A vicc az egészben, hogy amennyire paráztam az esőtől(pénteken még el sem akartam indulni) annyira élvezetem ezt a turista úton való patakban gázolást. Csak az bosszantott, hogy futni már képtelen lettem volna(vmi nagyon nem stimmel nálam, éjszaka is alig aludtam, "égett" a csípőm körül, lehet vmi begyulladt???; és mr megint nem tudok lépcsőzni felfele:-((()
Tanulság nekem: ne vegyen fel az ember Gore-Texes cipőt ilyen időben, mert többet árt, mint használ, a gyöngyvásznasból legalább kifolyik a lé, de ebből Pszentlászón legalább egy dl öntöttem ki:-)
nagyon nagy tisztelet és elismerés az összes pontőrnek! ez sokkal keményebb volt, mint futkorászni bőságszaruból válogatva. voltak olyan pontőrök ráadásul, akiket legalább 3x láttam a nap folyamán (R. Eszter), nekik külön főhajtás!
én még a patakon átkelést szügyig merülve élveztem nagyon, az tisztára a trail szellemét (ejstd: eszpri dö tráj:) idézte ;) ilyet azért nem csinál minden nap az ember, vigyorogtam, mint a vadalma :)
na de félre a tréfát, ilyen idő vszínűleg nem sokszor lesz, így a jelzések is rendben lesznek végig.
gratulálok a szervezéshez, a lelkiismeretes és a szokásos felelősségteljes munkához!
Csanya.komment: Én kétszer is eltévedtem a t50-en. A kék kereszt sávváltásnál felmentem a kék sávon a magasba.Gyönyörű volt a kilátás! Miért nem erre vezet az útvonal?Kicsit nézelődtem és vártam, hogy jön-e valaki.Jöttek néhányan, ők is körülnéztek aztán leereszkedtünk a hangok után.
A kék kereszt szakasz után ahogy visszaérünk kék sávhoz aztán persze elnyargaltunk megint balra néhány száz métert. Mint kiderült ott volt nyíl jobbra csak kopott.Nagy nevetés csak akkor lett, amikor egy ötös csapat jött szembe a kéken.Így heten együtt aztán rájöttünk, hogy bele kellett volna nézni az itinerbe, mert abból elég egyértelmű. A frissítő pontokon komoly tartalékok voltak.Több helyen is úgy éreztem, hogy talán mégsem kellett volna kétszer ennem a barackbefőttes, olívabogyós,ananászos sajtos kólából.Az olíva teli találat. Nem tudom, hogy a só mellett a szervezet hasznosít-e belőle valamit,de nagyon ott volt. A végére elfáradtam.Prédikálószék után azt hittem sosem lesz falu csak a sár, meg a sós lé marta a szememet.Athosz nagyszabású videóját nézve, a szervezők tényleg emberfelettit produkáltak.Óráról-órára vizesebb nadrágszárral tapogni egy helyben, ajaj.Aztán a többi hős, akiről nem készült videó.. Első t50-em után a célban kijelentettem, hogy ez keményebb volt, mint az első MB-m néhány hete.Máshogy volt ez fárasztó.Sokkal inkább futható, kevesebb a "pihentető mászás". Aztán a fene tudja. Puhább, sárra alkalmas cipő volt rajtam, de sár csak a végén volt. A kevésbé stabil cipő, meg elfárasztotta bokámat, achilles inamat.Uccsó pillanatban a botokat is a rajtban hagytam.Ez mondjuk jó döntésnek bizonyult.A százasra viszont elviszem őket jövőre.Ha minden úgy alakul. Finom volt a leves a célban. Remélem jutott mindenkinek, mert ebből is kettőt ettem. Ja és a Kisrigó team-ről biztos nem ír senki.A pincér srác vigyorogva, illedelmesen hordta a leveseket és a bentiek is jó fejek voltak.Vendégek voltunk nem megtűrt terepfutók.Na ez már eléggé off, de volt ez is.
Na, ha ef ze kollegara nem is emlekszem tokeletesen, akkor Teged mar tudlak parositani a nickeddel: amig a piros poncso alatt atoltoztel, en oltoztem veled szemben a pad masik oldalan. Gratula a teljesiteshez!
23.-án, azaz jövőhét vasárnap futjuk privátban Szipee-vel a Terep Százast. Ha van kedvetek, időtök, gyertek ki a pontokra és nézzétek meg milyen az amikor a hóhért akasztják. Reggel nyolckor rajtolunk majd a Klébi elől. Nem szeretnénk ha bárki becsatlakozna akár csak egy rövid szakaszra is, mivel a versenyszabályzat tiltja a nyúlazást. Remélem esni fog....-)
Szeptember óta ismerkedem a terepfutással és még mindig nagyon messze van, hogy igazi terepfutónak tartsam magam. Tavaly volt szerencsém frissítőként részt venni a Mátrabércen, szerelem volt első látásra ez a sport. Egy elhúzódó (5 hónap) sérülésem miatt csak szeptembertől kezdhettem el újra futni, de akkor már terepen, Oli segédletével. A terv a Hanák Kolos (MB-hez kevésnek éreztem magam) és a T50 volt. A Hanák után azért egy napig azt mondtam én nem futok T50-t ☺
A héten iszonyúan fájt a sípcsontom mellett, a szokásos, terhelés után a csonthártya begyulladt. Az időjárási előrejelzés sem kecsegtetettt semmi jóval, induljak, ne induljak?!? Aztán pénteken eldöntöttem, megyek, rajtszámot felvettem, ha nagyon fáj a lábam kiállok. Szombat reggel felkeltem, hétágra sütött a nap, a rajtban barátok, ismerősök fogadtak, szokásos csacsogás, vicceskedés, jól indul ez a verseny is gondoltam. A lábamat konstans éreztem, de nem igazán foglalkoztam vele. Az utolsó pillanatban Andinak adtam a botot (köszönöm, hogy a célba vitted), talán enélkül is túlélem. Elindultunk, sokáig Olgival futottam, a megadott alacsony pulzust az elején nem sikerült tartanom, de aztán felvettem a ritmust. Az elején szinte minden emelkedőn gyalogolnom kellett, hát gondoltam ezzel a tempóval nem fogok még a tervezett 7.30-8 óra közötti időben sem beérni, de tartottam magam a megadottakhoz. Nem szerettem már bejáráskor sem a Nagy-Szénás utáni részt, de Ágival (Melák) itt együtt futottunk, mint bejáráskor, és jót beszélgettünk közben, elszaladtak a km-ek. Dobogókőig sikerült két elágazást benézni, de szerencse, hogy a gps track az órámon volt és sikított, ezért pár száz méter pluszt tehettem csak bele a távba. Klastrompusztánál mindenki bizonytalankodott (felfestést senki nem találta), „hé lányok rossz felé mentek” kiáltásra sem tudtak letéríteni a helyes útról, mentem amerre a gps mutatta, meg amire emlékeztem a bejárásból. A legjobban két pillanatot vártam, hogy felérjek Dobogókőre és megkezdjem az utolsó 18 km-es szakaszt, illetve beérjek a célba. A Dobogókő-Pilisszentlászló részt a múlt héten kétszer is sikerült bejárnom. Az egyiket Szaszáékkal, amikor leszakadt az ég, a másikat szombaton, szép időben, ismertem az útvonalat, mint a tenyeremet. Dobogókő előtti emelkedőn már 165-ig mehettem pulzusilag és meglepődve tapasztaltam, hogy futok és nem kell belegyalogolnom. Gyors frissítés (köszönet a segítőnek, hogy a müzlimet a kezembe adta) és végre rátérhettem a várva várt részre. Gyors menetelés Dömösig, valaki megjegyezte, hogy jó kis tempóban jöttem mögötte, dugókázás és szaladtam is tovább. A frissítőnél még utánam kiabáltak, hogy csak ennyi, mondtam ennyi, Krisztit sem vettem észre. Szaladtam a Szentfa kápolnáig, hogy végre elkezdhessem a mászást. Ekkor már időben 5.24-nél jártam. Itt már szemerkélt az eső. Meneteltem felfelé, túrázok köszöntöttek szemből, hogy az 5. lány futó vagyok, akivel talákoztak és kitartás. A Vadálló köveknél egy őz a kicsinyével szaladt át előttem, leírhatatlan élmény volt. Kézzel-lábbal másztam fel, csúsztak már a kövek, fotózás és menetelés tovább. 6.10-kor értem fel, innen már csak lefelé 6 kili. (Köszönet Zsotyeknek és a másik fiúnak a biztatásért ☺) Huh mondom, ez gyorsabbra sikerült, mint számítottam, talán a 7 órán belüli célba érkezés sem lehetetlen. Akkor hajrá, nyomjuk meg. Szakadt az eső, már nem kerültem a pocsolyákat, saras részeket, minden mindegy volt, csak érjek be. Valaki megjegyezte, hogy szép tempót diktálok, mire mondtam, hogy én csak „bébitávos” vagyok, mire ő, akkor is ☺ Kikanyarodtam a Kisrigónál, Dóri felkiáltott, Oli nézd itt a Kriszta, gyorsan be a teraszra, dugókázás, 6 óra 47 perc. IMÁDTAM a verseny minden egyes percét, élveztem, nem szenvedtem, a lábam konstans fájt, de elviselhető volt és nem rosszabbodott. Köszönöm Csanyának és Lupusnak, hogy ezzel a versennyel valami olyat kaptam, amit nem felejtek el, amíg élek, az első 51,5 kilométerem, ráadásul 1754 méter szinttel. Erre fog emlékeztetni a 2. helyezésért kapott, gravírozott termosz is, most már kettő van belőle ☺ Köszönet a frissítőpontokon helytállóknak, akik biztattak, kiszolgáltak, köszönet a terülj-terülj asztalkámért, ami fogadott minden egyes ponton.
A célban gyors átöltözés, eredményhirdetés, puszizkodás, zavarban levés, majd 6 óráig segítettem a T100-as versenyzők frissítését. Innen becsatlakoztam Misihez, aki Gergőt frissítette. Csobánkán az út mellett biztattuk a futókat, majd Pilisborosjenőnél várakoztunk. Hömpölygött le a víz a lejtős úton, hihetetlen, hogy ilyen időben még valaki egyáltalán kint van a szabadban... Az iskolában izgatottan vártam a beérkezőket, főleg Gergőt és Juditot. Innen is üzenem, hogy borzasztó büszke vagyok Rátok!!! Örültem a pécsi csapatnak, Kerekes Csabának, Dévényi Ildikónak, hogy még ott is újra találkoztunk és hogy Szabó Judit is sikeresen célba ért, nem adta fel, azt hiszem ő volt ennek a napnak a(z utolsó) hőse ☺
Ez volt 2010. május 15-én a T50/T100 verseny, ahogy Kitu látta és átélte.
Szerencsére nem hűlt le igazán az idő, így még tudta magát melegen tartani az ember.
Jó párszor eszembe jutott larsen-akibaci 2006.-os UTMB versenye: ugyanez kicsit hidegebben, kicsit hosszabban, kicsit fáradtabban - na az lehetett a tuti szopó!
Jó képek! Szóval ezt láthattam volna, ha fel tudom emelni a fejemet... És a hab a tortán, hogy a "befutásomat" is megörökítetted (229). Nagyon jöszönöm! Este, már hazafelé jövet, sokat gondoltam a még a pályán lévő százasokra, meg persze a pontőrökre. Ez utóbbiaknak külön is hálás vagyok, hiszen nem csak természetbeni segítséget (frissítést) kaptunk tőlük, hanem sok-sok biztatást is, ami nagyon jól esett (később az eső is nagyon jól esett, de az már nem esett nagyon jól D:).
Szerintem tökéletes szervezés és rendezés volt . Nekem még kicsit sok is volt a frissítők mennyisége , a két kulacsos megoldás végig elég volt .A jelölések csupán egy-két szakaszon voltak hiányosak , persze , nem tudom ,hogy a később jövök mit találhattak .
A pontokon lévő személyzetnek nagyon mély tiszteletem , többetekkel több ponton is , sőt a célban is találkozhattunk , ami egy egész napos kőkemény elfoglaltságot jelentett .Nekünk volt a könnyebb dolgunk , mert amig haladt az ember , lehetett birni .
Végül is azokat , akik zúgolódtak/zúgolódnak pl . a frissítő pontok helyéről annyira nem értem : mindent pontosan lehetett előre tudni , sőt ,a Papp-réti pont nekem újdonság volt . Volt két lány , akik egy sötét autóval több helyen is feltüntek és amellett , hogy nagyon kedvesen és lelkesen szurkoltak , minden alkalommal kinálltak enni/innivalóval . Utólag is köszönet érte , nekem mindig elég töltekezést jelentett a lelkesedésük .( kik voltatok ? )
Az elkeverésekről nem tudok érdemben nyilatkozni , mert egyrészt az órámban benne volt a track és a út nagyrészét bejártam . Szerencsémre , a jelzésekkel kiegészülve , sehol sem kellett keresgélnem .
Tehát : köszönet mindenkinek a versenyért és a felejthetetlen élményekért !
nedus
( egy részletes élménybeszámolót majd később csinálok )
A feladás az egyik legrosszabb érzés amit versenyző megérhet. Azonban mindennek meg van az oka és mindenből lehet tanulni és ezt a saját hasznunkra, fejlődésünkre fordítani. Nehéz lenyelni, hogy a sok edzésórát, lemondást, akaraterőt nem sikerült kamatoztatni. Olyasmi ez, mint mikor sok tanulás után gyengén vizsgázik a diák. Nem baj, számtalan utóvizsga lehetőségünk van még, kitartás! A következő csillagos ötös lesz!
Athosz csúcsszuper video, annyira visszajön az egész hangulat!!! Le a kalappal a segítőknek, akik ilyen időben etették, itatták, biztatták a futókat, komolyan, nem találok szavakat arra, amit TI tettetek tegnap értünk/értük!!!
Már Mátrabérc előtt is fájt a jobb vádlim, elindultam és végigmentem. T100 előtti három hétben viszont a fájdalom miatt csak 2x futottam. Viszont ha már neveztem induljak el és ha nem hátráltat a fájdalom akkor menjek végig. Felkészülve a legrosszabbra azért Szaszával kiküldtem egy adag száraz ruhát a lámpával együtt a Kisrigóhoz. Tanulva tavalyi hibámból, idén lassan kezdtem és D.kőig mondhatni minden oke volt. Dömösre lefelé viszont már egyre jobban fájt a vádlim, de itt még nem lassultam. Prédiről lefelé viszont már minden egyes lépést éreztem a vádlimbam. Lefelé azon gondolkodtam kimenjek a visegrádi körre és csapjam szét a lábam még jobban vagy mára nekem ennyi volt. Kisrigóhoz érve Olival gyors konzultáció, majd versenyfeladás. Gyors átöltözés majd Oliék visszavittek a rajtba ahol Krisztián a betonná vált vádlimba életet lehelt. Ma már tudok járni és remélhetőleg a héten már fájdalom nélkül futni is.
Amig versenyben voltam élveztem a futást, sajnálom, h nem tudtam tovább küzdeni magammal és az elemekkel.
Minden indulónak és célbaérkezőnek gratulálok a küzdéshez, azt hiszem a tegnapi napról még sokáig fogunk beszélni. Köszönet a rendezői gárdának a versenyért.
