"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
KARAFIÁTH ORSOLYAPROFÁN PALETTA
(Izsák Sipos Szilárd képeihez)
A rét
Szerelmes nő ruhája.
Az ég – a földbe fonva.
Látod, gyűrődik, omlik,
de hol szegélye, korca?
Hibáját hol találod?
Megsérül-e a minta?
Fonákja, színe egy.
És egy a széle, hossza.
Ha strassz, ha csillag: ék.
Ragyog. Kitől tanulta?
Csak nézd. Rögben libeg
a felhő-kelme fodra.
Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén. Őszi ruhát hullató színes tarka fákon Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon. Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja. S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt. Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak. Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve. Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok. A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága
Ünnepi csendbe burkolózva nézett a város vissza ránk. Egy-egy halódó rózsa bokra még széthintette illatát. Város szélén, a kertek alján, harmatos lombszőnyeg fölött krizantémok remegtek tarkán lankadó dáliák között. A nyárfák aranytallért szórtak, rozsdás lombot a gesztenyék, a nyírek sárgán sápadoztak, a szőlők barna tenyerét november simogatta lágyan, járva az ázott utakon. Mi ott lépkedtünk szép nyomában, a puha, színes avaron. A hegytetőn még nyári zöldben álltak őrséget a fenyők, de városunkat lenn a völgyben ölelte már az őszi köd. Felettünk az ég opál kékje, míg szemben piroslott a nap, lelkünkben aranylott a béke, és fényben szállt a gondolat.
Nem, nem, nem, nem, nem ,nem, nem megyünk mi innen el, míg minket a házigazda furkós bottal ki nem ver.Ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk, vigye el a házát innen, de mi akkor is itt maradunk! :O))
Ősz kószál a dombokon, rozsdabarna lombokon szellő lebben, ringató. Búcsúzik a nyárutó. Fényevesztett subáját, fák lehullott ruháját fújja a szél, táncra kél. Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve, már pihenni kellene. Meg is tenném, nem lehet. Meg kell várni a telet. Fél árbócon lóg a nap, gólyák szárnyat bontanak. Eső koppan, hallgatom, őszre zárom ablakom.
Geisz László: Őszi vers
