"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Éjszakánként még felsóhajt a tenger lágyan, a fényes partszegélyre hullva. S az ész fagyába dermedt, messzi hangot ismétli újra, ahogy a sirályok örökös zokogása s áprilisban a tornyok hűvöséből langy mezőkre húzó madárcsapat lármája. Már mellettem szólalt meg, akár a hangod: s én azt akarom, hogy engem idézzen, ha pendül benned régesrégi emlék, miként a tenger bársony mormolása.
Kiszivattyúzták az üvegburát, a lelkemet. Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz. Csend és homály. A hullt levelek ágya mély, puha, selymes halom, de nem zörög turkáló láb nyomán, nem is zizeg. A varjú se csárog a jegenyén, csak tátogat. Halálos-némán teljesedik el a rendelés: Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön, aludni megy. Az álmos űrben úgy úszik-lebeg sok furcsa vers, mint az ökörnyál udvarunkon, otthon, ősz elején.
Reichard PiroskaVihar előtt
A hegyek mögött felébredt a szél,
a nap ijedten néz vissza az égen,
és viharvárón remeg a levél
a mezőt őrző komoly jegenyéken.
Fekete felhő füstje gomolyog,
árnya lehull a virágos mezőre,
fekete szélvész vad szárnya forog
és felkúszik az ezüst fatetőre.
A nap lebukik véresen, halón,
és meghajlik a jegenyék sudárja,
s az ágak között égig szárnyalón
fölzúg és zeng a vihar orgonája.
(Vincent van Gogh)
A verselgetés, ha bizonyos határon belül marad, és nem terjedelmes (mondjuk egy-egy alkalom csak) háááát, mondjuk "elmegy". Egyébként vannak erre is külön topikok, talán ott kéne ezt művelni.
A felhő sem olyan, mint nálunk És milyen más az őszi fény! Nem csókol oly megejtő csókkal, Mint ifjuságom szép helyén. - Milyen az ősz? Olyan bűbájos Álomba ringat most is ott?... Megkérdeném, de messze vagytok Százszor irigyelt boldogok.
Megkérdezem magától, édes: Milyen az ősz? Oly szép talán, Mint mikor egymásról álmodtunk Sok fényes tündér-éjszakán? - Milyen az ősz? Az őszi rózsa Nem hervadt, szép, mint egykoron, Amikor együtt nézegettük Elábrándozva boldogon.
Az őszi rózsa olyan szép volt Akkor; most is emlékezem, Hogy féltünk a korai dértől, Ha nézegettük kettesen. Az őszi rózsa s mi szerelmünk Milyen hamar elhervadott... - Milyen az ősz maguknál, édes? A nap még most is úgy ragyog?
Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét Magára, édes és reám, Az az ősz volt a legszebb s maga A legszeretettebb leány. Ha eszembe jut, oly fájdalom Égeti most is lelkemet... - Milyen az ősz maguknál, édes? Annál szebb - érzem - nem lehet!
Itt hűvös ősz van. Lehullott már Az első, hideg őszi dér, Lemondani tanít a hulló, Búcsúzó, sárgult falevél... Az én szívem is rideg, fásult, Csak néha sóvárg és beteg... - Milyen az ősz maguknál, édes? Óh írja meg! Óh írja meg!...
(óh, természetesen, én nem tévesztem magam össze a nagy költőkkel, csupán egy játékról van szó, de annak, aki esetleg még sosem írt verset, ezt hiába is magyaráznád:O))
Valaki mert megjegyzést tenni arra, amit MÁS topikjában csináltok, máris kicsit ideges lettél? Nocsak:-) Inkább gondolkodj el ezen, ne támadj rögtön:-( Minden jót!
Nádasok zúgása, hajlongó jegenyék Gyermekálmaim viruló tanyája! Melynek fölötte mosolyog az ég, És festi vizeit szürkére, barnára; Olykor, úgy tetszik, csupa habarék S uszó felhők az örökös nyája: Sárga partok közt hol szilaj, hol lomha, Vigyetek el engem gyermekotthonomba!
Ültessetek az agyagpart tövébe, Melyből gyurni lehet sok szép alakot És álmodni hosszan - se hossza, se vége, Akinek isten álmokat adott. Nekem adott, dicsértessék érte! Világlelkek hozsannát zúgjatok, Nem minden sziv dobog olyan fennen, Mint mellyel az égiek megáldtak engem.
Hallottátok hirét hires Ároktőnek, A csegei révet vaj' ki ismeri? Ott a Tiszán is délibábok nőnek És egyik szin a másikat veri. A telegráfot hitták hirverőnek, Uj szó; szörnyen örültek neki. Mind gyermekemlék, ámulat, csoda, Ó mehetnék bár még egyszer oda.
Mohos fatörzsre telepedtünk ketten, Az őszi napnak hüvös hajnalán És vártunk, vártunk, mintha csak lesben, Én és viruló arccal az édes anyám. Kicsi testem keblén melengettem, Oly édes volt pihennem oldalán, Közben ezer csók hullt fejem bubjára, Csókon növekedtem, sohse voltam árva.
Szemünk folyton távolban kóválygott, Én akkor csöpp tudatlanka még, De anyuka folyton édesen mosolygott, És ő nyilván tudta is miért. A délibábok mindig oly bolondok, Csillog-villognak, ugy hogy szinte sért: Szivesen laknak a Tisza vizén, Mely oly lágy, oly puha, akár a remény.
És az a sok szárnyas, amely fenn himbál! - Mondják, hogy olykor látogatóba Vendég is jön és pontba ide talál, Mintha csak ezeregyéjszakai szóra. Mesék madara a hires kék madár, Amely rejtelem, titok sok ezer év óta, Mikor köszönt be csillogó-villogó csőre, Soha senki se tudhatja előre.
S Ároktő ott bujkált a szemünk előtt, A vizimalmok vigan kerepeltek, A távol hol enyészett, hol ujra nőtt, S a vadludak a partokon legeltek. Egyszer csak szemünk elérte a tetőt És a szinek még folyvást át- meg átvedlettek S im felbukkan egy csolnak és rajta egy alak, Egy dzsin vagy annál is hatalmasabb.
Mert olyat nem látni csak mesekönyvbe, Perzsa legendák homlokzatán, A Sahname rimeibe öntve, Firdusi virágos kertjében talán. Csolnak fenekén, mint a rab a börtönbe, Négy evezős izzad buzgón, szaporán, Mintha vasból volna kemény izma És márványból a bagariacsizma.
S a csolnak visszazökken partot érve S anyám odaront és sirva fakad, Reáborul a dalia mellére, - Egy lázas, izzó, hosszu pillanat. Szinte fennhangon lüktet szivverése, S az öreg kérdi: "Mirjám, a te fiad?" S fejemre teszi két kezét megáldva, Mint hajdan az ősöknél volt szokásba.
S az áldás megfogant és hatott tovább, Kegyetlen, szörnyü, bübájos erővel, Hatott egy hosszu müvészéleten át, Mely félig izgalmas volt és félig dőre. Mely hiu lázban emészti önmagát, S hosszu árnyakat vetit előre. Örök kétségek, lelki hányatások, Eltörülhetetlen beékelt rovások!
S érzem ez áldás keserü nyomát, Még ma is életem alkonyatán. S érezni fogom talán még odaát, Tulnan is, ha már éj borult reám. Ha parthoz ütődött a könnyü naszád Fekete zászlóval fönn az árbocán, Érezni fogom és tán meg is siratni, Ha majd egyszer mindent itt kell hagyni.
(Vincent van Gogh)
