"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Nemes Nagy Ágnes A csiga
Húzigáltam egy kocsikát,
úgy kerestem a csigát.
Lassú állat a csiga,
betettem a kocsiba.
Jól húztam a kocsikát,
kocsiztattam a csigát.
Ne csak füvet, virágot,
ITT VAN AZ ŐSZ!Itt van az ősz, itt van újra, Mely reményim porba fújja Mint a hervadt levelet. Szél süvít a bús fenyéren, Sírva dallom, sírva kérdem: Lesz-e még több kikelet?
Juhász GyulaSzeptember aranyaPirkad a lomb, nyaram elmúlt, Elmúlt epedve nyaram, A hold bőség-szarujában Szeptember aranya van.
Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem. Elmúlt. Most eldalolom majd Szeptember éjjeleken. Mert ez az én sorom, üdvöm, Tűnőben szép nyaram, Mikor a holdon, a szőkén Szeptember aranya van.
Megeste már a dér a bokros oldalt, fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt, egy ritka lombú vadcseresznyefán. - Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem, rég hallgat búbos banka- s gerleszó. Ha pártaian s nem várja fészek-öl sem, miért szól még a megtévedt rigó? Tán június sugár-illúziója remegett át a bíbor lomb felett, s attól dalol a völgy révült rigója ilyen évszak-tévesztő éneket. Nem is téved: halkan szól, mintha félne, köd ül a hangok túl finom során,
mintha hunyt szemmel, álmában zenélne, egy álom-őszben, álom-fuvolán. A hangja nem fog mámorral kitelni, nagy líra nincs. S mégis, így volna jó: amíg a hófelhő jön, énekelni, mint az a révült, holdkóros rigó.
Lassan húzd, te szegény ember.Meg ne sértsed gyenge karom!Gyenge karom nyirettyűje,Király Erzsi hegedűje.Lassan húzd, te én hóhérom.Meg ne sértsed gyenge karom!Gyenge karom nyirettyűje,Király Erzsi hegedűje.Lassan húzzad, édesanyám.Meg ne sértsed gyenge karom!Gyenge karom nyirettyűje,Király Erzsi hegedűje.
KARAFIÁTH ORSOLYA PROFÁN PALETTA
( Izsák Sipos Szilárd képeihez)
A föld
Skarlát a föld. Vagy okker.
Nem áldozat szeretni.
Homály. Egy perzsa barlang.
Félárnyalatnyi semmi.
Hisz ismered. A matt kövek.
A sziklák végtelenje.
Kiégetett agyag. Hamu.
A cink, a réz, a pernye.
Pigment, olaj. Lapocskák.
Lassan készül tekintetünk.
Kevert porból vagyunk.
Ősz lép a tájra már megint, A múló idő arcomba legyint. Hulló falevelek, sárguló erdő Súlyos terhével szürke felhő Lassan baktat az ég peremén, Majd könnyezve terül fölém. Sírni kezd, de zokogásra vált Könnyei között galamb szállt Egyedül, bús magány a társa, Nyárban maradt turbékolása. Egy faágra lebben s feje forog, Rám néz, Én vissza s elindulok Céltalan csak úgy visz a lábam, Szomorkodom e síró őszi tájban.
Minden arany már, a Napsugár is, mely ontotta kincsét egész Nyáron át nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...
Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon, társuk a lomb alig takarja őket várják a sorsuk, s egy szeles nappalon lehullva földre, adnak új életet...
Arany tutajként sodródik a vízen hajtva a széltől egy árva falevél, táplálta anyját rövid kis életében, most letette sorsát... tovább már nem remél...
Szép most az Ősz. Akárha köddel érkezik egy hűvös hajnalon, s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben, a Föld készül. Mereng új Tavaszon....
Áprily Lajos
