"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem. Csak bámulom, mért vagy a kő alatt, s mit tétovázik úgy bokád mögött a mozdulat, hogy nem dob már felém, ha elkiáltom neved. „Madár csak – biztatom magam –, madár e föld, mely eltemet, majd elhessentem, s felröpül.” Még visszatartom félénk csontjaid között a lelkedet.
És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz megtorpant. Az esők csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni, hogy fel ne lazuljon a föld feletted, el ne tömje szád. Nem értem, hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép. Hogy tudná összetörni az enyészet szemed gömbölyű tükörét?
Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel mellettem, ha te nem? Te láttad nőni napjaim, s a szőlőt a hegyen. Kelj fel! Magamban nem bírok: veled védekezem, hogy itt lengek kifosztottan, üresen, s mégis akkora súllyal, hogy az ág, mire pihenni szállnék, eltörik. Rád bíztam minden titkomat; az volt az ifjúság.
Másnak ismertél. Igazold a lábam hajdani lépteit, holt tarka macska, Tanúja voltál, tanusítsd, hogy nőttem egykor én is, mint a fák, most dagadok csupán, keleszt a rémület, s egyre szűkebb e század. Úgy szorít.
Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ? A tengerek? Nem igaz, hogy kerek e föld. Indultam annyiszor, s mindig eltévedek.
Már rég nem pörlök semmivel semmiért. S lásd, miattad most újra kifenem szavam, pörbeszállok riadtan vele, akiben egyedül hiszek: az elmúlással, s birkóznám a fagyott talajjal, hogy testedet kiássam. Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom megbocsátani nélküled, hogy szerteömlöm jeltelen, mint fiatal vizek, s magába szív e szomjas évtized.
Rám nézz, ne hátra! Össze ne keresd, ami szertehullt, odalett! Ne sírj, majd sírnak helyettünk az érzékeny fellegek. Kemény légy, mint a jogtalanság, vágj, mint a sás, ne sírj! Kisérjen, mint az eb, a hallgatás. Úgy hallgass, mint aki szerelmes, részegen, józanul, úgy hallgass, mint aki utódra vágyik s egy másik testbe hull. A hallgatás. Az tartson össze, ha minden meglazul.
...”Álmatlanul múltak el az esték. Némaságod kínzott, nem hagyott elszunnyadni békén hetek óta, s ha szemem lehunytam...törékeny alakod vetült minduntalan lelkem filmvásznára, s hangodat hallottam: - Mesélj...mi a gond? A semmi fájt csak...konokul, kegyetlen... valami meg nem fogható, szervtelen, nem tapintható, talán nem is való képzelt játéka szellememnek. Valami ősmagány, gomolygó céltalan, önpusztítás...s üvöltőn hangtalan, némaság... Mi fontos igazán...úgy hiszem... ki nem beszélhető... Nincs rá szó, se mondatok csak simogatás van...mint vakok érintése, oly finoman...nyúlni hozzád, ha hagyod... Nincs hang...és nincs gondolat. Vers sincs immár, csak szakadt itt-ott foltozott...kicsorbult sorok... talán arról, hogy ma meghalok... Mert úgy kell élni, jól tudod te is... e sorsverte földön nincs más vigaszunk... egymásra nézni...s meglátni az Istent... ki ében szemünkben, örökké ragyog.”
A gyermek nézte a nagyapját amint levelet ír. Egy adott pillanatban megkérdezte tőle:
- Olyan mesét írsz, ami velünk megtörtént? Vagy talán egy rólam szóló történetet írsz?
Nagyapja, félbe hagyta az írást, és mosolyogva ezt mondta unokájának:
- Igaz, rólad írok. Azonban a szavaknál fontosabb a ceruza, amivel írok.
Szeretném, ha ilyen lennél te is, amikor megnősz.
A gyermek értetlenkedve nézte a ceruzát, mivel semmi különöset nem látott rajta.
- De ez olyan, mint az összes többi ceruza, amit életemben láttam!
- Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. A ceruzának öt értéke van, amit ha sikerül megtartanunk, olyan emberré válunk, aki egész életében békében fog élni a világgal.
Első érték: Tehetsz nagy dolgokat, de soha nem feledd, hogy létezik, egy lépteinket vezető Kéz. Ezt a kezet Istennek nevezzük, és Ő vezet mindig kívánsága szerint minket.
A második érték: Időnként abba kell hagynom az írást, hogy meghegyezzem a ceruzát. Ez kevés fájdalmat okoz a ceruzának, azonban végül élesebb lesz. Tehát el kell tudnod viselni a fájdalmakat, mivel ezek tesznek jobbá téged.
A harmadik érték: A ceruza megengedi nekünk a radír használatát, hogy kitörüljük azt, ami téves. Meg kell értened azt, hogy kijavítani egy dolgot, nem jelent feltétlenül rosszat, a legfontosabb az, hogy megmaradjunk az igaz/egyenes úton.
A negyedik érték: A ceruzának nem a fája vagy külső formája a fontos, hanem a benne lévő grafit. Ugyanígy gondozd azt, ami benned történik.
És végül, az ötödik érték: mindig nyomot hagy. Neked is tudnod kell, hogy bármit teszel is életedben, nyomokat fog hagyni, ezért meg kell próbálnod minden tettedet tudatosítani.
Kismadár messze száll s vígan dalol, Látni, hallani fogod még biztosan valahol! Ha felkel a nap, s arcodra esik simogatón sugara, Én simítom szeretettel, gondolj arra. Gyenge szellő fátyolként lebbenti hajad, Fák susogják füledbe saját szavad, vágyad, S ha visszaérkezik szívedbe a szó, a suttogott, Rúgd félre a szürke ruhát, mit lelked ledobott. Kismadár ágról ágra száll s vígan dalol, Látni, hallani fogod még biztosan valahol! Fa ágacskája szél segítségével ablakod kopogtatja, Üzenetet hoztam, - halkan recsegve mondja. Menj, nyisd, tárd ki szélesre ablakod, S lám, ott a szó, a megható, most megkapod. Kismadár nyitott ablaknál vígan dalol, A szellő egyszeriben szobádba hatol, Betöltve a teret s szórja a fennkölt érzéseket, Megmozgatva falon, a régi képeket. Kismadár összevissza száll s vígan dalol, Rajtad múlik látni, hallani fogod-e még valahol!
Ó Istenem, kérlek, adj még nekem elég időt, Lélekviharban megtaláljam az utat, a kivezetőt! Kérlek, adj időt, s erőt az élethez, az ittléthez, Erős szívet, jó lelket még egy időre a jelenléthez. Nem, most nem, nem még nem, sohasem! Nem akarom elveszíteni most megismert Életem! Nem akarom elhagyni, kit úgy megszerettem! Nem, már sohasem, egy pillanatra sem, Harcba szállok veled érte istenem! De jól vigyázz! Féltés vértje rajtam, s szeretet a pajzsom, Nem akárki kovácsolta, hanem az Életem maga, Ő ki a vigaszom! Mellette újra élek, s ha kell, érte dalolva megyek csatába, Tapasztalataim, eszem, bölcsességem érte sorakoztatom csatasorba. Nem szakíthat el Életemtől senki, holmi betegélet, Szívem egészében érte dobog, mindenestül övé lett.
Egy borús, nyári délelőttön egy fiatal, kalandvágyó méhecske repült ki a kaptárból. A közelükben már elfogyott a nektár, csak messze jutottak hozzá ehhez a csemegéhez.
Ma azonban nem volt tanácsos messzire repülni, mert várható volt az eső, és az esőben a kis, védtelen méhecskék könnyen pórul járnak. Társai mondták is neki: - Ne repülj messzire! Siess vissza! A kis méh azonban rá sem hederített barátai szavára. A tegnapi virágpor- gyűjtéskor látott egy hatalmas, nagy pipacsmezőt. Oda akart ma elrepülni, onnan akart méznek valót hozni. Másrészt, szeretett volna egy kicsit távolabb is körülnézni, nem csak mindig a kaptár közelében lenni. Repült, repült zümmögve, közben nézegette a virágokat, köszönt nekik, s azok visszaköszöntek. Az egyik mezei virág azt mondta a méhecskének: - Te kicsi méhecske, hová repülsz ilyen vidáman? Erre ő azt felelte: - Láttam tegnap egy pipacs- mezőt, onnan hozok majd virágport, és egy kicsit világot is látok. Csak vigyázz, mondta a virág, rövidesen esni fog! Ezt azonban a kalandvágyó méhecske már nem hallotta, szeleburdin tovább repült, vidáman zümmögve. Végre meglátta a pipacsokat. Azok mosolyogva fogadták őt. Egyik virágról a másikra szállt, szorgalmasan gyűjtögette a virágport kis kosárkájába. A kosár már félig volt, amikor hirtelen megdördült az ég. A kis méh ijedten felrepült, már szinte a pipacsmező végén tartott. Majdnem kiért már, amikor hirtelen nagy záporeső zúdult le az égből. A méhecskének átáztak a szárnyai, nem tudott már velük repülni. Teljesen átfázott, végül fáradtan a pipacsok közé pottyant. Annyi ereje sem volt, hogy bemásszon az egyik pipacs szárához. Kis kosárkáját is elejtette, a virágpor kiszóródott. Fáradtan lehunyta a szemét. Mégis a társaimra és a virágokra kellett volna hallgatnom! - bánkódott. De most már hiába. Az eső egyre jobban esett. A kis méhecskét lenyomta a földre a sok víz. Kétségbe- esetten próbált arrébb mászni, de nem sikerült. Ekkor azonban meglepő dolog történt. A pipacsok a méhecske fölé borultak, így védték az esőtől. A feje fölé hajoló legnagyobb, legszebb, legpirosabb pipacs megszólalt: - Ejnye, ejnye kis méhecske, látod, nem hallgattál a barátaidra! Ki vagy te? - kérdezte a méh. Én a Sziromtündér vagyok, mondta a virág. Most megvédelek az esőtől, de legközelebb hallgass a társaidra! Eközben elállt az eső, kisütött a Napocska, a pipacsok felegyenesedtek. A Sziromtündér kelyhével felemelte az ázott méhecskét és ott megszárította a napon. Mikor a kis kalandor átmelegedett, a Sziromtündér egy virágporral teli kosarat ajándékozott neki, ilyen szavak kíséretében: - Most repülj hamar haza, nehogy újra megázz, ha esni kezd az eső, és legközelebb fogadd meg a barátaid tanácsait! A méhecske megköszönte a segítséget, a kosár virágport, és hamar elindult haza. Útközben újra találkozott a többi mezei virággal. Csodálkozva kérdezték: - Hát te hogyan kerültél ki szára- zon a viharból? Erre a méhecske büszkén felelte: - Segített rajtam a Sziromtündér, és adott egy kosár virágport is! Hát csak siess haza, mondták a virágok, a többiek már biztosan várnak!
Nagyon örült a méhecske, amikor végre meglátta a kaptárt. Közben már csatlakoztak hozzá a társai, és örültek, hogy épségben hazakerült. Alig értek be a kaptárba, újra eleredt az eső. A kis méh megkönnyebbülve tette le a kosarat, és elmesélte barátainak, hogy létezik egy Sziromtündér, aki segít a bajbajutott méhecskéken.
Elszédültem. Csak a vér szalad ki fejedből – Nyugtattam magam, meginogva. A szék karfája biztos támasz. És ez a hirtelen sötét… Most várni kell. Pár pillanat... Mintha dőlne - érzem a földet Gyomrom görcsben Pedig tudom, hogy semmiségek Ezek a szédült remegések, Az elfogyó erő. Máskor is megesett. Igen, máskor is párszor, régen, Csak közben elszaladt évek Itt felejtett súlyát hordom Keskenyedő vállamon. Apró gyöngyök a homlokon, Mihez kánikula sem kell. Jelek.
mint a szellem a palackban: bezárva ártalmatlan, de ha őket kiengedik, kimondva élik a saját gonosz kis életüket... az ember nem is gondolná, mire is képes, az a kis megfoghatatlan, az a kis semmiség, ha ott van benne a gonoszság szelleme… csak szó, legtöbbször nyomtalan elröpül, máskor hosszú éjjeleket, vagy épp éveket megront… azokra kell nagyon vigyázni, azokat kell jól megfontolni, amik nem a szeretetből születnek: a szeretet gyermekét belül dédelgetni kár, úgy olyan tehetetlen, mint kalitkában a madár... azon töprengeni bűn, az éhezőnek enni adjon-e valaki, aki megteheti: ki kell őket engedni, mérlegelni nem kell félni az utóéletüktől, mert az igaz szeretetnek még a szava is varázslatos csodákra képes, üres életeket tölt meg valódi értelemmel: visszafogni kár őket, mikor velük széppé életet lehet tenni.
„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat! Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet! Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat! Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet! Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
"Idővel az ember megérti mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet vagy leláncolsz egy lelket….
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel, és hogy ha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék, nem ígéret
.. és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel
és megtanulod az utakat, a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet
..a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata ami megállíthat feleúton
és idővel megtanuljuk hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet
..fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és diszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod, hogy virágot hozzon
..és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy
és az ember csak tanul és tanul…..
és idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel mert gazdag jövőt ígér, előbb utóbb visszatérsz a múltba
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni aki elfogad hibáiddal, és nem akar megváltoztatni
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak
..idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt akit megsérteni akartál
..megtanulod, hogy mindenki mondhatja “sajnálom” , de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak
..megtanulod, hogy ha megsértettél egy barátot valószinű, soha többet nem lesz úgy mint régen
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal is, de eljön az idő amikor hiányozni kezd az a régi
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető
.megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt előbb- utóbb visszakapod sokszorosan
..megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat nem válnak a remélté
és megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal akik körülvesznek, mindig hiányozni fognak azok akik már nincsenek
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, hogy szükséged van, hogy barát szeretnél lenni….. egy sír fölött, haszontalan
