Az ember (homo genus) kialakulása, tekintettel a legújabb humánbiológiai eredményekre és a különféle elméletekre. A tankönyvekben szereplő darwini hipotézis mellett a többi evolúciós megközelítés és az egyéb nézetek is szabadon tárgyalhatók.
Ma ez már inkább becsmérlő megjegyzésnek számítana valakire... Sőt, általánosban volt egy tagbaszakadt, nagydarab, lapos orrú, nem túl disztingvált kinézetű osztálytársam. Amikor órák közti szünetben azt mondta rá valaki, hogy homo sapiens, az illetőt rögtön megverte...
Paleonak paleo, mert a paleolitikumban éltek, de hogy diétán, az marhaság! Azt ettek amit sikerült elejteni/találni s amit ismertek! Főzni nem főzhettek, mivel nem volt miben, de sütni igen. S a táplálékban egyaránt ott volt a fehérje, a zsír, a szénhidrát (magvak, gyümölcsök, gyökerek, rizómák, stb). S persze más és más arányban évszakonként.
Más volt a Neander-völgyi ember agyának a szerkezete, mint a Homo sapiensé: jelentős része a látást szolgálta más funkciók, például a társadalmi kapcsolattartás kárára. A más agyszerkezettel magyarázzák a Neander-völgyi ember kihalását.
Noha agyának mérete azonos volt a vele egy időben élt Homo sapiensével, a Neander-völgyi ember agyának más volt a szerkezete: jelentős része a látást szolgálta más funkciók, például a társadalmi kapcsolattartás kárára – állítja egy szerdán közzétett tanulmány.
30 ezer évvel ezelőtt halhatott ki
A Neander-völgyi emberek mintegy 30 ezer éve haltak ki Európában, miután legalább 10 ezer évig együtt éltek a mai emberrel (Homo sapiens). Elképzelhető, hogy az agyuk szerkezetének is köze volt a kihalásukhoz. A mai ember és a Neander-völgyi kortársai közötti kognitív különbségek kérdése nagy vitát váltott ki.
Megvizsgálták a 75 ezer éves koponyákat
Eiluned Pearce és Robin Dunbar, az Oxfordi Egyetem antropológusai, valamint Chris Stringer, a Londoni Természettudományi Múzeum szakértője 32 mai és 13 Neander-völgyi ember koponyáját hasonlította össze, amelyeknek a kora 27 000 és 75 000 év között mozog. A koponyák főként Európából és a Közel-Keletről származnak. Tanulmányukat a Brit Királyi Akadémia Proceedings B című folyóiratának online kiadásában közölték.
A látás foglalta le a Neander – völgyi ember agyát
A kutatók azt tapasztalták, hogy még ha az ebben a korszakban élt modern embernek és a Neander-völgyi embernek hasonló méretű volt is az agya, a Neander-völgyinek jóval nagyobb volt a szemürege, azaz jóval nagyobb szeme volt. Testtömege szintén meghaladta a Homo sapiensét. „Ebből arra lehet következtetni, hogy a Neander-völgyiek agyában nagyobb zónák szolgáltak a látásra és a test irányítására” – magyarázta Eiluned Pearce a francia hírügynökségnek küldött elektronikus levelében.
Az, hogy a Neander-völgyi embernek nagyobb szeme volt, valószínűleg azzal magyarázható, hogy Európában fejlődött ki, olyan szélességi fokokon, ahol kevesebb a fény, míg a Homo sapiens Afrikából származik. Tekintettel arra, hogy az agya ugyanakkora volt, mint a mai emberé, a logika szerint kevesebb agyfelület jutott más funkciókra, így a társas kapcsolatok kezelésére. Az agyi zónák kiterjedéséből ítélve a Neander-völgyi emberek kisebb csoportokat alkottak, mint a velük egy időben élő modern emberek.
Kevésbé fejlett társadalmi kapcsolataik voltak
Az agyfelépítési különbség fontos szerepet játszhatott az evolúciójukban: ha a Neander-völgyi embernek kevésbé fejlett társadalmi kapcsolatai voltak – kisebb csoportot alkotott –, kevesebb lehetősége volt segítséget kérni szorult helyzetekben. A kis csoportok jobban ki voltak téve a demográfiai fluktuációnak is, ezáltal nagyobb a kihalás veszélye is. A kulturális ismeretek megtartását szolgáló képességeik is kisebbek voltak, és könnyebben elveszhettek az újítások.
„A Neander-völgyi emberek egyre kisebb társadalmi csoportokban éltek, ami számos módon vezethetett a kihalásukhoz” – hangsúlyozta Eiluned Pearce. A Neander-völgyiek a mai – modern – emberhez képest jobban ki voltak téve a jégkorszak környezeti kihívásainak is – mutatott rá Robin Dunbar professzor.
A vizímajom hipotézis annyiban lehet igaz, hogy a kétlábon járásban a víznek lehet szerepe, de ez a víz minden valószinüség szerint csak maximum derékig érő s többé-kevésbé állóvíz lehetett (sekély tó, lagúna, folyóvíz).. de nem olyan tengerparti amelyben úszni kellett volna.
A 63 éves Malcolm Brenner 1971-ben egy éven át osont be egy parkba, csakhogy Dollyval, a delfinnel szeretkezzen. Film készült a kapcsolatukról. Tovább »
Nem a 63 éves férfi az egyetlen, aki egy delfinnel való kapcsolatáról beszél a nyilvánosság előtt, egy kutatónő is felfedte titkát: korábban egy Peter nevű delfinnel volt párkapcsolata.
Miért végződik a házasságok fele válással? Miért süllyed rengeteg párkapcsolat libidógyilkos unalomba? Miért van annyi szexuális problémánk? Miért olyan nehéz hűségesnek lenni? Christopher Ryan pszichológus szerint a válasz egyszerű: a monogámia nem természetes. Provokatív pszichológiai elmélet következik.
Ryan és munkatársa, Cacilda Jethá a 2010-ben megjelent és hamar bestsellerré vált Sex at Dawn című könyvükben sajátos elmélettel álltak elő a történelem előtti őseink szexuális viselkedéséről, és ezzel szembemennek mindennel, amit a konvencionális tudomány állít. Vagyis azzal a Darwin óta élő elképzeléssel, hogy a génjeink továbbörökítésének érdekében a férfi javakat és védelmet biztosít a nőnek, cserébe pedig hűséget vár el (innen tudja, hogy övé a gyerek), míg a nő igyekszik megtartani a pasit, hogy ezzel biztosítsa az utódai túlélését. Persze ez az elmélet azóta finomodott, a férfi ugyanis több stratégiával is támogatni tudja a génjei továbbélését: például azzal, hogy minél több helyre szórja szét őket, azaz mindenkit megdug, akit lehet. A női stratégiák között pedig szerepelhet az is, hogy a biztonságos, védelmet nyújtó párkapcsolatból az asszony félrelép, így szerezve meg magának a partneréénél jobbnak ítélt génállományt, majd hagyja, hogy a vele élő férfi sajátjaként nevelje az utódot. Eszerint tehát ösztönösen hazugok, önzőek és lelketlenek vagyunk, ráadásul pont azt vágjuk át, akivel a legközelebb kellene lennünk egymáshoz. Cuki.
Ryan szerint azonban (ahogy azt nemrég TED-es előadásában is kifejtette) ez a viselkedés nem természetes, nem ösztönös, hanem a kultúra terménye, ami azóta frusztrálja az embert, hogy áttért a földművelésre. Korábban, a vadászó-gyűjtögető közösségek idején az emberek a csoporton belül mindent megosztottak egymással, az ételtől kezdve a gyerekgondozási feladatokig, és a pszichológus szerint a szex sem volt kivétel ezalól. Ebben a környezetben ugyanis a szexualitásnak fontos szerepe volt a szociális kapcsolatok kialakításában és megerősítésében, a csoporton belül és a csoportok között is. Így valójában senki nem tudhatta biztosan, hogy ki milyen apától származik, de a szerző szerint ez nem is számított: mindenki mindenkiről gondoskodott a csoportban. Ryan nem állítja, hogy felmenőink lazán dugtak idegenekkel, hiszen a közösségen belül mindenki ismerős volt. Nem állítja azt sem, hogy nem létezett szerelem vagy párkapcsolati kötődés, csak azt mondja, hogy ez nem jelentett kizárólagosságot a szexualitásban. Őseinknek tehát egyszerre több, egymással párhuzamosan futó, egymást átfedő szexuális kapcsolatuk volt, és ez akkor így volt természetes.
Ryan és Jethá rengeteg antropológiai, régészeti, etológiai, anatómiai és szexuálpszichológiai bizonyítékot sorakoztat fel a könyvben, hogy bebizonyítsák az ellentmondást a szexuális viselkedésünket irányító kulturális és a biológiai hatások között. Ott vannak rögtön a bonobó csimpánzok. Azok az állatok, akikhez génállományunkat tekintve közelebb állunk, mint az afrikai elefánt az indiaihoz. A többi állattól eltérően a bonobók több mint ezerszer párosodnak életük során, rendszeresen szemtől szemben is. Valamint a nőstények a ciklusuk nagyobb részében kaphatóak a szexre és sokkal hangosabbak közben, mint a hímek. Tudja, kikre igaz még mindez? Ránk, naná. A bonobók pedig nem monogámok. Sőt. Egyszerre, egymással párhuzamosan futó, egymást átfedő szexuális kapcsolataik vannak. Ismerős?
Ráadásul a női test felépítése, a többszörös orgazmus képessége és egész cikluson át fennálló szexuális fogadókészség is az ellen szól, hogy biológiailag a monogámiára lennénk programozva. Ahogy az is, hogy Ryan szerint a nők – ha ez nem ellenkezik a kultúrával – ugyanolyan lelkesen vetik bele magukat a szexbe, mint a férfiak. Ezért léteztek ókori orgiák és ezért élhetnek olyan szokások, mint a Trobrian-szigetek egyik éves ünnepe, ahol fiatal nők csoportjai támadják le a szomszédos faluk férfilakosságát, és annak pedig, aki nem tudja kielégíteni vágyaikat, leharapják a szemöldökét.
A szerzők legérdekesebb bizonyítékai azonban nem a bonobók életéből vagy a vérmes nőkről szóló példákból, hanem a történelem során leírt, esetleg ma is megtalálható emberi törzsek szexuális szokásaiból származnak. A könyvben említenek például egy olyan délnyugat-kínai közösséget, ahol a biológiai apa személye lényegtelen, ahol a nők szabadon, a közösség bármelyik férfitagjával lefeküdhetnek, és ahol a gyerekeket a nő családja neveli fel. Vagy ott vannak azok az egymástól szeparáltan élő Amazonas menti törzsek, ahol abban hisznek, hogy a gyerekbe több különböző partnertől kerülhetnek be tulajdonságok. Ha tehát valaki erős és okos gyereket akar, akkor az erős és okos férfival is szexelni kell. A közösségen belül pedig minden potenciális jelölt elismeri az apaságot.
Ryan szerint tehát a jelenlegi párkapcsolati és szexuális szokásaink a földművelés nyomán alakultak ki, azóta viszont csupán az emberiség történetének 5 százaléka játszódott le. Az időnk ezt megelőző 95 százalékában pedig a szex nem a birtoklásról és a kisajátításról szólt, hanem egy komplex társadalmi szisztéma, egy a szociális hálózat kialakításának és fenntartásának lényeges eleme volt. A pszichológus szerint tehát az, ha az ember a partnerén kívül másra is vágyik, ha mást is megkíván, még nem jelenti azt, hogy baj lenne a párkapcsolatával. Nem az a jól működő viszony, ahol csak a másik létezik, és monogámia ott sem könnyű és boldog, ahol szerelem van. Ez csak a kultúra alkotta fals elvárásunk. Ahogy a féltékenységgel, hűtlenséggel, kísértéssel, vágyakkal, lelkiismeret-furdalással vívott harcunkról is a kultúra tehet. Pontosabban az, hogy a kulturális elvárások szemben állnak az ösztöneinkkel. Nem véletlen, hogy a házasságtörés minden kultúrában felbukkan, hogy a nőkre ugyanolyan izgató hatással van egy új potenciális partner felbukkanása, mint a férfiakra, és hogy fejben mindenki félredug.
Ryan kiemeli, hogy elmélete nem a monogámia kritikája. Nem állítja, hogy a monogámia badarság. Azt mondja, olyan ez, mint a vegetáriánusokra nézve az a tény, hogy az őseink mindenevők voltak. Ettől még lehet a vegetáriánus életformát választani, de a testnek a hús ugyanolyan vonzó marad. „Azt remélem, az emberi szexualitás pontosabb megértése azt eredményezi majd, hogy toleránsabban állunk saját és mások vágyaihoz, hogy képesek leszünk jobban tiszteletben tartani az olyan nem konvencionális párkapcsolati formákat, mint az azonos neműek közötti házasság vagy a poligám társulások, és elengedjük végre azt az elképzelést, hogy a férfiaknak van bármilyen természetes, ösztönös joga arra, hogy kontrollálja a nők szexuális viselkedését. Meg kell látnunk, hogy nemcsak a melegeknek kell a coming out, mindannyiunknak van mit felvállalnunk. Tehát nem önmagunkkal kell harcolnunk, hanem egy túlhaladott elképzeléssel arról, milyennek kellene lennie a szexuális életünknek."
A pszichológus szerint itt az ideje elengednünk, hogy a férfiak a Marsról, a nők meg a Vénuszról jöttek, hiszen mindannyian Afrikából származunk.
Bár a nép nagyon lelkesen fogadta a Sex at Dawn-t, és számos szakember is támogatta az elméletet, a tudományos életben nem aratott osztatlan sikert. Nagyon nem. A legátfogóbb kritikát Lynn Saxon írta meg Sex at Dusk: Lifting the Shiny Wrapping from Sex at Dawn című könyvében, ahol pontról pontra haladva kérdőjelezi meg Ryanék bizonyítékait. A szerző szerint az elmélet számos félreértésre, hibára, pontatlan adatra épül, és egyáltalán nem veszi figyelembe az ellentmondó jelenségeket. Például azt, hogy a féltékenység univerzális, hogy a nők mindenhol megválogatják a szexuális partnerüket, hogy a majmok sokkal kisebb csoportban élnek, mint őseink tették, vagy hogy az ősi közösségek nem voltak zártak, dinamikusan változtak, formálódtak. A kritika azt sugallja, ez az elmélet sem megalapozottabb, mint a paleolit táplálkozásé. Kár lenne érte.
Arra vonatkozóan, hogy hol és hogyan alakulhattak ki néhány millió évre olyan viszonyok, amelyek ezen tulajdonságok kialakulását kikényszeríthették, még nem találtak meggyőző bizonyítékokat. A fosszíliák hiányát azzal is magyarázzák, hogy az akkori tengerpartok a kainozoikumi eljegesedést követő holocén interglaciális körülbelül 100 méter tengerszint-emelkedése miatt tengervíz alá kerültek. Leon P. Lumiere szerint pedig a kérdéses időszakban Kelet-Afrikát elöntötte a tenger, és az ottani magasföldek válhattak szigetekké (Danakil-szigetek). Viszont az is igaz, hogy a kérdéses időszakból (pontosabban a 4 millió évnél korábbról) egyáltalán nem találtak korai hominidáktól származó fosszíliákat.
A szilárd páros kapcsolatokban a hímek nemcsak gondoskodnak az utódokról, de meg is védik őket más hímektől. A nőstény esetében ez azt jelenti, hogy gyorsabban lehet ismét vemhes - írják kutatók az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) megjelent tanulmányukban.
A monogámia a madaraknál elterjedt viselkedés, de az emlősöknél igen ritka. Ezeknél az állatoknál ugyanis az utódok az anyaméhben fejlődnek ki, és a születés után a szoptatás miatt is sokáig függenek még anyjuktól. Ebben az időszakban, mialatt a nőstény nem képes az újabb szaporodásra, a hímek más partner után néznek.
A főemlősök egynegyedénél azonban kialakult a szociális monogámia. A kialakulás okairól a kutatók régóta vitáznak. A szociális monogámia azt jelenti, hogy a partnerek párkapcsolatban élnek, közösen nevelik fel az utódot, de előfordulhatnak más szexuális kapcsolatok is.
Christopher Opie, a brit University College London kutatója és csapata 230 egyed családfáját megvizsgálva információkat gyűjtöttek párosodási szokásaikról, továbbá arról, hogy milyen magas a populációban a kölykök megölésének aránya és milyen arányú a szülői gondoskodás.
A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a monogámia kifejlődésének legnagyobb motorja az utódok megölésének lehetősége. A hímek ugyanis gyakran megölik más hímek utódait, hogy a nőstény hamarabb termékeny lehessen az ő utódjukkal. Egy monogám kapcsolatban az apa meg tudja védeni utódait az ilyen támadásoktól. Ha pedig meg tudják osztani egymás közt a gyermek gondozásával járó terheket, az anyának több erőforrása marad a szoptatásra. Ennek hatására csökkenhet is a szoptatási időszak hossza, így a nőstény hamarabb készen áll az újabb vemhességre.
Sok főemlősfajnál hosszú a gyermekkor, tehát a szülőktől való függés időszaka - többek közt azért, mert ezen emlősök általában viszonylag nagy agyának több időre van szüksége a kifejlődéshez. Az utódnevelésben együttműködő apák biztosítják ezt a hosszú gyermekkort, és időt adnak az agy kifejlődésére. Feltehetőleg az embernél is hozzájárult a monogámia az összetett agy kialakulásához.
"Ez az első alkalom, hogy szisztematikusan teszteltük a monogámia kialakulásának különböző elméleteit, és a vizsgálat végül rámutatott, hogy az utódok megölésének veszélye a legfőbb ok. Ezzel lezárult a monogámia eredetéről szóló, régóta tartó vita" - véli Christopher Opie.
Az persze kérdés, hogy abban az időben is sokféle ragadozó volt-e a szavannán, amikor az emberős betette oda a lábát.
Nekem, a témában laikusnak, az itt felsorolt észrevételek alapján a vízimajom-elmélet tűnik esélyesebb befutónak. Ám van egy érdekes Tény, aminek magyarázatát még be kellene illeszteni valahogy, ez pedig az, hogy az egészen kicsi gyerekeknek nemcsak búvárreflexük van, hanem ejtőernyős reflexük is. Ha egy kb. egy-másfél éves gyereket feldobunk a levegőbe (lehetőleg a vastagon megpárnázott ágy fölött, arra az esetre, ha nem lennénk elég ügyesek elkapni), akkor esés közben felveszi a szabályos "stabil" testhelyzetet, ahogy ezt ejtőernyősöknél hívják. Azaz széttárja kezét-lábát, és hassal a föld felé kezd zuhanni úgy, hogy a végtagjainak légellenállása stabilizálná ezt a pozíciót, ha a zuhanás sebessége fokozódna. Logikusnak tűnik, hogy ez a korábbi, fán lakó életmóddal függhet össze, mert az ilyen reflexű gyerek, ha leesik anyjáról, nagyobb eséllyel fékeződik zuhanás közben a fák gallyai között, és a markoló reflexe révén még meg is úszhatja a talajig esést. Vajon beilleszthető-e ez a tény a későbbi vízi életmód hipotézisébe?
Úgy gondolom, hogy a Csányi által említett kacsalábú agaiumbuk nem közvetlenül a vízimajom leszármazottai, hanem inkább olyan törzs lehett, akik már a modern emberré alakulás után tértek át vízi életmódra. Ha a vízimajomtól akarjuk származtatni őket, akkor el kellene fogadnunk az emberiség kialakulásának többközpontú elméletét, a genetikai kutatások meg egyértelműen az egyközpontú elméletet erősítik.
Ha feltesszük, hogy az általad idézett mítoszoknak egy az egyben történeti valóság az alapjuk, akkor inkább olyasmiről lehet szó, mint a kacsalábúak civilizációja.
Persze simán lehet, hogy rosszul okoskodom, a múlt mindig nagyon bizonytalan :).
Értem. Darwin azért folyamatosan az élővilág változásairól beszél, még ha nem is volt ismerete az öröklődés anyagi hátteréről, tehát áttételesen közli, hogy majd találni fogand valami biológiai eszköz, amely ennek a változásnak hordozója. Nem is túl véletlen, hogy egyelőre a modern mikrobiológia által felállított fehérjeszerkezetek rokonsági viszonyai és a genetikai leszármazási fa megegyezik a szemlélődéssel, fenotípusok besorolásával felállított darwini élet-törzsfával.
Makromutáció nem létezik, az a szaporodás azonnali meggátlódását jelentené. A mutációk egy egyedben manifesztálódnak, és annak szaporodási társa a korábbi forma képviselője.
Persze, vannak érdekes kérdések, például a kromoszómaszám miképp tér ki. Ha az embert nézzük, neki 46 van, minden közeli rokon főemlősnek 48.
Egy, a IV. században élt Euszébiosz egyházatyának tulajdonított szövegben olvashatjuk, Manethónra és Apollodóroszra hivatkozva: "az első években feltűnt a Vörös tengerben, épp ott a Babiloniak területének közepén egy félelmetes szörny, melynek neve Oan volt, és – amint Apollodórosz tudósit róla – teste olyan, mint a halé, és a halfeje alatt egy másik fej is csatlakozott hozzá. Farkánál emberi lábak voltak, és képmását pedig rajzok őrzik. És erről a szörnyről mondja [Apollodórosz], hogy egész nap emberekkel érintkezett, és semmilyen ételt nem vesz magához, és az embereket megtanítja az írás tudományára és a művészetek változatos eljárásaira, a város- és templomalapításra. A törvénykezést, valamint a határok és felosztások feltételeit is megtanította. A gabona és a termés aratását is megmutatta. És egyáltalán mindent, ami a világ társadalmi életében mindig is végbemegy, átadja az embereknek, és ez idő óta senki más nem talált fel újabb dolgokat. És napnyugtával Oan, a szörny ismét alámerül a tengerben, s az éjszaka folyamán álomra hajtja a fejét, úgyhogy bizonyára kettős életet él. Később is jelentek meg ehhez a szörnyhöz hasonlóak, melyekről, a Királyok könyve is említést tesz. És Oanról azt mondják, ő írta mindezt a teremtésről és az államszervezetről, s kölcsönadta az embereknek a beszéd és a művészet készségét."
Egy, a IV. században élt Euszébiosz egyházatyának tulajdonított szövegben olvashatjuk, Manethónra és Apollodóroszra hivatkozva: "az első években feltűnt a Vörös tengerben, épp ott a Babiloniak területének közepén egy félelmetes szörny, melynek neve Oan volt, és – amint Apollodórosz tudósit róla – teste olyan, mint a halé, és a halfeje alatt egy másik fej is csatlakozott hozzá. Farkánál emberi lábak voltak, és képmását pedig rajzok őrzik. És erről a szörnyről mondja [Apollodórosz], hogy egész nap emberekkel érintkezett, és semmilyen ételt nem vesz magához, és az embereket megtanítja az írás tudományára és a művészetek változatos eljárásaira, a város- és templomalapításra. A törvénykezést, valamint a határok és felosztások feltételeit is megtanította. A gabona és a termés aratását is megmutatta. És egyáltalán mindent, ami a világ társadalmi életében mindig is végbemegy, átadja az embereknek, és ez idő óta senki más nem talált fel újabb dolgokat. És napnyugtával Oan, a szörny ismét alámerül a tengerben, s az éjszaka folyamán álomra hajtja a fejét, úgyhogy bizonyára kettős életet él. Később is jelentek meg ehhez a szörnyhöz hasonlóak, melyekről, a Királyok könyve is említést tesz. És Oanról azt mondják, ő írta mindezt a teremtésről és az államszervezetről, s kölcsönadta az embereknek a beszéd és a művészet készségét."