"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Szép, lankadt novemberi gally, jó bánat tiszta, lassú míve, kiről levált a röpke raj s alatta hajló, száraz íve maradt hűs, haldokló kezeknek, magánnyal dús és koldus ág, melyen csak emlékek rezegnek: elvégezett szomoruság! -
miért vettelek észre ma talán először életemben, mint sokszor elhadart ima szavát, amely az értelemben tartalmat nyer és felvilágol? Miért nincs más rajtad kivül szememben ebből a világból, mely elsötétül és kihül?
Olyan halk és hideg idő van, halk és hideg, halk és hideg: hallani szinte suhanóban a gyöngyház égen a telet. Selymesen száll ő rongyaink közt s arcba legyez, bár semmi szél... Óh láthatatlan, hűvös angyal, előkelő, gyönyörü Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára s minden egyszerre eleven. Aki rápillant ablakára, fehér apácák végtelen meneteit véli vonulni, s ki boltbul az utcára lép, lágy-fehér könnyek ostromolják kemény csomagjait s szivét.
Estefelé kitisztul néha, a csillagok kilátszanak s mint gyermekek állunk alélva egy nagy karácsonyfa alatt, amelynek ágát föl nem érjük, de gyertyás fénye ránk sajog: gyertyásan és csufolva néznek a karácsonyi csillagok.
Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis õszi bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
Dsida JenőMeredtszemű ősz
Kiszivattyúzták az üvegburát,
a lelkemet.
Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz.
Csend és homály.
A hullt levelek ágya mély, puha,
selymes halom,
de nem zörög turkáló láb nyomán,
nem is zizeg.
A varjú se csárog a jegenyén,
csak tátogat.
Halálos-némán teljesedik el
a rendelés:
Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,
aludni megy.
Az álmos űrben úgy úszik-lebeg
sok furcsa vers,
mint az ökörnyál udvarunkon, otthon,
ősz elején.
Ne feledd az ősöket!
(sziú/dakota)
Soha! Soha!
Ne feledd a zenét,
dobok szavát, ősök történetét!
Soha! Soha!
Ne feledd a régieket,
kik most már holtak, az ősöket!
Mindig! Mindig!
Mit mondanak az ősök,
azt kövesd, azt nézd!
Mindig! Mindig!
Ők azt mondják neked,
mit a Nagy Atya üzen.
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
Mintha gyűrött párnádról ébrednél,
olyan a pártája a pipacsnak,
árokparton, búzában nevetgél,
s vérpirosan hull le, ha aratnak -
illata bódít, elaltat,
kelyhe, magja méreggel van tele:
Papaver rhoeas a latin neve.
August von Platen-HallermündeA vízben
A vízben leng a liliom csillogva, tétován,
tévedsz, míg azt hiszed: csak teng inogva tétován.
Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,
fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.
(Ford.: Weöres Sándor)
