És az ultra távokon többet futhatok, mint a rövideken, ergo tovább csinálhatom azt amit szeretek. Meg persze az erdő és a hegyek jobban vonz mint az aszfalt. És persze szeretek gyorsan futni, jól szerepelni, több szintet teljesíteni, de ha nem megy, vagy rosszul megy, két nap után akkor is hiányzik már a futás és mindíg átértékelődik minden. Én is többet csesztetem az órát mint kellene, de én így szeretem. Ettől még a lényeg megmarad.
Magam részéről annyi, hogy köszönjük amit a sportunkért teszel! Büszke vagyok, hogy ismerhetlek és Szabit is és Gergőt is és Norbit; a többieket (bocs, ha nem mondom név szerint végig). Szétégetve ne hajtsd magad, hogy inkább segíthess mégtöbbet. t.
Hm, pedig megfogadtam, hogy addig nem olvasom el a topikot, amíg meg nem írom a saját beszámolóm, különben ilyeneket olvasva elmegy az ihletem a sajátomtól. Nagyon jól írtál már megint, a feladást is le tudod úgy írni, hogy az tulajdonképpen valaminek a teljesítése, gratulálok.
Ezt megkönnyeztem. Kinyomtatom és majd elviszem magammal Firenzébe. Mert ezek a kérdések - ha nem is szóról-szóra ugyanígy hangzanak - nem csak a hegyen érvényesek...
Olvasom és ugyanazok a gondolatok amivel én is küzdöttem...
Az ember könnyen elragadtatja magát és az utcán sétálva azt hiszi több mint a másik, pedig csak más...
"Miért ultrázok?
Mit akarok bebizonyítani? Hogy több vagyok, mint mások? Hogy jobb vagyok? Hiszen ez nem lehetséges. Nem lehetek jobb, vagy több, mert nem lehetek értékesebb. Csabi azt mondja, Ő semmivel nem több mint a pálya mellett kapáló Paraszt csak más úton jár…"
Az ember ne ünnepelje magát, hanem örüljön, hogy ez is megadatott, mert
Nagy érzés volt visszaolvasni Benneteket - íme egy pár sor köszönetképpen.
Péntek éjszaka 23:29 Chamonix. Szakad az eső.
Mit is keresek itt másodszor? Suhan át az agyamon a gondolat, de elhessegetem. Ilyenen rágódni nem jó irányba vezethet… Rajt.
Balazito elviharzik, mi lendületesen jól haladunk szaszával. Pikk pakk kezdjük az első mászást. Kissé erős, le is maradok, nem akarok kártékony zónába kerülni.
Ismét Balazito viharzik el mellettünk felfelé (mit művel?), közli, hogy 2:30-as első 20-ra állunk, de megnyugtatom, hogy tudunk lassítani.
Saint Gervais 2:36. Szellős mezőny, messze nincs az a tömeg, mint 3 éve. Kissé gyorsabb, mint a tervezett idő - igaza lett Balazitonak.
Irány Les Contamines a 30 kilis pont. Kissé fázni kezdek, a hosszú ujjú futobolond mez csurom víz, lecserélem a melegebb odlora a Contamines-i ponton. 4:00-kor indulok tovább, ez pontosan egy óra előny a 3 évvel ezelőttihez képest, amikor az itt hagyott botokért visszafutva 5 óránál indultam tovább.
Élvezem. Könnyű sík szakaszok jönnek, futok. A zsák nem tűnik nehéznek, a fényerő szuper. A mezőny ritkás. Minden ok. Lassan kezdjük az első nagy hágót, a Bonhomme-ot megmászni. Sokan előzgetnek felfelé, érzésre folyamatosan csúszok vissza, de ez van, ebben mindig nagyon gyenge voltam. Szasza lassan megfog – gondolom, hiszen régen volt már az első lejtő, biztosan utolér a hágóig.
Világosodik. Holdbéli, lenyűgöző a táj, vékony hóréteg teszi még drámaiabbá a látványt. Felveszem az ereszkedő ritmust, jól haladok, mikor ismerős alakhoz közeledek. Balázs?
„Elfutottam” mondja. Össze van törve. Beígérem neki a napsütést és a feltámadást - ehelyett hóvihar lesz majd…
A ponton sem ér utol, én indulok tovább, biztosra veszem, hogy fel fog rám érni. 1:15 az előnyöm a két évvel ezelőttihez képest 50 kilinél továbbindulva. Ráérek, nem sietek. A mászás előtt nagyobbat kajálok, kényelmesre veszem a figurát. Kezd cudarulni az idő, én meg kezdek cudarul álmosodni. 130 körülire süllyed a pulzusom, majdnem bealszom. Előveszem a botokat, azokkal tolom magam előre, de egyre ólmosabb álmosság van rajtam. Ismét rágcsálok valamit, hátha segít, de vagy egy órán át kitart az álomkór. Aztán egyszer csak elillan, beindulnak a lábaim, visszaáll a pulzusom 155 körülre és haladok. Na, ez rendben van.
A Col de la Seigne látványos téli világot produkál. Süvít a metsző szél, a hó visszafagy a nyeregre. Hideg lehet, gondolom, de nem zavar: a kesztyű a homlokpánt és a kapucni remekül segítenek és intenzitás is van a fűtéshez. Csak mintha a levegőt fújnám ki kissé sípolóan…
Combal tó, Arete de Mont Favre, Col de Checrouit. Belefér a ponton a gyümölcstál, porcelán tányérból(!), epres joghurt, narancslé üvegpohárból (!) J Espresso is lenne, de most nem kívánom, pedig annak is megadják a módját.
Courmayeur előtt még elintézem, amit kell, emlékszem, hogy nagy sorállás volt anno a mellékhelyiségbe, inkább megoldom „privátban”.
Jókedvűen érkezem a 77 kilihez, 1,5 óra az előnyöm a 36 órás korábbi menethez képest. Nem mondom, hogy mintha el sem indultam volna, de erősnek összeszedettnek és motiváltnak érzem magam. Öltözök, pakolok, miközben befut Balazito. Kérdem, hogy menjünk- e együtt, de nemet mond, így én indulok is. Feleségemtől elköszönök, de előtte legurítok még egy sört majd nekiindulok a Bertonénak.
Nehéz a mászás, de szépen komótosan darálom. Nem tetszik a légzésem, kitartóan sípol kifelé a levegő most is, és fáj a légcsövem. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, volt ez már így…
Bertone. 2 óra előnyöm van magamhoz képest. Fejben és fizikálisan is készülök a második felére, így hosszabbat időzök.
Indulás. Kocogni kezdek, de nem megy. Erőltetem. Emelkedik a légzésszámom, de egyre fogy is a levegőm. Hangosan sípol, zörög kifújásnál a levegő, s öt –tíz méter után belegyalogolok, zihálok mint aki sprintelt. Megfázott a tüdőm rendesen. Mi legyen? Próbálom szándékosan csak orron venni a levegőt, hátha a párásított melegebb beszívás segít.
Szándékosan nem futom a síkokat sem, hogy magára találjon a rendszer, de nem akar. Próbálom bottal, bot nélkül, rövid ujjúban, hosszú ujjúban. Eszem, iszom, green magmázok, gyömbérezek, sózok, Algopyrinezek. Nem javul.
Bonatti. Kiszállnék. 15 - 16 órája jövök. Nem megy. Lefelé is csak szuszogok és döcögök. Amint nyújtanám a lépést, emelkedne a légzésszámom, elfogy a szuflám. Lassítok, még lassítok. Nyugi. Még mindig jól állok. Biztosan ilyen volt ez 3 éve is csak nem emlékszem. Biztosan akkor sem volt könnyebb, de tudom, hogy ez nem igaz. Akkor itt gurultam, lendületem volt, egyensúlyban voltam. Igen egyensúlyban.
Akkor elfogadtam, amit a Hegy engedett, elfogadtam, hogy ha 36 óra, akkor annyi. Elfogadtam, hogy mi vagyok én, mire vagyok képes. Nem akartam több lenni, erősebbnek látszani. Arra vágytam amit manbo írt anno. Hogy ne az idő legyen a fontos. Nem bizonyítási vágy volt bennem, hanem elfogadás, megnyugvásra törekvés. Egyensúly. Jutalmam volt az élmény: 36 óra harmónia a hegyekkel, önmagammal. Tudta a fej, hogy mit tud a test, s azt adták egymásnak, amit tudtak. Nem kért többet a fej, s nem adott kevesebbet a test. Nem beszélt vissza a test, mert megbecsülést, elismerést és köszönetet kapott. A test a szenvedést vállalja, a pusztítást, és önsanyargatást nem…
Ferret. Visszajövök a 220. hely környékére a 250.-ről. Még mindig közel két óra az előnyöm 2008-hoz képest. 20:06 volt akkor, 18:18 most. Süvít a szél, éppen csak kiugrik a kontroll ember a plexiboxból egy csekkingre. Nyújtok, guggolok. Indulok. Próbálom beizzítani a rendszert, de nem megy. Nem tudom nyújtani a lépéshosszt, se emelni a súlypontom. Sípolok, fáradok.
Miért is vagyok itt? Akarom ezt bármi áron? Kérhetem ezt a testemtől? Kértem már sokszor. Mindig megadta, de nem mindig nyom nélkül. Most is ezt szenvedem talán. Felelősségem van, és nemcsak magammal szemben.
Tudom, hogy ez jó is tud lenni, tudom, hogy ez szép. Ez jutalom, ha azt kértem, amit kérhetek, akkor megkapom. Akarni kell, vágyni, de ha az akarat túl erős, elbuksz…
Lenyűgözőek a hegyek, a völgybe lenyúló pilléreken drámai árnyékot vet a lemenő Nap. Világos van még, de jön az éjszaka. Ez nem olyan lesz, mint 3 éve, amikor a Bovine-ről szökelltem lefelé a botjaimmal könnyedén, zsebRambóként skalpolgatva extázisban.
20:14 La Fouly tartom a pozit. Bevárom Balazitot, aztán meglátjuk. Telik az idő. Nem jön. Köhögök, fázom, hidegráz, köhögök. Nem jön. 1,5 óra telik el. Megjön. Látszólag egyben van. Én ekkorra már nem.
A verseny közben (!) kb. 8 kilivel és 800 szinttel megnyújtott pályából 60 km van még hátra, s kezdődik az éjszaka. A második. A 36 órás teljesítésem idejénél vagyunk, de nem úgy, mint akkor. Elfogadom? Akarom? Vagy nem. Nem. Kiszállok.
Balázs hezitál. Tudom, látom, hogy tovább fog menni. Igen neki ez a helyes út. Azt mondja, már csak hiúságból sem adná fel, pedig ehhez a hiúságát is le kell győzze. Megteszi. Fejet hajt a Hegy előtt, Önmaga előtt. A teste azt mondja ennyi, s a fej azt mondja rendben. Így is kell. Elfogadja, pedig nem ezért jött, nem ez volt az álma. Talán Ő sem tudta miért jött, ahogy 3 éve én sem. Más ember jött le a hegyről, mint aki felment.
16:00 órával később Argentiere. Jön. Leül a kőre, körbevesszük. Ünnepeljük nagy utat járt be, kívül belül. Talán nem is tudja, nem is érti még. Nincs is még vége…
2,5 órával később a célba fut. Ünnepeljük. Örül. Én látom. Aki azt hiszi, a 41 óra nem nagy idő azt hiszi, tud valamit, pedig nagy idő, mert ennyi kellett az Úthoz. Ennyi kellett, hogy a legjobbat kihozza magából. Azt, ami nem mérhető, amit az óra nem tud mutatni.
Én kívülről így láttam…
Miért ultrázok?
Mit akarok bebizonyítani? Hogy több vagyok, mint mások? Hogy jobb vagyok? Hiszen ez nem lehetséges. Nem lehetek jobb, vagy több, mert nem lehetek értékesebb. Csabi azt mondja, Ő semmivel nem több mint a pálya mellett kapáló Paraszt csak más úton jár…
Kell-e az óra? Nehéz kérdés. Nem méri, ami fontos, és sokszor becsap. Mégis kell talán hiszen tükrözi a munkát, amit magunkban elvégeztünk. Vagy nem?
Akkor mégis miért? Mi a cél, és mi a siker?
Siker, az egyensúly, a harmónia? A siker, ha elfogadod és becsülöd önmagad és másokat. A siker az egyensúly az akaratban, a hitben, áldozatban, szenvedésben és elfogadásban?
Mi a bukás egy ilyen versenyen? Ha nem fejezed be, vagy ha üres kézzel mész tovább?
Mit mond a hegy? Mit ad? Meghallottad? Elfogadtad?
Ezt a "több szint, hosszabb táv" dolgot már verseny közben sem értettem, és most sem értem. Kimaradt a Bovine és Vallorcine után sem kellett megmászni az utolsó hegyet, hanem a völgyben végigmenni Chamonix-ig.
Az egyik TNF filmben a fő szervező azt mondta, hogy a várhatóan rossz időjárás miatt az útvonalat módosították a 2003-as régi nyomvonalra.
Úgy emlékszem, hogy az szintben kevesebb volt, mint a Bovine-al és a Téte aux Vents-el bővített verzió.
ez élőben is így volt, tanusíthatjuk. kilian a fő utcában úgy ugrotat át a forgalom blokkoló oszlopot, mintha csak leszaladt volna épp a tejért a közértbe.. hihetetlen volt. pacsizott, teljesen dekontraktált volt. (nyilván az első helyezés eléggé ellazit, de akkor is..)
carrerán már látszott, hogy ez neki a max.
egyetértek azzal, hogyha nem mentek volna együtt a salomonosok, akkor valószínűleg a helyezések máshogy alakultak volna, dehét ezt nem tiltja semmi...a mi esetünkben sajnos..
Szerintem csak simán segítették egymást azzal hogy csapatban mentek. Egyedül menni biztosan nehezebb, még Kilian-nak is. Argentiere után persze már odalépett neki, amennyi kifér, vagy egy kicsit kevesebbel.
Megint belinkelek ide egy grafikont az első 5 helyezettről, a 4. helyezetthez viszonyítva. Ezen az is látszik, hogy Csaba és Chaigneau meddig tudta Kilian-ékkal tartani az iramot és hogy Carlos a végén elkezdett menni a negyedik helyért.
A behalás okát most egytlen saját hibában látom, amit nem is értem hogy követhettem el: A hideg, esős időt nem kalkuláltam bele a tempóba. Lassabban kellett volna mennem, ez a tempó normál UTMB körülményekre volt tervezve. Ez nagy szakmai baki volt részemről.
Myoglobin a vérben: a besűrűsödött vizelettől viszonylag könnyen megkülönböztethető. Előbbi inkáb barna, ez kékes piros, mint a kóla. Ez odáig is fajulhat, hogy ki kell venni az ember veséljét, sőt ha nem kezelik, bele is lehet halni. Meg is íjedtem a látványtól Beronénál és az ilyenkor legfoftosabb sok sok folyadék ivás kb 3-4 óra alatt már világosított rajta. Ilyen terhelésnél egy ilyet nem nehéz kialakítani magunkban, ezt jó ha ti is tudjátok és ha láttok ilyet magatokon, nagyon komolyan kell venni. Egy újab lépcső mikor már nem bírsz pisilni, na innentől már komolyan az egészségével játszik az ember. Ezért mondom mindig, hogy ha 3-4 óránként nem pisilsz egy ultrán, az nagy gáz lehet. Vélhetően a hideg miatt nem ittam éjjel eleget, ez is közrejátszott, a lefeléken az excentrikus mozgás mikrosérülései miatt a vérbe kerültek az szétesett izomsejtek. Egyébként majd egy órával hamarabb értem Courmayeurba mint szoktam és alacsonyabb átlagpulzussal. Ennek oka a rövidebb sötétben futott szakasz, és a jobb forma. Ismerem milyen érzések vesznek körül egy jól megválasztott tempónál, ezek most is megvoltak, viszont órákkal később vélhetően mégis csak ez csapott oda, mást nem tudok elképzelni. Talán még az, hogy a Sponser frissítőm nem adott most úgy energiát és kóláztam is sokat, amiben semmi fehérje sincs, plusz sok szar anyag és hosszútávon nem mindíg és mindenki bírja el, de sajnos más élvezhető, vállalható nem nagyon volt a pontokon.
Kiszállás: La Foulyban volt egy kisebb energetikai megbillenésem, ezt 10p alatt orvosoltam, fejben jól lettem, el is indultunk Gergővel tovább. Közben jött a hír, hogy több a szint, hosszabb a táv. Úgy gondoltuk gyalogoljunk, majd jobb lesz. Először gyalog, majd próbáltunk futni, ami 1-2p-ig mentt is, aztán mégsem. Ezt így próbálgattuk úgy másfél órát, egyre hosszabb sétálós szakaszokkal. Ez a gyaloglás teljesen beállította a lábunk, már nem hajoltak és nem haladtunk, csak rugdostuk a köveket. Közben gondolkodtunk, hogy kb 30 órán belül elvileg gyalogolva is beérünk, de semmi kedvünk nem volt még 10+ órát a hegyen poroszkálni. A fájdalom, a fáradtság könnyen eltántorítja az ilyen elképzelésektől az embert. Engem is sikerült. Még egyszer leírom, ezt csak az értheti, aki már volt ilyen jellegű mélyponton. 3-4 óra futás utáni holtpontok nem összekeverendők ezekkel a mélységekkel. 10-15 óra után kezdődnek a fínom dolgok. 100Km es verseny alatt én még nem éltem meg egyszer sem olyat, mint ami itt kezdődik. LEhet hogy ez egy égyéni határ és másnak máshol van. Valahogy nem motivál oly mértékbena körbeérés, többet várok magamtól ennél, de ezek nagyon egyéni dolgok, nem kell ebből senkinek példát vennie. Egyébként maximális tiszteletem pl Hal Koernek,akit a Ferretről lefelé láttunk támolyogni, majd futottunk el lazán mellette, majd másnap délben Argentierben ismét láttuk az erkélyről mikor már mi rég kialudtuk magunkat. Mosolygott, vonaglott Chamonix felé. Ő így gondolta jónak, gondolom megvoltak az érvei, okai. Jurek, Roes, Giguet, Gaylor, Moehl, stb, stb meg máshogy gondolja. Nincs ezzel gond, az egyéni motívációk mások és mások. Számomra most nem az a kérdés teljesítettem, vagy sem, hanem hogy 30 on belül bejövök vagy sem. Ettől még minden elismerésem azoknak akik alapvetően teljesíteni mentek ki, hisz nekik pont akkora küzdés, mint másnak a top 100, vagy top ötven, vagy épp top négy. Sőt nagyobb, hisz sokkal több időt töltenek a pályán.
A jövő is most úgy van előttem, afelé billen, hogy a kompetitív énem még elég domináns, szeretek jól beérni, így a versenyválasztásaimnál figyelembe kell vegyem, hogy 15 óra fölött nagyon könnyen billenek, ha pozitív élményeket szeretnék magamnak és hát miért ne szeretnék, ezért csináljuk, át kell gondoljam a merre továbbot. Pl a Tor des Geants ot egyből töröltem az elképzeléseim közül, az újból UTMB nek még hagyok érlelődési időt, de pillanatnyilag a nem az erősebb.
Kívülről úgy tűnt, hogy elő van neki írva, hogy ne szakadjon nagyon el, mert így némi izgalom is adódik a győztes kilétét illetőne és lehet találgatni, hogy mért nem megy.
Az időket nézve azonban inkább a 2. és 3. helyezett zárkózott fel hozzá, vagy egyszerűen nem volt kedve a kelleténél jobban nyomni.
Galtür, eredmények, csak pár szóban gyorsan (bocs, hogy csak most, de kicsit nyögvenyelős volt a netünk kint - de legalább az UTMB-t tudtuk rajta követni) A maratonon WIldi 2. lett 3:38-as idővel, okos, taktikus versenyzéssel, ezúton is gratula! WIldi kislánya, Imola 4. lett a gyerekfutamban a 8-10 éves korosztályban. Ügyes kislány, jövőre még ugyanebben a korcsoportban futhat, szerintem addigra meglesz a dobogó is :o) Veró+Laci letolták a maratont az eredeti útvonalon, néhol vizes, néhol havas (volt ahol 40-50 cm hó volt!) pályán, vidáman, Laci sokat fotózgatva, 5:43-as idővel. Én megnyertem a félmaratont, ez egy kis verseny volt, csupán 12 nő futott rajta, így inkább az idő az érdekes: 1:38:09 lett, ami rendben van, ha megvolt a táv, mert egy méter sík sem volt a pályában. Sokat segített Wildi+Ottó+Laci+Veró pályaleírása, instrukciói és szurkolása, köszönöm szépen! Nagyon jó volt ehhez a kis magyar csapathoz tartozni ezen a hétvégén, remélem lesz még sok hasonló alkalom! A galtüri 4 nap legszebb eseménye mégsem a verseny volt számomra, hanem a Gorfenspitze: hétfőn “levezetésként” sportos tempóban felgyalogoltunk ill. a végén másztunk, gyönyörű ez a hegy és a teteje a magamfajta futónak elég technikás is, így nagy élmény volt elérni a csúcsot. Jó hegyi vezetőnk volt Veró személyében :o) Az új magassági PB-m tegnaptól 2558 m :o))) Írok majd rendes beszámolót is a blogra.
oké, csak mintha a szombat esti kommentviharban vmi ilyesmit is olvatam volna...
arról mit gondoltok, hogy Kilian milyen állapotban érkezett be? gyakorlatilag szerintem órák maradtak benne, mintha meg se érezte volna ezt a 166 kilit... azt gondolom ő az UTMB-n abszolút egy másik klasszist képvisel, van ő, és utána a másik néhány futó, köztük persze Csaba, akik komoly versenyt vívnak egymással...egy másik napon, főleg ha a salomon kommandó nem egybe fut Csabának megfogható lett volna Karrera is, Chaigneau is...De Jornet olyan volt, mitha annyit adott volna ki magából amennyi muszáj volt...
Akik kint voltak, mit láttak ebből? vagy teljesen rosszul éreztem a videók alapján????
Dehidratálás esetén a vizelet nagyon sötét színt is felvehet, és itt egy folyamatos aerob-anaerob igénybevételről van szó, ahol nyilván nem csak a szénhidrát és zsír bomlik, hanem az izom is, de ennek Oli a nagy szaktudója.
