"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Minden arany már, a Napsugár is, mely ontotta kincsét egész Nyáron át nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...
Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon, társuk a lomb alig takarja őket várják a sorsuk, s egy szeles nappalon lehullva földre, adnak új életet...
Arany tutajként sodródik a vízen hajtva a széltől egy árva falevél, táplálta anyját rövid kis életében, most letette sorsát... tovább már nem remél...
Szép most az Ősz. Akárha köddel érkezik egy hűvös hajnalon, s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben, a Föld készül. Mereng új Tavaszon....
Őszvan megint, lehulló levelek varázsát nézem. Szívem megremeg. Sodorja szél, aztán a földre hull, de akad köztük, ami nincs sehol, mert újra, s újra fel, magasba száll, nem is levél, boszorkány, vagy halál? Vagy álom, mely csak a lelkünkben él? Köd? Látomás? Mégis mindent megér. Felejtenéd, de többé nem lehet, bár híre sincs, s nem jön más üzenet csak ősz, csak fény, csak hulló levelek. Töppedt avart rugdosva lépkedek.
Tőlem panaszt ne halljon senki. Amíg van út, tovább kell menni. Avart rugdosva? Foszló álmokat számolni? Évet, hetet, napokat? Mérlegre tenni, hogy mit értem el? Nem érdemes. Az idő másra kell.
A meglévőnél százszor többet ér az, ami csak a képzeletben él, mert álmaidban mindig visszajár mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár, mint őszi csend, mint szálló csöpp levél, utána kapnál, több a semminél... Kérdezheted, csak álmodban felel. S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Kamarás Klára Ültess egy fát ! Ültess egy fát ! Hadd nöjjön karcsú ága, Tán rátalál egy énekes madárka … Ültess egy fát, Majd ád dúslombú árnyat ! Alatta víg gyerekcsapat tanyázhat. Ültess egy fát ! Legyen a béke fája, Hozzon gyümölcsöt, békét a világra !
Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erők szent szövedéke, Lehullt levél én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lombjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják.