A délvidéki Temerinben látta meg a napvilágot a nagy világégés első évében, 1914-ben. Bácskában gyerekeskedett, nőtt fel, s lépett újságírói pályára. Aztán 45-ben ott kellett hagynia a szülőföldet, s Budapesten megtalálnia a helyét. A Szabad Szó és a Friss Újság után igazi otthona a Magyar Nemzet lett, mégpedig a legnehezebb időszakban, 1950-től. Innen ment nyugdíjba harmincnégy év után, hetvenévesen, hogy aztán a rendszerváltás éveiben újra aktivizálja magát. Íróként és a veszprémi Új Hírek főszerkesztőjeként. A számára későn jött politikai fordulattal kezdődött élete egyik legtermékenyebb időszaka: végre kendőzetlen őszinteséggel vallhatott a múltról, sirathatta Bácskát, az ott élőket, beszélhetett elfojtott konfliktusokról. Úgy gondolta, már lehet és érdemes is jó újságot csinálni. Vérbeli zsurnalisztaként boldogan osztott tanácsokat, tanította, nevelte a fiatalokat, akik egy régi szerkesztőségi adoma nyomán Macinak, majd Maci bácsinak szólították. Még nyolcvan éven túl is be-benézett a szerkesztőségbe, pontosan hozta a mindig megfelelő hosszúságú tárcáját, nehogy gondot okozzon a húzás a szerkesztőnek. Az újság minden sorát olvasta, így pontosan tudta, melyik ifjú kolléga mire lehet képes. Idősen, komoly lelki és testi megpróbáltatások után is jókedvű volt, tudott örülni az élet apró örömeinek. A Városligetben üldögélve a bácskai tájat látta maga előtt, s egyre többször a Mamát, aki mind sűrűbben szólongatta őt a túlvilágról. Illés Sándor, Maci bácsi hazatért.
2009.07.10.
Isten vele. |
