Szerintem a társastánc egyfajta megnyilvánulása a testbeszédnek és az együttműködésnek (a szeretetnek).
Az #563 és az #576 hozzászólásomban írtam, hogy a sikeres kommunikáció reményt ad; aztán a társastánc hasonlat hatására az jutott eszembe, hogy például amikor a tangó táncnál a vezető teret ad a követőnek, akkor a testbeszéde valami hasonlóról szól: "Nézd csak! Ha szeretnéd, akkor így érheted el."; aminek az alábbi hatásai vannak:
• Egy lehetséges célra irányítja a követő figyelmét.
• A követőnek meghozza a kedvét a cél eléréséhez.
• Megmutatja a követőnek a cél elérésének a módját.
• Az önmegvalósítás örömében részesíti a követőt.
Ezek alapján belátható, hogy csak az lehet jó vezető, aki már megtapasztalta az önmegvalósítás örömét, mert csak ezt az örömöt tudja megosztani a követőjével; és az is belátható, hogy csak az lehet jó követő, aki szívesen fogadja a segítséget ahhoz, hogy megtapasztalja az önmegvalósítás örömét. Továbbá az is belátható, hogy a vezető olyan úton ad reményt a követőnek, amely út legalább annyira fontos, mint maga a remény; és ilyenkor a vezetés nem uralom, a követés nem alávetettség – hanem harmónia, kölcsönös ritmus és közös lendület.
• Az emberek felé irányuló szeretet fejlődését akadályozhatja az Isten felé irányuló szeretet elhanyagolása.
• Az Isten felé irányuló szeretet fejlődését akadályozhatja az emberek felé irányuló szeretet elhanyagolása.
A következő hasonlat jutott eszembe a fenti gondolatpár szemléltetésére: Képzeljük el, hogy a bal lábunk szemlélteti az emberek felé irányuló szeretetet, és a jobb lábunk szemlélteti az Isten felé irányuló szeretetet. Ilyenkor belátható, hogy ha mind a két lábunkat mozgatjuk, akkor bármeddig haladhatunk és bármeddig fejlődhetünk a szeretetben. Ha viszont az egyik lábunkat nem vagyunk hajlandóak megmozdítani, akkor az a másik lábunk mozgását is korlátozni fogja; vagyis ha a szeretet egyik irányultságát elhanyagoljuk, akkor az a másik irányultságát is akadályozni fogja.
• Ha elakadtál az együttműködésben, akkor fejlődj az önmegvalósításban!
• Ha elakadtál az önmegvalósításban, akkor fejlődj az együttműködésben!
Szerintem a fenti gondolatpárból levezethető az alábbi gondolatpár:
• Az emberek felé irányuló szeretet fejlődését akadályozhatja az Isten felé irányuló szeretet elhanyagolása.
• Az Isten felé irányuló szeretet fejlődését akadályozhatja az emberek felé irányuló szeretet elhanyagolása.
Vagyis ez a gondolatpár arra ad magyarázatot, hogy miért fontos mind a két irányultsága a szeretetnek; ami teljes összhangban van a Márk 12,29b-31 versekben olvasható főparanccsal.
• Ha elakadtál az együttműködésben, akkor fejlődj az önmegvalósításban!
• Ha elakadtál az önmegvalósításban, akkor fejlődj az együttműködésben!
Ebből a gondolatpárból levezethető a társadalmi együttműködésre épülő jogrendszer, aminek a legegyszerűbb megvalósulása a társadalmi szerződésre épülő jogrendszer, de ennek a tárgyalása már túlságosan eltérne az eredeti témától. Ezért az eredeti témára visszatérve belátható, hogy az együttműködés a felebaráti szeretetnek a lényege, és az önmegvalósítás az embert határozott céllal alkotó Isten szeretetének a lényege. A Márk 12:29b-31 is olvasható főparancsban viszont nem az van írva, hogy ha elakadtál a felebaráti szeretetben, akkor szeresd jobban Istent, és ha elakadtál Isten szeretetében, akkor szeresd jobban a felebarátaidat. Vagyis itt van egy valós vagy látszólagos ellentmondás az említett gondolatpár és a főparancs között. Mi erről a véleményetek?
János 3,8: A szél ahol akar fúj, és a hangját hallod, de nem tudod, hogy honnét jön és hová megy; így van mindenki, aki Szellemből született.
Nekem a János 3,8 vers alapján úgy tűnik, hogy a Szeretet Szellemére (az együttműködés szellemére) vágyakozókat a Szeretet Szelleme a saját tetszése szerint vezeti a Szeretet útján olyan módon, hogy az mindenki más számára (még önmaguk számára is) teljesen kiszámíthatatlan lesz; és ez a meglepetések sorozatát eredményezi. Mi erről a véleményetek?
… a szeretetnek szükségszerű része az önnevelés és az önfejlesztés.
A szeretetkapcsolatban önneveléssel és önfejlesztéssel tanulandó: • A testi közösség, a kölcsönös segítség. • A lelki közösség, az empatikus jelenlét. • A szellemi közösség, a konszenzus keresés. • A természetfeletti közösség, az örök hűség. Ezek megtanulása alól nem mentesít a mesterséges intelligencia.
Az együttműködési készség elhatározható, a többi képesség pedig fejleszthető.
Az ember lehetséges kapcsolódásai: • a természettel (a természetes renddel) • önmagunkkal (benne a tudatunkkal) • másokkal (a megszólíthatókkal) • Istennel
Belátható, hogy az együttműködési készség ellenére sem jó kapcsolat csak személyiség fejlődéssel tehető jobbá; és egyedül a más emberekkel való kapcsolatnál lehet kérdéses az, hogy kinek van szüksége a személyiség fejlődésre, mert a többi esetben ez egyértelmű. Ezért úgy tűnik, hogy a szeretetnek szükségszerű része az önnevelés és az önfejlesztés. Mi erről a véleményetek?
A szeretet valakinek a testi, lelki, szellemi és természetfeletti szükségleteinek a kielégítésére irányuló együttműködési készség.
A #463-as számú hozzászólásban írtam, hogy a harmónia teszi jóvá a kapcsolatot; de ez a harmónia nem problémamentességet jelent. Belátható, hogy egy kapcsolat akkor jó, ha a kapcsolatban lévők közötti együttműködés inkább megoldja a problémákat, mint kelti. Ezért ha egy kapcsolat kevesebb problémát old meg, mint amennyit kelt, akkor az a kapcsolatban lévők együttműködésének a zavarára utal. Az együttműködés zavara fakadhat az együttműködési készség hiányából is, de fakadhat valamilyen más képesség hiányából is. Az együttműködési készség elhatározható, a többi képesség pedig fejleszthető. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy az ember még magát is nehezen tudja megváltoztatni, más embert pedig egyáltalán nem tud megváltoztatni. Mi erről a véleményetek?
2Kor 5,14-15: Mert Krisztus szeretete hajt minket. Hiszen azért halt meg mindenkiért, mert mindenki holt volt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.
A Pál apostol által írt Szeretet-himnusz egyrészt a szeretet értékéről, másrészt a szeretet nélkül véghezvitt tettek értéktelenségéről szól.
A jóra való együttműködési készség a szeretet. Ezért amikor Pál apostol a szeretet nélkül véghezvitt tettekről szól, akkor azok az érintettek figyelembe vétele nélkül végrehajtott tettek. Vannak olyan agyas fordításai is a Szeretet-himnusznak, amelyek szerint az teszi értéktelenné a cselekedeteket, ha a végrehajtójukból hiányzik a ködösen értelmezett szeretet. A ködös tanítások a hamis bűntudat melegágyai. Pál apostolnak a legkisebb mértékben sem volt szándéka hamis bűntudatot kelteni.
Az Örökkévaló vezetése mellett elkötelezettek rendszerint az agyalás elkerülésével a hamis bűntudatot is elkerülik. Ezért is terjedt el az a nézet, hogy az agyalás vezet a hamis bűntudathoz. Az úgynevezett "fejnehéz szívkönnyű " ember tele van hamis bűntudattal, és emiatt képtelen érzékelni a helyes motivációt.
Azt hiszem, Merle, 'A sziget' c. könyvének is ez az erkölcsi mondanivalója: Ha egy csetepatéban semleges akarsz maradni, csak azt éred el, hogy mindkét fél ellenségnek fog tekinteni...
De az általam korábban felhozott példa kissé más: Ott nem a semlegességet róják fel az ellenségként megbélyegzett személynek, hanem kitalálnak egy mesét, hogy az illető már a létezésével is veszélyeztet másokat. Szerintem ennél kevés aljasabb dolog van!
A fejlécben szereplő gondolatodhoz pedig:
Én azt szoktam mondani, hogy a szeretet nulladik lépése mások szuverenitásának tiszteletben tartása!
Nekem is eszembe jutott egy filmjelenet, de arra már nem emlékszem, hogy melyik filmből. A történet lényege az, hogy a főhős egy szerzetesi közösséghez hasonlóan élő közösségnek a tagja, és semmit sem tud arról, hogy körülöttük kitör az amerikai polgárháború. Aztán egyszer csak egy katonai küldöttség érkezik hozzájuk; és az álláspontjuk szerint, ha a közösség az ellenség oldalán áll, akkor katonai támadásra számíthatnak, ha pedig az ő oldalukon áll, akkor igényt tartanak a támogatásukra. Ekkor a közösség vezetője azt mondja, hogy ez nem az ő háborújuk. Amire a küldöttség vezetője azt válaszolja, hogy ez most már az ő háborújuk is; vagyis nem térhetnek ki a harc elől. Aztán ezt követően a film arról szól, hogy miként sikerül a közösség tagjainak a lehető legkevesebb veszteséggel túlélni a körülöttük zajló háborút.
"...belátható, hogy az erőszakmentesség elvének erőszakos támadóival szemben csak az erőszak viszonzásával lehet védekezni..."
Üdv, 'Pathmaster'!
Ma már ott tartunk, hogy (bizonyos helyzetet tekintve) a passzivitást is ilyen "támadás"-nak állítják be. Szerintem egy helyzet kiforgatásának ennél undorítóbb módja nem sok van!
Gondolom, sejted, mire értem, konkrétan az elmúlt egy év aktuális, csapból is folyó szituációjára.
És tudod mi a paradox? Hogy még a helyzetet ilyen módon kiforgatók kérnek bizalmat a társadalomtól!
Pedig az ilyenek ellen egyetlenegy módon lehetne hatásosan védekezni: A bizalom egyszer és mindenkorra történő totális megvonásával!
Kár, hogy ehhez még messze nem nőtt fel az emberiség..!
János 15,15: Nem nevezlek többé szolgáknak titeket, mert a szolga nem ismeri Urának tetteit. Barátaimnak nevezlek titeket, mert mindazt tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.
A barátok közötti kapcsolat nyílt, őszinte, és kölcsönös.
merthogy ebben is ragaszkodik az igazsághoz, és nem fél a beismerés esetleges következményeitől (merthogy a félelem itt is tettenérhető )
persze magában kell elsősorban látnia, hogy a másik mit mond, ha az igaz, akkor igaznak mondja, ha hamis, akkor hamisnak. ez is ugye a rendet szolgálja az ember fejében. ha ilyen elemi szinten zavar van, akkor mi lesz egyéb szinteken?
én pont leszarom más beismeri-e. a tanulás könyvekből ugyanolyan, vagyis sokkal hatékonyabb, mint a mással való szájtépés. arra max akkor van szükség, amikor be akarnak avatkozni az életedbe, de olyankor már úgyis mindig az erősebb világi hatalom győz, és nem az ész érvek.
én olyan vitáról beszéltem, ami a te saját belső fejlődésedet okozza. ahhoz meg gondolkodni kell, tanulni, tapasztalni, konfrontáló ingerek kellenek, amiket te magadnak kiértékelsz, teljesen függetlenül attól, hogy ezt más látja-e vagy sem. a fejlődés egyéni érdek, az ember magáért csinálja. mondjuk az is hozzátartozik, hogy amikor ráébred vmi igazra egy másik emberrel való vitán keresztül, a másik érdeméből, akkor nem hülyézi azt le. merthogy ebben is ragaszkodik az igazsághoz, és nem fél a beismerés esetleges következményeitől (merthogy a félelem itt is tettenérhető )
pl Pál apostol miért másképp csinálta? Ahhoz, hogy a vita adta Ítélkezések megszünjenek, annak feltétele, hogy a kevésbé művelt, okos belássa tévedett.
persze, mindenki annak gondolja, de legyen nyitott arra is, amikor a gyakorlat cáfolja a véleményét. mivelhogy az igazság fontosabb egy kiforratlan vélemény eszetlen fenntartásánál, saját maga számára. csak az ragaszkodik a véleményéhez, aki maga ellensége hosszútávon. eleve akinek erősebb véleménye van a többieknél, azt úgy érte el, hogy többször esett pofára, és ismerte azt be. tehát kiforrottabb, több tapasztalat van mögötte. ebből az következik, hogy a pofáraesés, véleményed cáfolatával való szembesülés jó, mert miután újraterveztél, pontosabb, kimerítőbb világképed lesz. egyesek, amikor felhágtak a ranglétra tetejére, vagyis sok ember fölött érzik magukat, a kioktatás olyan örömet okoz nekik, hogy elfelejtik, hogy nekik is lenne még hol pofáraesni. csak ezzel már nem foglalkoznak kényelmi okok miatt, vagyis megrekedtek.
a szubjektivitást az önzőség, félelem okozza. ha az ember nem fél, tud objektívan ítélni. azt gondolom mindenki tudja, hogy a félelem millió formában hogyan hatja át és határozza meg minden ember véleményét. ezért a félelem a kulcs
az igaz "ítélettel"ben az igaz arra is vonatkozik, hogy a magad képességeiről igaz véleményed van. tehát ha te tudod, hogy korlátaid vannak, akkor addig nem ítélsz, amíg ezek megvannak
