szomorúfűz
2012.08.24
0 0
27251
Vitó Zoltán
Levetincziáda
A Nap haját, - 'hogy a szigetre léptem reggeli szellő fésülgette éppen.
Bozontos fényű zöld kuruttyolások zárták el tőlem az ordas világot.
Árnyék-lassan felengedő szívemmel mentem előre, - koldus-arany ember.
S az ösvényről a mártír rózsa-kertek lélegzetében biztos hűség lengett:
"Vártuk!" - szaladt felém Noémi - s csókolt; haja dió-, s a bőre tejszagú volt...
S hogy 'időmet már hasztalan ne töltsem' - Almíra üdvözölt morogva bölcsen.
"Rég nem láttuk!" - köszönt Teréza asszony, és sietett, hogy friss tésztát dagasszon.
S minden virág-béke-illatban ázott. (A Nap ekkor már delelőre hágott!)
S hogy felrémlőn a dermedt rianásban Tódor esküdt-poklú fejét ne lássam;
"Most már többet nem térek innen vissza!" - szóltam - és lábaimhoz bújt Narcissza...
S e pillanatban tényleg elfeledtem, hogy e szigetet - régen eltemettem...
szomorúfűz
2012.08.24
0 0
27250
Vitó Zoltán
Kiáltás kis dalokért
Töményen ég a fájdalom; halálba űz, ha még hagyom a rút teher, a rút teher.
Ha tudnék most sóhajtani, egy röpke dalt elmondani, az volna jó, az volna jó!
Hagyd most a hosszú éneket: ilyenkor csak rövid lehet, hisz' nincs erő, hisz' nincs erő!
Ha szúr az öldöső magány, egy kis dal is feloldja tán a bánatom, a bánatom.
Ady, Vajda, Vitéz Mihály! Ti tudjátok, nekem mi fáj, ó, szóljatok, ó, szóljatok!
Ti kínzott-lelkű mesterek, tanítsatok meg engemet dalt zengeni, dalt zengeni!
A kis dalok varázslatát, lélekenyhítő balzsamát azt kérem én, azt kérem én!
Hogy lássanak, ismerjenek, megértsenek s szeressenek az emberek, az emberek.
Mi oly rég elmondásra vár, azt elmondhassam végre már mindenkinek, mindenkinek!
S ekként, ha értelemre lel, ezer kis dalban égjen el az életem, az életem!
mousot
2012.08.24
0 0
27246
J.L.Borges
Egy rózsa és Milton
A minden rózsa-generációk közül, mik az idők mélyébe vesztek, hadd mentsek meg a feledéstől egyet, egy nyomtalant és jeltelent a sok volt dolog közt. A sors engem szemelt ki arra, hogy elsőnek megnevezzem e halk virágot, e végső-egyetlen rózsát, mit Milton arcához emelt, bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa, varázsold múltadat sosem-mulóra, hogy feltündökölhess ebben a versben, arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva, mint a kezében, láthatatlan rózsa.
Somlyó György fordítása
J.L. Borges
A rózsa
A rózsa, a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt, e súly és ez az illat, a rózsa, a mély éjszakák fekete kertjében, minden kertben és minden este nyíló rózsa, amely titkos alkímiával felkelt a széthullt hamuból, a perzsák rózsája és Ariostóé, az örökké magányos, a rózsa, mely rózsák rózsája mindig, a zsenge plátói rózsa, a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt, elérhetetlen rózsa.
Somlyó György fordítása
Előzmény: mousot (27245)
mousot
2012.08.24
0 0
27245
Jorge Luis Borges
(Buenos Aires , 1899 . augusztus 24. – Genf , 1986 . június 14. ) argentin költő , elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus , a 20. századi világirodalom egyik legjelentősebb alakja. Teljes neve: Jorge Francisco Isidoro Luis Borges Acevedo.
„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.”
J.L. Borges
A pillanat
Hol vannak a századok, hova lett a tatárok álmodta álom a kardról, hol vannak a ledőlt erős falak, hol az Ádám fája, és hol ama szent Fa? Csak a jelen van. Az emlékezésben épül fel az idő. Csalóka renddé az óra teszi. A történelemnél nem kevésbé értelmetlen az év sem. A virradat s az éj közt riadalmas fények, gondok, gyötrelmek szakadéka, s amely az éj hámló tükrébe néz ma, más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az. Törékeny és örök az elfutó ma. Hiába vársz más mennyre, más pokolra.
Lator László fordítása
mousot
2012.08.24
0 0
27244
Székely János
ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN Sutácska békák ugráltak körül, Amíg az éjben bandukoltam lassan. Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt, Mi történik a felleges magasban. De ág reccsent, s én felkaptam fejem. Tágult a köd s a ritka lombok rése, S megcsapkodott és megsimogatott A csillagtengerek hullámverése. A csillagok, a messzi csillagok Kutattak rést, hogy lépteim kilessék. S megnyílt a rés, s a körtefák alá Beszivárgott a teljes végtelenség: Beszivárgott a furcsa gondolat, Hogy bárhová is jutnék a világban, Akármi messze, látnom kellene, Hogy még mindég és mindenütt világ van, S nincs benne vég - de kezdet sincs sehol, Nincs hátra és előre, nincs le és föl, És mindenütt a közepén vagyok, És nem juthatok ki a közepéből. Előbb letörtem. Fájt és izgatott, Hogy - mit sem vétve - börtön foglya lettem. Mert úgy éreztem: börtön a világ, Mégiscsak börtön, noha véghetetlen. Bántott és fájt, hogy itt raboskodom, Életfogytiglan, sőt halálra szántan, S még csak kegyelmet sem remélhetek E képtelen és végtelen világban. De most egészen felszakadt a köd, S odébb vonult a kései vidékről. - Kibújt a hold, s egy újabb gondolat Szivárgott föl az ősi televényből. Egy gondolat, hogy kár bevallanom Ketrec-lebíró vágyaim parancsát, Hisz ez a ketrec: maga a világ! És rabja lenni: maga a szabadság. Egy gondolat, hogy nem volnék szabad Másutt sehol, csak épp a végtelenben. Ki szökne innen: magától szökik, S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben. Igen, hogy ez a börtön épp a lét, S halálom lesz, ha rácsait lebontom. Lehet, hogy börtön, ámde végtelen, S ha végtelen: nem börtön már, de otthon. S míg így töprengtem, elfogyott a domb Alólam, és az országútra értem. Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott A csillagfényben, lomhán és kimérten. Oly végzetes és olyan megható Szemmel, mint némely dolgos emberé, Egy ismeretlen terhet vittek ők Egy ismeretlen, messzi cél felé. Szép, méltóságos, tiszta állatok - Zendült meg akkor szívemben az ének -, Jobb volna tán igába állanom, Talányos terhet hordani, közétek. Jobb volna tán tudatlan tengenem És ballagnom a nyárutói ködben. Semmint örökkön itt töprengenem Börtönhazámban, világbörtönömben. Mennék a langyos, csillagterhes éj Csodái közt, csodásan, szenvtelen. Mennék, s a járom lenne csak nehéz, Hosszan előrenyújtanám a fejem. Mennék, amerre húznak-hajtanak, S megállnék, ha társam is megállt… S nem várnám úgy és nem félném a nagy Börtönnyitó és sírcsukó halált.
Előzmény: mousot (27243)
mousot
2012.08.24
0 0
27243
Székely János
(Torda , 1929 . március 7. – Marosvásárhely , 1992 . augusztus 23. ) a 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító.
Tudom Én, Kedves
Tudom én, kedves, hogy sohasem leszel Törvényben sem és bűnben sem a társam. Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid Énnekem már csak bánatot teremnek. És mégis boldog és hálás vagyok Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló. A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó Vagy énnekem a földön és egen.
Láng vagy, mely perzselt, míg körülöttem lengett, De távolabbról éltet és melenget: Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
mousot
2012.08.24
0 0
27242
Nemes Nagy Ágnes
Patak
Én Istenem, te szép, hives patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltünőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
Három vadkacsa úszik a vizen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz – úgy hiszem,
Már itt a szél – s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –
Ha néhanap a feketét találja.
*
Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk a rendre.
– A takaró szegélyén indigó-
Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.
És indigó-színben foltosodó
Az elmeosztály rácsa közt a gyenge
Vénájú kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.
*
Ne vígy kórházba, ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik az ételekben.
De jobb talán a rendőrőrszoba?
Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.
*
Hová futottál, szép, hives patak?
A deli szarvas képe hol a habban?
A hab vadkacsát úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,
Freccsen a vér, a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs szertepattan –
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?
Előzmény: mousot (27241)
mousot
2012.08.24
0 0
27241
Nemes Nagy Ágnes
Alkony
Én szeretem az anyagot,
s gyakran gondolok csontjaimra.
Az ér, mely lüktet nyakamon,
az eleven vért könnyen ontja.
A léttel küszködöm naponta,
de győzi jó tüdőm s szivem,
a hajam bőséges kibontva,
s hogy megritkul, még nem hiszem.
Ezek az órák –; elnyulok
a nagy díványon, lóg a lábam,
s úgy párolognak a napok,
akár az apró tócsa nyárban,
egyik kezem eléri bátran
az alkonyi ég hajlatát,
másik kezem felől, kitártan,
ezek a kövér orgonák.
A bőr ilyenkor síma csak,
a torok szorítása enged,
a csont a szemnél fontosabb,
és bizton támasztja a rendet,
mely most ocsúdik, félve, bentebb,
s szótaggal méri az időt,
s az érlökésre lüktető
párnát érzi az arca mellett.
Előzmény: mousot (27240)
mousot
2012.08.24
0 0
27240
Nemes Nagy Ágnes
(Budapest , 1922 . január 3. – Budapest, 1991 . augusztus 23. ) magyar költő, műfordító, esszéíró; Lengyel Balázs műkritikus első felesége.
Szerelmem, viziisten
Szerelmem szép viziisten,
viziisten távoli tájon,
hol dús tavirózsa virágja
csókolja, becézgeti szájon.
Derekát a hínár körülússza,
ha mozdul a gyöngyszinű mélyben,
s ujjára kecses madarakként
halak raja ül palakéken.
S ha feláll – csapzott haja csorran,
csigák tapadnak a szélén –
gyürüket vet körben a hullám,
ahogy úszik a színe szegélyén.
Így látja a víz üvegén át,
párázva remegnek a bokrok;
– buja páfrány képe a tóból,
ha a zöldkezű hab belefodroz.
És látja a fényben a lepkét,
– villó halak árnya – hogy illan,
s hogy borzol a délszaki napfény,
mint angolnákban a villany.
S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő,
nevetése kibuggyan a vízben,
és látja az ég – hogy az ég csupa tó,
– s vissza merül, viziisten.
1944. június 3.
mousot
2012.08.24
0 0
27239
Kölcsei Kölcsey Ferenc
(Sződemeter , 1790 . augusztus 8. – Szatmárcseke , 1838 . augusztus 23. ) magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja.
SZERELEMHEZ
Kertje csendes alkonyában, Míg csapongva zúg a szél, A Dalos bolyong magában, S keble búsabb lángra kél. Könny között tolul szemére A benn küzdő gyötrelem; Önts, ah, balzsamot sebére, Boldogító Szerelem!
Minden lepke lél virágot, Harmatot minden virág; Én tekintem a világot, Bús magány az s pusztaság. Istenné, kit hajnalában Hű karod vitt mint vezér, Most ím égető napjában Híves árnyat tőled kér!
Vagy ha kedved szép egében Több remény nem bíztat már, S csillagod rezgő fényében Nincs egy enyhítő sugár: Küldd el véglehelletemre Még egyszer hív angyalod, S tőle bérűl húnyt szememre Könnyáztatta fátyolod.
Cseke, 1825. május
mousot
2012.08.24
0 0
27238
Kazinczy Ferenc
A SONETTO MÚZSÁJA
Mint a szerelmes járja szép párjával Menüetje keccsel teljes lépteit, S ígézi a szála torlott rendeit Enyelgő vissza- s vissza-fordultával:
Honnom Ausonia narancsgallyával Körűlölelve főm szép fürtjeit, Úgy járom én kobzom lejtéseit, Két négyét összefűzve két hármával.
Gerézd övedzi mostan homlokom; Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének, Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének.
E szép vidék lőn kedves birtokom; Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem, S én őtet és hölgyét örökre zengem.
1809
Előzmény: mousot (27237)
mousot
2012.08.24
0 0
27237
Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Ferenc
(Érsemjén , 1759 . október 27. – Széphalom , 1831 . augusztus 23. ), író, költő, a nyelvújítás vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kazinczy László ezredes testvérbátyja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.
BOR MELLETT
Fogy az élet, s nemsokára Szép korom majd elrepűl; Érzem, messze nincs határa, S majd komor telére dűl. De borral sebes szárnyának Lépvesszőket hányhatok, Bort hamar, bort! Múlásának, Ha iszom, kacaghatok.
Még most, hála istenimnek! Kelyhem bátran forgatom Még most, hála istenimnek! Lollimat csókolhatom. Még nincs aki elfogassa Gyanúba vett levelem, Nincs aki tudakozgassa, Ki sziszeg titkon velem.
Lányka, jer, jer mártsd rózsádat Kelyhem édes nedvibe. Fonjad azt s mellpántlikádat Hajam barna fürtibe! Oltogasd szám szomjúságát, S pajkoskodj addig velem, Míg az élet boldogságát Nyilt karod között lelem!
1788-1790
mousot
2012.08.24
0 0
27235
Nagyon sok szeretettel köszöntök Mindenkit!
Kívánom, legyen nagyon kellemes délutánotok!
szomorúfűz
2012.08.22
0 0
27232
.kaktusz
Tudod arra gondoltam,
ha valakit az élet kényeztet,
különös kegyeiben hordoz,
s ha nem teszi önzővé
a megtisztelő ajándék,
akkor sem lehet boldog,
a gazdagság
még szomoríthatja
a sok nélkülözőt látva…
egyedüli jogos boldogság
a tiszta vizű forrás öröme: talán,
történjék bármi a külvilágban,
ő sokakat megörvendeztet,
ritka kinccsel ajándékozhat
a legnagyobb nyomorban…
igaz,
őt is gondatlanok bepiszkolják,
de a sodrából ki nem hozzák,
s aki szomjazva eljut a forrásig,
aki veszi a fáradságot,
annak tiszta vizével
enyhíti a szomját…
talán
azzá kellene lenni az embernek,
tiszta vizű forrássá,
hogy felfrissüljön tőle a fáradt,
a meggyötört vándor…
sokan bizonytalanok,
a víz valódi tisztaságában
nem hisznek,
hisz oly sok áttetsző
volt már szennyezett,
sokan belé engedik
a mérgüket is,
de azzal ő nem törődik,
ha akad olyan,
aki őt szomjazza,
a forrást megtalálja.
2012.aug. 21.
szomorúfűz
2012.08.22
0 0
27230
Baráth Sándor
Nyughatatlan
Kacajt visszhangzik a sötét, Lélekgödreimbe mélyen belevág. Árnyvonatból nézem a kökényt, a való bokraitól leszaggatott nadrág. Az elmaszatolt sötét nem ad újabb esélyt. A tücsökbanda vígan ciripel, húzzák a nótám, szakadt élet egy senkivel. Moraj. Kúszik fel a hajnal, már nem dobol a csend. A szív megpihent, de a lélek nyugtalan eseng.
szomorúfűz
2012.08.22
0 0
27229
Gyula1948
Szemek
Sűrű csöndes az éj mindig rád gondoltam én. Két szép szemed tótükre tiszta fénynek. Szemedben megtaláltam,mit nem írtam még meg. Szemedben láttam mezőket,hegyeket, kedves szavakat. Láttam szemedben csillagfényes éjszakákat, láttam a megújulást, és most látom az elmúlást.
szomorúfűz
2012.08.22
0 0
27228
.kaktusz
Tudod arra gondoltam,
a szépet a jót az ember szomjazza,
de talán, mert kezdő csak,
nem szakértője a dolognak,
poharát olyanokkal tölti tele,
amiknek szomjat oltó képessége
egyáltalán nincsen,
kiönti, és újratölti,
de amiből tölt,
szomjúságát el nem veszi...
van, ki azzal megelégszik,
nincsen rá orvosság:
elhiszi…kínjában más,
segítségül
a csúnyához, a rosszhoz fordul,
remélve talán általa
megszűnik a kínzó szomja:
de az se forrása az élet vizének...
van, ki tábort ott ver magának,
persze nem múlik
feneketlen ihatnékja…
más pedig
mindkettőből kiábrándulva,
magányosan megy a tópartra,
és mint tanult ember,
ki az élet iskoláját kijárta,
kinél a lecke nem veszett kárba,
úgy nézi a tájat,
a vizet, a hegyeket, a rózsát…
akkor rájön talán
saját kárából tanulva,
a valószínűleg bölcsességre,
arra,
hogy az igazi szépség
a rózsának a belülről jövő tündöklése,
amit meg lehet találni
minden isteni alkotásban,
amire halandó
az ő segítsége nélkül képtelen…
a szomjoltó, az igazi,
ha a lélek fakad mosolyra,
az a divatból ki nem megy soha.
2012. augusztus 21.
szomorúfűz
2012.08.22
0 0
27227
DELLAMAMA
Örök szerelem
Idők mély ködében, túl az azúr-kéken Ideák világában már egymásé voltunk A csillagok alatt szép jövőt álmodtunk Testünk két fél gyöngyként a Földre érkezett Lelkünk kódolt örök üzenetet rejtett Sorsunk útján nekünk találkoznunk kellett Hajnali fényből fontál koszorút fejemre Nappalokon utunk jártuk kéz a kézbe Szerelmünk nem múlt bár közelgett az este A fűszeres jó bor is idővel beérik Ünnep ha kóstoljuk a méz-édes nedűt és a csókok ízét soha nem feledtük
szomorúfűz
2012.08.22
0 0
27226
Siktár Éva
Nem tudhatod ...
Nem tudhatod, hogy kinek mi lakozik lelkében, vihar dúl, vagy szeretet, ne ítélj, csak szerényen olvassad a verseit. Szíven üt egy gondolat átélted már te is ezt, ármány ez és fondorlat! Nem tudhatod mitől van, hogy könnyes a két szeme, fájdalmában sírna ő ha lenne egy kis mersze! Ne bántsd őt, nem ismered, napjának leszel fénye, türelmesen figyeld őt, megnyílik, téged kérve! Kéri majd, hogy segítsd őt, hogy ne legyen oly' árva, nyitott szívvel tekintsen majd rá a nagyvilágra! Elmondja a bánatát, hogy lelke mitől szenved, tudni fogod, hogy segítsd, mert gyönyörű a lelked!
szomorúfűz
2012.08.22
0 0
27222
.kaktusz
Tudod arra gondoltam,
az ember rossz gazda,
ami van, beosztani jól nem tudja,
de csodálatos a képessége arra,
hogy készítsen másolatot,
ami az eredeteire
már-már megtévesztően hasonlít…
teremtő hiúságában
elhanyagolja a valódit,
pedig talán
csak az ecsetvonásokat
képes lemásolni,
(a laikus még el is hiszi)
amiből hiányzik
a műnek a lényege mégis…
nincsen benne a lelke,
ezért talán, hogy idővel
sorra kiderül,
amit másolva
állít elő laboratóriumban,
abban nincs meg az igazinak a hatása,
s ami a legnagyobb hátránya,
hogy nem csak, hogy használ ritkán,
árt is mérhetetlenül,
lehet akár halálos, méreg, ami lassan,
pusztít feltűnés nélkül …
ha mesterségesen vitamint állít elő,
veszi a bátorságot ahhoz,
hogy a szeretetet is megcsinálja
a maga módján: külsőre az,
sokszor még látványosabb,
harsányabb,
de nincs meg az eredeti csodás,
éltető, embert faragó hatása…
a mesterségesen előállított szeretetet
megtermi a mesterséges hűséget,
(mindkettő veszélyes méreg)
egyik se hasonlít az eredetihez,
amelyik születik a lélekben.
2012. aug, 20.
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!