"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Megszűnik majd az életem és eltűnik úgy mint egy vízcsepp páraként száll az égbe fel majd csillagok fényével ad jelt hegedű hangján kél szavam keresem fülemben hangodat de sírásra találok választ szemem nem dörzsölöm de mástól fáj a káröröm ez az mi engem fáraszt átszaladva egy csillagkörön futótűzként száguld a viszolygó őrület és soha nem sárgul az eltitkolt bűvölet míg életben tart egy gondolat…
Most, megint nyár van, és hűvös szobádban Asztalnál ülve, a napokat számolod Az utca sarkán, nem állsz fehér bottal Gyámoltalan módon pihensz a zsámolyon
De meglátsz egy koldust, ki életet foltoz Megállsz-e előtte, egy szép mosolyért? Amíg őt nézed sodornak jogához! Erőddel küzdhetsz, fényes semmikért?
Talán azt érzed, hogyan néz ő másra? Szemed tükrében, már bent öl az érzelem? Fogaddal marnád, mintáját a sárba! Kevesebbet titkol, a lázadó félelem
Tudod arra gondoltam, a világ hatalmas, mérnöki pontossággal a dolgai kiszámíthatóak mégis, s ha hiba csúszik a számításba, oka valószínűleg
a pontatlanság, mert a mérnök, aki tervezte, vett mindent figyelembe, tévedni nem tévedhetett… az egész vonzások és taszítások pontos összhangja, egyszerű és nagyszerű, attól kerek az egész… és a tervező talán önmagához hűen ilyen gondos nem csak a nagy dolgokban volt, a legkisebb csavarra, legapróbb emberkére is gondolt: haja szálát is számon tartva, hát hogyne tartaná számon, hogy a csomagban mennyi lehetőséget kap a jóságra, és mennyit a rosszaságra… talán úgy van elosztva, hogy mindenkinek egyforma esélye van: ki a jó világába született, kinek a jóságra minden lehetősége megvan, azt ugyan annyi rosszaság csábítja, mint amennyi jóság csalogatja a rosszba érkezettet… kaland ez nagy, mint a repülés a jóba itt is, ott is, az erős ellenszél mellett kapaszkodni kell, el semmiképp nem engedni, mert különben a sötét elnyeli… de szívében szeretet nélkül a halandó gyenge, mint a fűszál, nehéz neki megtartani: nélküle taszítja, vele a jót vonzza.
Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kivetetten, bennem a barna vadon befelé folyt könnyeken ázott, - éjemben hangod kicsi, félénk fénye cikázott s rég-feledett kis rejtekeken gyúltak pici fények...
2.
Elmondom Neked, ezt is tudd: Amikor sebezetten jégrőzsés közönyökkel megvesszőzve hevertem, - hangodon - édes dallam - szólt egy cinke-madárka, s kélt a remény: tán nem leszek eztán annyira árva...
3.
Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kosaradban nékem harmatosan leszedett, friss málna piroslott, - bennem málnás kerteknek finom illata áradt s zöld klorofillnak friss lélegzeteként a remény, hogy lelkem villám-szántott, tölgyerdős talajának irgalmat termő, teli szíved lesz a gyümölcse...
4.
Néked mondom el, ezt is tudd: Mikor árnyak osontak s lépteimet fürkészték: "merre?", "kivel?", "mikor?" és "hol?", - szép szemed erdei őzike tiszta tekintete láttán félve inalt, menekült tova mind, ama sanda besúgó...
5.
Elmondom Neked ezt, hogy tudd: Amikor kinevettek s égő testi hibámért dölyffel semmibe vettek, - nem kétlettem: a Jósorssal valahol Te frigyet kötsz; tudtam, hogy Csoda kell s hittem, be is érik a nap s jössz zerge-iramlással, romolatlan, zsenge hiteddel - s esdem majd: "kezemért nyúló kezedet sose vedd el!", s esdesz majd: "kezedért nyúló kezemet ne ereszd el!"...
6. (Ének!)
Elmondom Neked ezt is... Néked mondom el azt is... Nyárfa sugár-örömével s fűz-szomorún a panaszt is. Bús szíve parttalan árad, szólni ha szomjas az ember; így sorolom Neked, Édes, hogyha bírod türelemmel. Éjet napra tetéznék s halmoznék napot éjre; lázban verdes a szívem: csak Te maradj vele végre(!) - s vár feleletre a lélek: "Ó, Te ne hagyj el, - az Égre!"
A minden rózsa-generációk közül, mik az idők mélyébe vesztek, hadd mentsek meg a feledéstől egyet, egy nyomtalant és jeltelent a sok volt dolog közt. A sors engem szemelt ki arra, hogy elsőnek megnevezzem e halk virágot, e végső-egyetlen rózsát, mit Milton arcához emelt, bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa, varázsold múltadat sosem-mulóra, hogy feltündökölhess ebben a versben, arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva, mint a kezében, láthatatlan rózsa.
Somlyó György fordítása
J.L. Borges
A rózsa
A rózsa, a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt, e súly és ez az illat, a rózsa, a mély éjszakák fekete kertjében, minden kertben és minden este nyíló rózsa, amely titkos alkímiával felkelt a széthullt hamuból, a perzsák rózsája és Ariostóé, az örökké magányos, a rózsa, mely rózsák rózsája mindig, a zsenge plátói rózsa, a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt, elérhetetlen rózsa.
„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.”
J.L. Borges
A pillanat
Hol vannak a századok, hova lett a tatárok álmodta álom a kardról, hol vannak a ledőlt erős falak, hol az Ádám fája, és hol ama szent Fa? Csak a jelen van. Az emlékezésben épül fel az idő. Csalóka renddé az óra teszi. A történelemnél nem kevésbé értelmetlen az év sem. A virradat s az éj közt riadalmas fények, gondok, gyötrelmek szakadéka, s amely az éj hámló tükrébe néz ma, más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az. Törékeny és örök az elfutó ma. Hiába vársz más mennyre, más pokolra.
Kertje csendes alkonyában, Míg csapongva zúg a szél, A Dalos bolyong magában, S keble búsabb lángra kél. Könny között tolul szemére A benn küzdő gyötrelem; Önts, ah, balzsamot sebére, Boldogító Szerelem!
Minden lepke lél virágot, Harmatot minden virág; Én tekintem a világot, Bús magány az s pusztaság. Istenné, kit hajnalában Hű karod vitt mint vezér, Most ím égető napjában Híves árnyat tőled kér!
Vagy ha kedved szép egében Több remény nem bíztat már, S csillagod rezgő fényében Nincs egy enyhítő sugár: Küldd el véglehelletemre Még egyszer hív angyalod, S tőle bérűl húnyt szememre Könnyáztatta fátyolod.
Fogy az élet, s nemsokára Szép korom majd elrepűl; Érzem, messze nincs határa, S majd komor telére dűl. De borral sebes szárnyának Lépvesszőket hányhatok, Bort hamar, bort! Múlásának, Ha iszom, kacaghatok.
Még most, hála istenimnek! Kelyhem bátran forgatom Még most, hála istenimnek! Lollimat csókolhatom. Még nincs aki elfogassa Gyanúba vett levelem, Nincs aki tudakozgassa, Ki sziszeg titkon velem.
Lányka, jer, jer mártsd rózsádat Kelyhem édes nedvibe. Fonjad azt s mellpántlikádat Hajam barna fürtibe! Oltogasd szám szomjúságát, S pajkoskodj addig velem, Míg az élet boldogságát Nyilt karod között lelem!
Magamhoz kötöztem egy embert, aki nem tud védekezni ellenem, mert szeret. És én nem szeretem. Ki van szolgáltatva. És ez a legnagyobb bűn. Kiszolgáltatottá tenni valakit. Mert ebben a viszonylatban nem tudhatod, milyen apró mosollyal, apró szóval ölöd meg a másikat.
*
Csak úgy lehet szabad és boldog az ember, ha ugyanakkor mindenki más szabad és boldog.
