ottokár~   

A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.

                                                                                      (Arthur Golden)

„ …életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll…”

                                                                                Coelho

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12.

William Henry Davies

A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor

rügy születik s madár dalol?

S ha daluk némul, szép, ugye,

nyáron a méh- és virágzene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,

hogy a levél, lehullva már,

cipőnk orránál kavarog

vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt:

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a gally,

mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,

nagy virággá te építed

ezt a fát, ötven fekete

karját fehérrel vonva be,

míg a gallyakra millió

kis fehér kesztyűt húz a hó.

Babits Mihály:

 Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,

 régi, kemény, csillagos telek,

 murijáró szép falusi utcák,

 deres bajszok s nagy piros fülek.

 Parasztszagú éjféli misék,

 mennyi süllyedt, jámbor semmiség,

 nagykendőbe bugyolált cselédek,

 cukorbundás házak, tejes ég.

 Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,

 Pesten is átbújtam egy telet.

 Csillagok és lámpák kavarodtak,

 félelmes volt a sok emelet.

 Nappal kezdődtek az éjszakák,

 csilingelt és búgott a világ,

 cicázott az ablakok visszfénye:

 Mikulás ment a hátsó gangon át.

 Később, kisvárosi zsúrokon,

 mikor összejött a sok rokon,

 lányokat kellett hazakísérni

 s én hallgattam az egész úton.

 De másnap, mint röpülő-cipős

 Merkur, versre lengtem a csípős

 ködben a magányos jégen - mit ma

 nemcsak lábam, de szívem se győz.

 Ó teleim, gyermeteg telek!

 mily bolondul elfeledtelek.

 Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha

 nem ringatja eleven meleg.

 Némelyik már, mint egy szertehullt

 láncnak szeme, halkan elgurult...

 Pedig amint fogy-fogy a jövendő,

 egyre-egyre drágább lesz a múlt.

Gamidkának, Emmának és Zilahnak szeretettel! :)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Babits Mihály

Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,

halk és hideg, halk és hideg:

hallani szinte suhanóban

a gyöngyház égen a telet.

Selymesen száll ő rongyaink közt

s arcba legyez, bár semmi szél...

Óh láthatatlan, hűvös angyal,

előkelő, gyönyörű Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára

s minden egyszerre eleven.

Aki rápillant ablakára,

fehér apácák végtelen

meneteit véli vonulni,

s ki boltbul az utcára lép,

lágy-fehér könnyek ostromolják

kemény csomagjait s szívét.

Estefelé kitisztul néha,

a csillagok kilátszanak

s mint gyermekek állunk alélva

egy nagy karácsonyfa alatt,

amelynek ágát föl nem érjük,

de gyertyás fénye ránk sajog:

gyertyásan és csúfolva néznek

a karácsonyi csillagok.

1934. dec.

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,de sehol nincs más fekete,
csak a Bodri kutyának az orra hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Petőfi Sándor

Természet! Még te is gúnyolódol?

Természet! még te is gúnyolódol?...
Amióta őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az idők.

Semmi jég a síma Dunavízen,
Semmi hó a Szentgellérthegyen...
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb ellentét legyen.

Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit alusztok? lusta elemek!
Éjszak vésze, te prédát üző sas,
Szárnyaid mért nem süvítenek?

Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár a tollakat.

Ezt szeretném, kedvem ebben telnék,
Ugy láthatni a természetet,
Mint szivem van, mely szép Perzsiából
Vad Szibériává vetkezett. -

Oh de hátha e meleg verőfény
A természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.