Újpesten született, apja öntőmunkás volt. A polgári iskola után betűszedőnek tanult. Első munkahelye a Munkásbiztosító volt, ahol táppénzcsalásokat felderítő társadalombiztosítási nyomozóként alkalmazták. 1936-ban belépett az MSZDP-be. 1944-ben csatlakozott egy kommunista fegyveres ellenálló csoporthoz.
Akcióik során megismerkedett Péter Gáborral, aki 1945 januárjában felvette az ekkor létrejött Politikai Rendészeti Osztályra. 1948-ban elérte az őrnagyi rendfokozatot. Mint az időközben BM ÁVH-vá alakult politikai rendőrség hírhedt verőcsoportjának vezetője, ő irányította a Rajk-perben letartóztatottak kínvallatását, az ő beosztottai verték halálra 1950-ben a váci börtönben Ries István volt igazságügy-minisztert, illetve a budapesti Gyűjtőfogházban Szeder Ferencet, de részt vett Péter Gábor volt helyettese, Szücs Ernő ezredes és bátyja, Szücs Miklós halálra kínzásában is. 1950-től a vizsgálati főosztály keretén belül kialakított börtönügyi osztály vezetője volt, e minőségében részt vett a recski munkatábor felállításában. 1952. május 1-jén áthelyezték a Belügyminisztérium börtönügyi osztályára, és büntetés-végrehajtási alezredes, majd ezredes lett.
Miután Péter Gábort, egyik legközelebbi munkatársát letartóztatták, 1953. január 8-án őt is őrizetbe vették. 1954. január 15-én a Péter Gábor és társai elleni perben nyolcévi börtönbüntetésre ítélték. Az 1956. október 6-i Rajk-újratemetés előtt segített megtalálni a kivégzettek elföldelt tetemeit. 1957. június 15-én, perújítást követően, az előző ítéletet helybenhagyva nyolcévi börtönbüntetést kapott. Miután kiszabadult, a Budapesti Vendéglátó-ipari Vállalatnál tudott elhelyezkedni, és csapos lett. Budapesten halt meg.
Péter Gábor relatív szelidsége A dolog nagyon relatív. (Amúgy Péter Gábor élete is megérne pár mondatot, ő sem volt mindig kommunista. Most jut eszembe Rajk egyik testvére...) Péter Gábor rettenetesen kegyetlen volt, de nem a közvetlen fajtából. Egyrészt okosabb volt annál, hogy személyesen kompromittálja magát a kínzásokban, de azokra ő adott engedélyt, parancsot.
Persze, az a rendszer a világ legnagyobb hazugsága volt, egy szük réteg maffia módra müködö rémuralma, ahol saját embereiktöl jobban féltek mint a külsö "ellenségtöl". Természetesen a legnagyobb gazemberek megúszták, Rákosi kihivták a Szu-ba, Farkas és a többi pár év börtönnel megúszta, és ami a legmegdöbbentöbb, hogy ezek egyike sem ismerte el magát igazán bünösnek a törvénytelenségek elkövetésében, kivéve Farkas Vladimirt aki Nincs mentség c.könyvében tett önvallomást.
Példa a maffia ügyeiböl:
A letartóztatott ÁVH vezetők 1957-es bűnlajstromán is szerepel, hogy az így, vagy úgy szerzett villákban „magukhoz vettek” pár hanglemezt, sílécet, táskaírógépet stb. A hírhedt verőcsoport vezetője, Princz Gyula azt vallotta, hogy 1949-ig rendszeresen kaptak ruhaneműket, bútorokat a „rászorult ÁVH-dolgozók” a „disszidálásból visszamaradt ingóságokból”. Péter Gábor szerető-titkárnőjének, Pataki Ferencnének kiutaltatott – „csak úgy, mint más ÁVH-alkalmazottnak” – egy kétszobás lakást, aztán engedélyezte, hogy a hétvégét egy Normafa utcai villában töltse. Üresen állt: „Pénzbe nem került.” Mivel titkárnője „a legbizalmasabb dolgokat vezeti”, az államnak megéri, hogy szombat-vasárnaponként ne kerüljön idegen társaságba. Ám Patakiné kifogásolta, hogy a konspiratív lakáson nincs az utcára ablak, mire nyittattak. Aztán a villát állítólag át kellett adni Rákosi Mátyás sógornőjének. Csakhogy időközben Patakinénak annyira megtetszett, hogy a Mártonhegyi úton fel kellett húzni a másolatát, úgy, ha hazamegy, „ne vegye észre, hogy egy másik villába került”. Péter: „Patakiné nemcsak a titkárnőm volt, ő az illegalitásban is három évig mellettem dolgozott. Patakinénál soha nem voltam a lakásában, sőt a villájában sem.” A vádirat szerint Patakiné Péter Gábor személyes szolgálatán kívül semmiféle érdemleges munkát nem végzett. „Nagyfokú primitívsége az egyetlen enyhítő körülmény.” A sértő minősítés ellenére elkoboztak tőle három vagy négy „aranynak látszó” karórát, de még kereszttel ékesített nyakláncot is. Központi helyet foglalt el a vádiratban a „banda” szadizmusa, embertelensége. A verés alkalmazását népellenes bűntettnek minősítették, a Szűcs testvérek agyonverését, halált okozó súlyos testi sértésnek.
Igaz, hogy sarkosan, igaz, hogy polidilisen, de pont arra utaltam, amit te most nagyon szépen és precízen összefoglaltál.
Persze a részletekben én nem vagyok ennyire tájékozott, így kösz a sok érdekes háttérinformációért. Pl igen csak meglepett Péter Gábor relatív szelidsége.
Pedig az ávós müködésért kapta az itélet indoka szerint, az viszont már más kérdés, hogy a fö bünösök helyett lökték a börtönbe öket. Princz tulajdonképen csak egy szadista végrehajtó volt az egész játszámában a maga szintjen.
A párttörténetírás évtizedeken át próbálta elhitetni, hogy a konstruált perek Rajkék 1949-es bíróság elé állításával és kivégzésével kezdődtek, és 1953-ban egy csapásra megszűntek. A rendszernek – s különbségük ellenére Rákosinak és Kádárnak is – az volt az érdeke, hogy a visszhangos törvénytelenségeket időkorlátok közé szorítsák, fátylat borítsanak rá. Ám a fanatikus kommunizmusnak épp a tisztogatás, a leszámolás a megkülönböztető jegye. Az 1949-et megelőző, és az 1953 utáni időszak politikai pereinek többé-kevésbé volt valami magva, és ritkábban végződtek halálos ítélettel (kivételt jelentenek például az 1956-os megtorlás perei). Külön típus az 1953-as fordulatot követő időszak (Kádár-rendszerbe átnyúló) számos műpere. Ezekben a valódi bűnök titkolása volt az alapvető szempont. Prototípusuk a Péter Gábor és társai elleni eljárás. Míg Rajkék esetében az vezérelte a kihallgatókat, a bírákat, de még a vádlottakat is, hogy kiderüljön, hogy Tito és az imperializmus az „igazi bűnös”, a Péter-, majd a Farkas-perben az volt az irányelv, hogy mindenképp maradjon titokban, ki(k) helyett ítélkeztek felettük. Vagyis bűnátültetés folyt: a netán hihető legalacsonyabb szintre akarták áthárítani a felelősséget a törvénysértésekért, a politikai gyilkosságokért. Ezeknek a bűnöknek a létét akkor persze nem parlamenti bizottságok, nem is pártvizsgálatok derítették ki. Csupán (?) csak meghalt Sztálin és az új szovjet vezetés, a feszültséget enyhítendő, arra biztatta 1953 nyarán a magyar pártot, hogy rakjon némi rendet. Vessen véget a törvénytelenségeknek, s amint Berija fogalmazta: ítéljék el, hogy Rákosi beleavatkozott az ÁVH ügyeibe, utasításokat adott nyomozásra, letartóztatásra, verésre. Ezt ő párttestületek előtt önkritikusan be is ismerte – mert akkor még nem tudta, hogy időközben Berija is kegyvesztett lett, letartóztatták.Mielőtt részleteznénk a vád forgandóságát, fenntartásaink ellenére is meg kell említeni, hogy a per legintellektuálisabb vádlottja, a jogi végzettségű dr. Décsi Gyula a börtönben leírta: ő már 1951-ben megmondta igazságügy-miniszter elődjének, Molnár Eriknek: „ha nem Péter lett volna az ÁVH vezetője, a Rajk-ügyben is legalább három-négyszer ennyi őrizetbe vétel lett volna”. Amikor 1954 májusában felszólították Décsit, tegyen vallomást arról, hogy a Rajk-ügyben mivel vezették félre a pártot, akkor ő megértette, hogy „Péter Gáborra kell fogni azokat az utasításokat és intézkedéseket”, amelyek Rákositól érkeztek. Décsi később mégis elmondta, hogy Péter „nem szerette a provokációs koncepciós ügyeket és lehetőség szerint kivizsgálatlanul nem szeretett befejezni ügyet. Az is tény, hogy amikor a pártból jött utasítás, ...azt minden további nélkül végrehajtatta”. Mindez megerősíti a kétségünket az iránt, hogy a diktatúrák főszereplőinek bűnrészessége felfejthető. Esetünkben is meg kell elégednünk azzal a feltételezéssel, hogy Rákosi, de még Farkas Mihály is bűnösebb volt Péter Gábornál. Gerő és Péter Gábor talán egyaránt bűnösök – ha a „minőség” és a „mennyiség” valamiképp összemérhető. 1956 előtt Kádár kevésbé bűnös náluk, Rajk még kevésbé.
Mint említettük, 1953 decemberében Péter Gábort életfogytiglani börtönre ítélték annak megállapításával, hogy „elsősorban azért züllött el, mert nem támaszkodott a pártra... még a sajtót sem olvasta”. A Markó utcai fegyházban a verőcsoportot vezető Princz Gyulával együtt kapott egy „lakosztályt”.
