Jó lett. Az újkori VdGG-től szerintem a Trisector után következő jó album a Do Not Disturb.
De röviden sorra is veszem most ezt az utóbbi 11 évet.
A Present 1 (a 2-ről nem beszélek, az egy jammelős-improvizálós bónusz-anyag) valahogyan nagyon „polarizált” lemez, azaz van rajta összesen két igen jó dal (Every Bloody Emperor, Nutter Alert), a többi négy pedig… gyenge. Nem „nem annyira erősek”, vagy „kevésbé jók, de azért okésak”, hanem egyszerűen nem jó dalok. Vagy túl magukba borultak, vagy inkább kakofonikusak, vagy simán csak teljesen jellegtelenek.
Miután a Present az egyedüli, amelyik (még) fúvóssal, Jacksonnal készült, el tudom képzelni hogy ez a tény összefügg az album gyengeségével: mintha a szaxofonokhoz való ragaszkodás lekorlátozná őket, mintha a World Record óta eltelt 29 év közös csendje annyira berozsdásította volna a gépezetet, hogy az első nekifutás emiatt túl botladozósra sikerült. A 29 évvel ezelőtt letett teljes menetfelszerelésben sprintelnének helyből, ám ehhez már öregek, valamit le kell magukról dobni.
És igen, ledobták magukról a rezet. A Trisector ettől persze még nem jutott a saját olimpiai csúcsuknak (Godbluff-Still Life) közelébe sem, ám ezt hatvan felé botorság is lenne elvárni – a régi idők sprintje helyett ez egy korukat meghazudtolóan gyors futás. Mégis az újkor legjobbja: a 9-ből összesen két dal az, amit tölteléknek érzek (Lifetime, Only in a Whisper), a többi vagy jó (The Final Reel, We Are Not Here), vagy igen jó (The Hurlyburly, Drop Dead), vagy kurvajó (Interference Patterns, All That Before), vagy egyenesen az újkori VdGG legjobb dala, a fent nevezett két lemezen is bőven elférő, 12 és fél perces ragyogó progrock, az Over the Hill.
Az A Grounding in Numbers visszavesz a futás tempójából, de egy kicsit más jellegű anyag is. Egyrészt szokatlanul gitárcentrikus (Highly Strung, Bunsho, Embarrassing Kid, Medusa), másrészt van egyfajta újhullámos-Talking Headses beütése is (5533, Smoke, Splink, Medusa; igaz, ez a beütés a Trisectoron is már megjelenik, a We Are Not Here-ben).
Továbbá „elaprózódik”: 13 dalról van szó, melyek fele 2-3 perc hosszú, és a leghosszabb is csupán 6 perces. Ez utóbbi, az All over the Place egyébként a legjobb dal, de azért vannak itt jócskán nagyon jó darabok: Your Time Starts Now, Highly Strung, Bunsho, Snake Oil, Medusa, Mr.Sands… A többi simán csak jó, vagy elmegy.
Remélem érzi a Hamill-Banton-Evans-trió, hogy ez a tőlük egyedülállóan szokatlan elaprózás nem igazán az ő vonaluk, hiszen az ALT már 14 trackből áll. Igaz, az album nem okvetlen ettől nem jó, sokkal inkább attól, amit itt lejjebb írtam lassan négy éve… Még annyit ide, hogy a jellege engem a Floyd legutóbbijára, a The Endless Riverre emlékeztet, mégha utóbbi egy valamelyest érthető főhajtás is Wright emléke előtt, míg ez simán csak egy felesleges öncélúskodás.
A Do Not Disturb visszatér a „kevesebb dal, ám hosszabbak”-recepthez, és sikerül is majdnem annyira jóra, mint a Trisector. A Grounding hangsúlyos gitárhasználata hellyel-közzel megmarad, ami szerintem jó, és nagyjából ennyiben is különbözik a Trisectortól; meg még abban, hogy a dalok picivel kevésbé erősek, illetve itt-ott harmonika is felbukkan.
A Disturbön is a leghosszabb dal a legerősebb: a Brought to Book, mint az Over the Hill, egy szintén a régi nagyokhoz mérhető gyöngyszem. Eléggé megközelíti ezt a majdnem ugyanúgy 8 perces, három, egymásra gyönyörűen építkező tételből álló Almost the Words, a szolid hangvételű, mégis komplex Aloft, és a régivágású progrock Room 1210. Jó, korrekt darabok a lágyan melodikus Alfa Berlina, az igen érdekes témákat váltogató, végig tempós Forever Falling, és a zárószám, az orgona-vezérelt, merengős Go. A húzós riffekre épülő (Oh No I Must Have Said) Yes közepén nekem már túl hosszú a dzsesszes elkalandozás, a rövid, filmzene-jellegű Shikata Ga Nai pedig teljesen jellegtelen.
Szóval határozottan jó ez a trió-felállású – azaz réz nélküli – Trisector-Disturb-irány: épkézláb, karakteres, és jellemzően 6-7-8 perces dalok, valamint a klasszikus időszaknál kicsit gitár-orientáltabb hangzás… Nem pörgeti már a generátor annyira ezeket a korosabb kreatív szerkezeteket, nem várhatunk tehát csodát, de ez a szint azt hiszem elég is az áhítatos hallgatásukhoz.
Míg az A Grounding in Numbers szerintem van olyan jó, mint a Trisector és a Present, ez az új VdGG, az ALT nem kellett volna.
Nem látom be, mi szükség van rá. Mit akartak, mit bizonyítottak Hamillék ezzel az öncélú, befelé forduló zenélgetéssel? Hisz tudjuk, hogy improvizálni most is tudnak, példa rá a Present-bónusz. Ha nincs ötletük, amivel amúgy nem is lenne semmi probléma, miért adnak ki albumot?! Itt nincs épkézláb dal, mégha a hangszerek különféle futamai, játékai az egyes számokban nagyjából össze is állnak. Ezt egyszerűen nem tudom élvezni, sajnálom. Azt kell hogy mondjam, a borító messze jobb, mint a zene. :-(
Látom ez a topik is meghalt egy ideje. Mi lenne, ha szerveznénk egy PH koncertet Budapestre?? Már írtam a PH topikba is, remélem, aki elnéz erre rajongó csatlakozik.
A lényege, hogy a magyarországi Peter Hammill ill. VdGG rajongók összeszedjük, és ugye megpróbálkozunk megszervezni egy koncertet. Már kemény hét ember csatlakozott, de mint látom többen is vagyunk. =)
Amúgy jó lenne kicsit felélesztgetni a topikokat. =)
Zenekarunk, a MANDRAKE MOON jövő hét csütörtökön, szeptember 3-án tartja Magyarországi búcsúkoncertjét a CRAZY MAMA MUSIC PUB-ban! (Honlapcím: www.crazymama.hu) Kapunyitás 19:00. Hammond orgona, fuvola, gitárok, klasszikus veretes progresszív rock, saját kompozíciók. Stílusában főleg a hagyományos angolszász, ill. brit progresszív rock vonal, ELP, Jethro, Genesis, Gentle Giant, Yes, Crimson, Pink Floyd, Van der Graaf Generator és társai. Gyertek el, vissza nem térő alkalom, legalábbis egy darabig biztosan! Mellékelem a plakátot, ill. további linkeket, a bekagylózáshoz, ismerkedéshez:
Tegnap este érkeztem haza Aschaffenburgból, és azt kell mondanom, hogy az a koncert volt a háromból a legjobb (Bp, Prága, Aschaffenburg). Ebben egyébként egyezik a véleményünk azon külföldi rajongókkal akik mindhárom koncertet látták. Persze a másik kettő is felejthetetlen élmény volt! Kicsit tartottam a MÜPÁ-tól, mint helyszíntől, nekem (és szerintem a VdGG-nek) ez túl nagy, "modoros", szerintem sokkal jobban "élnek" kisebb klubokban, ahol az első sorból kézzel simán megbabrálom Hammill torzítóját :)) De itt voltak Magyarországon, ami hatalmas dolog, szerintem többet nem lesz rá alkalmunk itthon megnézni őket :((( Van valakinek infoja, hogy mennyien voltak a MÜPÁ-ban? Prágában és Aschaffenburgban is kb. 500-an lehettek, csordultig telt mindkét helyszín.
Úgy érzem, néhányan itt ízlésről vitatkoztok, ami szerintem teljesen felesleges. Nincs olyan zene, ami mindenkinek tetszik. Lássuk be, a VdGG is, bár mi szeretjük, megalakulásától kezdve egy igen szűk réteg zenéje. Teljesen feleslegesnek tartom, hogy bárki is lefitymáló jelzőket használjon egyes zenészekkel, zenekarokkal szemben azzal az indokkal, hogy neki nem tetszik, mert attól még csinálhatnak igényes zenét. Senki ízlése nem lehet mérvadó, különben nem zeneszerető ember, hanem szurkoló. Ezért szeretnélek kérni titeket, hogy ebben a topicban ne essék rossz szó se az After Cryingról, se a Dream Theater-ről, sőt, Emersonról és Wakemanról se. Azt hiszem, mindegyikük bizonyított a maga műfajában. Sokan szeretik is a zenéjüket. Én is. Egyébiránt nekem is rosszul esik, ha valaki lesújtó véleményének ad hangot a VdGG-vel, Vagy Peter Hammill-lel kapcsolatban,mert nekem rengeteget jelentenek az általuk alkotott zenék. És ezzel mindenki így van, azok is, akik a fentebb említett muzsikusok szerzeményeit szeretik. Erre gondoljatok, mielőtt kategorikus jelzőkkel illettek bármely zenét!
Ez hihetetlen! Legalább tíz éve nem láttam ezt a klipet, és fogalmam sem volt róla, hogy Hughes énekel! (Most már persze azonnal feltűnik.) Pedig annak idején szó szerint rongyosra hallgattam a kazettát, újat kellett beszerezni a lengyel piacról. És mennyit hallgattam a Burnt és Stormbringert a KLF-fel felváltva...
Ne kenődj el :o) A "buta" jelző nem a Te vmelyik hozzászólásodra vonatkozott, nem azt írta Lulu, hogy "....minősítésedre" , hanem csak "....minősítésre".
Ez pedig az alábbi kijelentés volt (a 46-os hsz-ban):
"AC - felejtős (soha nem is szerettem és nem is fogom őket, számomra lapos műanyaghangú Dream Theater utánzó metálbanda közhelyes szövegekkel - bocs)"
Kedves Lulu: melyik hozzászólásomat értékeled meglehetôsen butának, ha meg nem sértelek? Főleg annak tükrében, hogy elnézést kértem minden After Crying rajongótól, azt kértem, hogy maradjunk a topicnál, mindazokért, amiért létrejött.
Nem akarom túlragozni a témát, a kedvenceidből látom, hogy Te más irányból közelítettél a VdGG-hez (ez persze egyáltalán nem baj), és ezért is tiltakoztál Hammill progrock kalapba való vétele ellen. Elfogadom hogy a progrock többi ága már nem jön be neked, bár persze nagyon nem osztom a véleményedet a "dinoszauruszokkal" szemben. Cserébe Te is fogadd el, hogy bizony olyanok is vannak szép számmal, akiknek mindkét zenekar koncertje tetszett, no meg persze olyanok is néhányan akiknek csak a Crying (néhány ilyen hang is volt a AC topicban, de azért olyanok eleve kevesen mentek el, akik csak az AC 27 percére voltak kíváncsiak.)
(Azt azért zárójelben megjegyzem, hogy az AC honlapra korántsem ez a szöveg volt kiírva, a 60 évek végén? 70-es évek elején mindenki hasonló hangrendszerekkel vette fel az anyagait, spontaneitást bőven fel lehet lelni a dinóknál, zenéjük egyik alappillére volt az improvizáció, és nem egy közőlük legalább úgy komunikált a közönséggel mint Hammill, irónia talán a Yesre kevésbé, az ELP-re, és főleg az AC-re erősen jellemző, egyszerű, akár egy szál hangszeren is előadható dalokat is írtak nem egyet, de persze ezek a lényegen nem változtatnak.)
Ide is beírom. Srácok, könyörgöm, ejtsük az AC témát, legalább itt, olyan jól indult ez a kis topik.
OFF
Nem hittem volna, hogy pont ebben a témában találkozom a KLF-fel. Kiskamaszkorom egyik legnagyobb kudarcaként éltem meg, hogy nem tudtam megkaparintani a Music Box lemezboltban kiemelt helyen tárolt (értsd: falra kiszögezett) White Room vinylt, mert nem bírtam összekaparni azt a 3000 Ft-ot ('91-ben), és elvitték előlem...
Értelmetlen volt a kötözködésed és az azt követő gúnyolódásod, hisz altos - ahogy ezt ő később hangsúlyozta is - NEM hasonlította össze a két zenekart. Csupán reagált egy, az AC-t illető meglehetősen buta, és a zenei nyitottságot valóban, jogosan megkérdőjelező minősítésre.
Psycho killer: szerintem nincs miért "tisztáznod magad", és minden bizonnyal rendelkezel megfelelő zenei intelligenciával. Ugyan nem osztom a véleményed, amit a "dinoszauruszok" kontra VdGG témában írsz, de Hammill és a VdGG személyessége és spontaneitása, egyetértünk, kétségkívül igen szimpatikus.
és tényleg, félretéve minden személyeskedést (bánom, ha korábbi beírásaimmal bárkit megbántottam) számomra ez az év (évek) koncertje volt, a szigetes Hammill-fellépés mellett a helye, de kijelenthetem, hogy: sőt
Na szóval, mivel a Hammill-topikban én is meg lettem szidalmazva általad egy tréfás(nak szánt) megjegyzés miatt, hadd tisztázzam magamat: nem tudom, mi az a zenei intelligencia (nem tudok zenélni, ha ezt jelenti, akkor nem vagyok "zeneileg intelligens"), de úgy gondolom, eléggé nyitott vagyok, ma KLF-et hallgattam egész délelőtt (klasszikusan kurvajó elektronikus tánczene a 80-90-es évek fordulójáról, nyilván nem ismered), néhány kedvenc dalszerzőm: Brian Wilson, Scott Walker, Julian Cope, Syd Barrett, Brian Eno, Todd Rundgren, Chris Lowe/Neil Tennant, David Byrne - és Peter Hammill (és sokan mások). Amikor tavaly ősszel megtudtam, hogy jön a VdGG Mo-ra, és láttam, hogy lesz előzenekar is (bár nem értettem, mi szükség rá), kíváncsiságból utánuk néztem, meghallgattam a myspace-en lévő dalokat, elolvastam a honlapjukon lévő (mellesleg némileg negyképű) GY.I.K.-et ("Elsõdlegesen az ún. komoly zene meghatározó számunkra, kortárs komolyzenének viszont szinte kizárólag az ELP és a King Crimson számít nálunk." - ezen elmosolyodtam mondjuk), megnéztem néhány videót a youtube-on, tehát megadtam nekik az esélyt - és úgy döntöttem, hogy az AC nagyon nem az én zeném, én ezt inkább kihagyom. Amúgy nem voltam ezzel egyedül, mások is kint lődörögtek a Müpában az előkoncert alatt, sőt, láttam olyanokat is, akik csak akkor érkeztek. Sajnálom, de annyira nagyon különbözik ez a két zenekar: az AC elég jól megtestesíti, ami miatt nagyon nem szeretem pl. az ELP-t, a Yes-t és a többi dinoszauruszt, akikre kedvenc zenekarod oly szívesen hivatkozik: nulla személyesség, nulla spontaneitás, nulla irónia, önnön "zenei intelligenciájuk" folytonos fitogtatása, stb. Ezzel szemben ott van Hammill: elfelejti a szöveget, percekig bénázik a gitárpedálokkal, pohár borral a kezében körbekacsázik a színpadon, korai szólólemezeit egy iszonyú lo-fi négysávos magnón vette fel - ja, és a VdGG-dalok remekül működnek egy szál gitárral vagy zongorával is (lásd PH szólókoncertjeit, pl. a Skeleton of Songs című 78-as bootleget): ugyanis elsősorban DALOK ezek, nem pedig Rick Wakeman/Keith Emerson-féle felfújt, öngratuláló, hatásvadász blöffök. Tán ez az óriási különbség az oka a fanyalgásnak mindkét tábor részéről. Nekem mindenesetre felejthetetlen marad a 21-i nap: délután volt szerencsém kezet fogni és pár szót váltani Hammill-lel, este pedig végignézni egy hibái ellenére (sőt, éppen azok miatt) szeretnivaló, nehezen felejthető koncertet. Nem akartam ezt az élményt tönkretenni egy olyan előzenekar fellépésének megtekintésével, aminek a zenéje számomra nem mond SEMMIT. Ennyi, elnézést, hogy hosszú voltam, részemről téma lezárva, csatabárd elásva stb.
semmiképpen sem szerettem volna „destruktív” lenni, és nincs másik oldal: ez a topik a Van der Graaf-é, és tényleg őrizzük is meg annak. Az AC egy másik helyen keresendő, oda én nem fogok írni - szerintem Te sem bánod.
Tévúton jársz, sajnos. Kerültem az összehasonlítást a két zenekar között, mindkettő nagyszerű a maga nemében, de ahhoz eléggé, mások hogy ne nagyon legyen értelme a kettőt összehasonlítani. Én egyáltalán nem erről beszéltem, ha ezt vetted le belőle, akkor baj van a vevőkészülékeddel....Ugyan érdekes téma lehetne ez is, de valószínűleg meghaladná a felkészültségemet. Az After Crying volt alapítója, Vedres Csaba tartott egyébként nagyon érdekes előadásokat a témában, elemezve néhány kiemelkedő progrock előadó egy adott művét, bár Ő inkább a klasszikus zenei kapcsolatokkal vont párhuzamot. Az meg külön mosolyra ad okot, amikor egy nagyfokú szubjektivitást feltételező témában az addig igencsak destruktív, és minden érvet nélkülöző hozzászóló, hirtelen a másik oldaltól várja az érvek felsorakoztatását, ugyan mire?....
