Keresés

J.L.Borges

Egy rózsa és Milton

A minden rózsa-generációk
közül, mik az idők mélyébe vesztek,
hadd mentsek meg a feledéstől egyet,
egy nyomtalant és jeltelent a sok
volt dolog közt. A sors engem szemelt
ki arra, hogy elsőnek megnevezzem
e halk virágot, e végső-egyetlen
rózsát, mit Milton arcához emelt,
bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben
nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa,
varázsold múltadat sosem-mulóra,
hogy feltündökölhess ebben a versben,
arany-, vér- vagy ivorszínben lobogva,
mint a kezében, láthatatlan rózsa.

Somlyó György fordítása

J.L. Borges

A rózsa

A rózsa,
a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt,
e súly és ez az illat, a rózsa,
a mély éjszakák fekete kertjében,
minden kertben és minden este nyíló
rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból,
a perzsák rózsája és Ariostóé,
az örökké magányos,
a rózsa, mely rózsák rózsája mindig,
a zsenge plátói rózsa,
a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt,
elérhetetlen rózsa.

Somlyó György fordítása

Jorge Luis Borges

(Buenos Aires, 1899. augusztus 24. – Genf, 1986. június 14.) argentin költő, elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus, a 20. századi világirodalom egyik legjelentősebb alakja. Teljes neve: Jorge Francisco Isidoro Luis Borges Acevedo.

„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.”

J.L. Borges

A pillanat

Hol vannak a századok, hova lett
a tatárok álmodta álom a kardról,
hol vannak a ledőlt erős falak, hol
az Ádám fája, és hol ama szent Fa?
Csak a jelen van. Az emlékezésben
épül fel az idő. Csalóka renddé
az óra teszi. A történelemnél
nem kevésbé értelmetlen az év sem.
A virradat s az éj közt riadalmas
fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,
s amely az éj hámló tükrébe néz ma,
más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.
Törékeny és örök az elfutó ma.
Hiába vársz más mennyre, más pokolra.

Lator László fordítása

Székely János

ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN

Sutácska békák ugráltak körül,
Amíg az éjben bandukoltam lassan.
Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt,
Mi történik a felleges magasban.

De ág reccsent, s én felkaptam fejem.
Tágult a köd s a ritka lombok rése,
S megcsapkodott és megsimogatott
A csillagtengerek hullámverése.

A csillagok, a messzi csillagok
Kutattak rést, hogy lépteim kilessék.
S megnyílt a rés, s a körtefák alá
Beszivárgott a teljes végtelenség:

Beszivárgott a furcsa gondolat,
Hogy bárhová is jutnék a világban,
Akármi messze, látnom kellene,
Hogy még mindég és mindenütt világ van,

S nincs benne vég - de kezdet sincs sehol,
Nincs hátra és előre, nincs le és föl,
És mindenütt a közepén vagyok,
És nem juthatok ki a közepéből.

Előbb letörtem. Fájt és izgatott,
Hogy - mit sem vétve - börtön foglya lettem.
Mert úgy éreztem: börtön a világ,
Mégiscsak börtön, noha véghetetlen.

Bántott és fájt, hogy itt raboskodom,
Életfogytiglan, sőt halálra szántan,
S még csak kegyelmet sem remélhetek
E képtelen és végtelen világban.

De most egészen felszakadt a köd,
S odébb vonult a kései vidékről. -
Kibújt a hold, s egy újabb gondolat
Szivárgott föl az ősi televényből.

Egy gondolat, hogy kár bevallanom
Ketrec-lebíró vágyaim parancsát,
Hisz ez a ketrec: maga a világ!
És rabja lenni: maga a szabadság.

Egy gondolat, hogy nem volnék szabad
Másutt sehol, csak épp a végtelenben.
Ki szökne innen: magától szökik,
S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben.

Igen, hogy ez a börtön épp a lét,
S halálom lesz, ha rácsait lebontom.
Lehet, hogy börtön, ámde végtelen,
S ha végtelen: nem börtön már, de otthon.

S míg így töprengtem, elfogyott a domb
Alólam, és az országútra értem.
Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott
A csillagfényben, lomhán és kimérten.

Oly végzetes és olyan megható
Szemmel, mint némely dolgos emberé,
Egy ismeretlen terhet vittek ők
Egy ismeretlen, messzi cél felé.

Szép, méltóságos, tiszta állatok -
Zendült meg akkor szívemben az ének -,
Jobb volna tán igába állanom,
Talányos terhet hordani, közétek.

Jobb volna tán tudatlan tengenem
És ballagnom a nyárutói ködben.
Semmint örökkön itt töprengenem
Börtönhazámban, világbörtönömben.

Mennék a langyos, csillagterhes éj
Csodái közt, csodásan, szenvtelen.
Mennék, s a járom lenne csak nehéz,
Hosszan előrenyújtanám a fejem.

Mennék, amerre húznak-hajtanak,
S megállnék, ha társam is megállt…
S nem várnám úgy és nem félném a nagy
Börtönnyitó és sírcsukó halált.

Székely János

(Torda, 1929. március 7. – Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) a 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító.

Tudom Én, Kedves



Tudom én, kedves, hogy sohasem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremnek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és egen.

Láng vagy, mely perzselt, míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.

Nemes Nagy Ágnes

Patak

Én Istenem, te szép, hives patak,

Hová futottál, szökdeltél előlem?

Hol csillapítsam buzgó szomjamat?

S hogy bocsássak meg néked eltünőben?

Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,

Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,

S idegen-légiónyi kín fakaszt

Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.

Három vadkacsa úszik a vizen,

A part hosszát a király fia járja.

A feketékre céloz – úgy hiszem,

Már itt a szél – s a fehéret találja.

A víz egyetlen vadkacsát viszen,

– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.

De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –

Ha néhanap a feketét találja.

*

Legalább biztosan repülj, golyó!

Húszezer éve szoktatunk a rendre.

– A takaró szegélyén indigó-

Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.

És indigó-színben foltosodó

Az elmeosztály rácsa közt a gyenge

Vénájú kar, különben, mint a hó,

Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.

*

 Ne vígy kórházba, ne engedj oda!

 Iszonyú szag búvik az ételekben.

 De jobb talán a rendőrőrszoba?

 Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,

 Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka,

 Hol szétárad az elkerülhetetlen,

 S az ember csak füleli, tétova:

 Hogy bugyborog a szív a rettenetben.

 *

 Hová futottál, szép, hives patak?

 A deli szarvas képe hol a habban?

 A hab vadkacsát úsztatón dagad,

 Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,

 Freccsen a vér, a rémület fakad,

 Az éjszakai abroncs szertepattan –

 Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,

 S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

Nemes Nagy Ágnes

Alkony

Én szeretem az anyagot,

 s gyakran gondolok csontjaimra.

Az ér, mely lüktet nyakamon,

az eleven vért könnyen ontja.

A léttel küszködöm naponta,

de győzi jó tüdőm s szivem,

a hajam bőséges kibontva,

s hogy megritkul, még nem hiszem.

Ezek az órák –; elnyulok

a nagy díványon, lóg a lábam,

s úgy párolognak a napok,

akár az apró tócsa nyárban,

egyik kezem eléri bátran

az alkonyi ég hajlatát,

másik kezem felől, kitártan,

ezek a kövér orgonák.

A bőr ilyenkor síma csak,

a torok szorítása enged,

a csont a szemnél fontosabb,

és bizton támasztja a rendet,

mely most ocsúdik, félve, bentebb,

s szótaggal méri az időt,

s az érlökésre lüktető

párnát érzi az arca mellett.

Nemes Nagy Ágnes

(Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.) magyar költő, műfordító, esszéíró; Lengyel Balázs műkritikus első felesége.

Szerelmem, viziisten

Szerelmem szép viziisten,

viziisten távoli tájon,

hol dús tavirózsa virágja

csókolja, becézgeti szájon.

Derekát a hínár körülússza,

ha mozdul a gyöngyszinű mélyben,

s ujjára kecses madarakként

halak raja ül palakéken.

S ha feláll – csapzott haja csorran,

csigák tapadnak a szélén –

gyürüket vet körben a hullám,

ahogy úszik a színe szegélyén.

Így látja a víz üvegén át,

párázva remegnek a bokrok;

– buja páfrány képe a tóból,

ha a zöldkezű hab belefodroz.

És látja a fényben a lepkét,

– villó halak árnya – hogy illan,

s hogy borzol a délszaki napfény,

mint angolnákban a villany.

S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő,

nevetése kibuggyan a vízben,

és látja az ég – hogy az ég csupa tó,

– s vissza merül, viziisten.

1944. június 3.

Kölcsei Kölcsey Ferenc

(Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 23.) magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja.

SZERELEMHEZ

Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

     Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
Hű karod vitt mint vezér,
Most ím égető napjában
Híves árnyat tőled kér!

     Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezgő fényében
Nincs egy enyhítő sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S tőle bérűl húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

Cseke, 1825. május

Kazinczy Ferenc

A SONETTO MÚZSÁJA

Mint a szerelmes járja szép párjával
Menüetje keccsel teljes lépteit,
S ígézi a szála torlott rendeit
Enyelgő vissza- s vissza-fordultával:

Honnom Ausonia narancsgallyával
Körűlölelve főm szép fürtjeit,
Úgy járom én kobzom lejtéseit,
Két négyét összefűzve két hármával.

Gerézd övedzi mostan homlokom;
Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének,
Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének.

E szép vidék lőn kedves birtokom;
Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem,
S én őtet és hölgyét örökre zengem.

1809

Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Ferenc

(Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 23.), író, költő, a nyelvújítás vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kazinczy László ezredes testvérbátyja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.

BOR MELLETT

Fogy az élet, s nemsokára
     Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
     S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
     Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
     Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
     Kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
     Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfogassa
     Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
     Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
     Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
     Hajam barna fürtibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
     S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
     Nyilt karod között lelem!

1788-1790

Hernádi Gyula

(Oroszvár (ma: Szlovákia), 1926. augusztus 23. – Budapest, 2005. július 21.) József Attila-díjas (1976) és Kossuth-díjas (1999) magyar író, forgatókönyvíró.

Magamhoz kötöztem egy embert, aki nem tud védekezni ellenem, mert szeret. És én nem szeretem. Ki van szolgáltatva. És ez a legnagyobb bűn. Kiszolgáltatottá tenni valakit. Mert ebben a viszonylatban nem tudhatod, milyen apró mosollyal, apró szóval ölöd meg a másikat.

*

Csak úgy lehet szabad és boldog az ember, ha ugyanakkor mindenki más szabad és boldog.

Nagyon sok szeretettel köszöntök Mindenkit!

Kívánom, legyen nagyon kellemes délutánotok!

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

ha valakit az élet kényeztet,

 különös kegyeiben hordoz,

s ha nem teszi önzővé

a megtisztelő ajándék,

akkor sem lehet boldog,

a gazdagság

még szomoríthatja

a sok nélkülözőt látva…

egyedüli jogos boldogság

a tiszta vizű forrás öröme: talán,

történjék bármi a külvilágban,

ő sokakat megörvendeztet,

ritka kinccsel ajándékozhat

 a legnagyobb nyomorban…

igaz,

őt is gondatlanok bepiszkolják,

de a sodrából ki nem hozzák,

s aki szomjazva eljut a forrásig,

aki veszi a fáradságot,

annak tiszta vizével

enyhíti a szomját…

talán

azzá kellene lenni az embernek,

tiszta vizű forrássá,

hogy felfrissüljön tőle a fáradt,

a meggyötört vándor…

sokan bizonytalanok,

a víz valódi tisztaságában

nem hisznek,

hisz oly sok áttetsző

volt már szennyezett,

sokan belé engedik

a mérgüket is,

de azzal ő nem törődik,

ha akad olyan,

aki őt szomjazza,

a forrást megtalálja.

2012.aug. 21.

Baráth Sándor

Nyughatatlan

Kacajt visszhangzik
a
sötét,
Lélekgödreimbe
mélyen belevág.
Árnyvonatból
nézem
a kökényt,
a való
bokraitól leszaggatott
nadrág.
Az elmaszatolt
sötét
nem ad újabb
esélyt.
A tücsökbanda
vígan
ciripel,
húzzák a nótám,
szakadt élet
egy
senkivel.
Moraj.
Kúszik fel a hajnal,
már
nem dobol a csend.
A szív megpihent,
de a lélek
nyugtalan eseng.

Gyula1948

Szemek

Sűrű csöndes az éj
mindig rád gondoltam én.
Két szép szemed tótükre
tiszta fénynek.
Szemedben megtaláltam,mit
nem írtam még meg.
Szemedben láttam mezőket,hegyeket,
kedves szavakat.
Láttam szemedben csillagfényes éjszakákat,
láttam a megújulást,
és most látom az elmúlást.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

a szépet a jót az ember szomjazza,

de talán, mert kezdő csak,

nem szakértője a dolognak,

poharát olyanokkal tölti tele,

amiknek szomjat oltó képessége

egyáltalán nincsen,

kiönti, és újratölti,

de amiből tölt,

szomjúságát el nem veszi...

van, ki azzal megelégszik,

 nincsen rá orvosság:

elhiszi…kínjában más,

segítségül

a csúnyához, a rosszhoz fordul,

remélve talán általa

megszűnik a kínzó szomja:

de az se forrása az élet vizének...

van, ki tábort ott ver magának,

persze nem múlik

feneketlen ihatnékja…

 más pedig

mindkettőből kiábrándulva,

magányosan megy a tópartra,

és mint tanult ember,

ki az élet iskoláját kijárta,

kinél a lecke nem veszett kárba,

úgy nézi a tájat,

a vizet, a hegyeket, a rózsát…

akkor rájön talán

saját kárából tanulva,

a valószínűleg bölcsességre,

arra,

hogy az igazi szépség

a rózsának a belülről jövő tündöklése,

amit meg lehet találni

minden isteni alkotásban,

amire halandó

az ő segítsége nélkül képtelen…

a szomjoltó, az igazi,

ha a lélek fakad mosolyra,

 az a divatból ki nem megy soha. 

2012. augusztus 21.

DELLAMAMA

Örök szerelem

Idők mély ködében, túl az azúr-kéken
Ideák világában már egymásé voltunk
A csillagok alatt szép jövőt álmodtunk

Testünk két fél gyöngyként a Földre érkezett
Lelkünk kódolt örök üzenetet rejtett
Sorsunk útján nekünk találkoznunk kellett

Hajnali fényből fontál koszorút fejemre
Nappalokon utunk jártuk kéz a kézbe
Szerelmünk nem múlt bár közelgett az este

A fűszeres jó bor is idővel beérik
Ünnep ha kóstoljuk a méz-édes nedűt
és a csókok ízét soha nem feledtük

Siktár Éva

Nem tudhatod ...

Nem tudhatod, hogy kinek
mi lakozik lelkében,
vihar dúl, vagy szeretet,
ne ítélj, csak szerényen

olvassad a verseit.
Szíven üt egy gondolat
átélted már te is ezt,
ármány ez és fondorlat!

Nem tudhatod mitől van,
hogy könnyes a két szeme,
fájdalmában sírna ő
ha lenne egy kis mersze!

Ne bántsd őt, nem ismered,
napjának leszel fénye,
türelmesen figyeld őt,
megnyílik, téged kérve!

Kéri majd, hogy segítsd őt,
hogy ne legyen oly' árva,
nyitott szívvel tekintsen
majd rá a nagyvilágra!

Elmondja a bánatát,
hogy lelke mitől szenved,
tudni fogod, hogy segítsd,
mert gyönyörű a lelked!

Úgysem tudsz megfelelni mindenkinek,

inkább felelj meg magadnak. 

Ricky Nelson 

Őrlődsz valamin, nem igaz?

Tudod, ilyenkor még fontosabb, hogy képes legyél mosolyogni.

Fairy Tail

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

az ember rossz gazda,

ami van, beosztani jól nem tudja,

de csodálatos a képessége arra,

hogy készítsen másolatot,

ami az eredeteire

már-már megtévesztően hasonlít…

teremtő hiúságában

elhanyagolja a valódit,

pedig talán

csak az ecsetvonásokat

képes lemásolni,

(a laikus még el is hiszi)

amiből hiányzik

a műnek a lényege mégis…

nincsen benne a lelke,

ezért talán, hogy idővel

sorra kiderül,

amit másolva

állít elő laboratóriumban,

abban nincs meg az igazinak a hatása,

s ami a legnagyobb hátránya,

hogy nem csak, hogy használ ritkán,

árt is mérhetetlenül,

lehet akár halálos, méreg, ami lassan,

pusztít feltűnés nélkül …

ha mesterségesen vitamint állít elő,

veszi a bátorságot ahhoz,

hogy a szeretetet is megcsinálja

a maga módján: külsőre az,

sokszor még látványosabb,

harsányabb,

de nincs meg az eredeti csodás,

éltető, embert faragó hatása…

a mesterségesen előállított szeretetet

megtermi a mesterséges hűséget,

(mindkettő veszélyes méreg)

egyik se hasonlít az eredetihez,

amelyik születik a lélekben.

2012. aug, 20.

  Amíg nem adod fel, addig legyőzhetetlen vagy. 

Andrew Matthews

Amilyen nélkülözhetetlen, olyan tünékeny is a szeretet.

Gary Chapman

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy a szeretet

 olyan drágakőre hasonlít,

ami valakinek van a tulajdonában,

és ami értékesebb sokkal

az összes meglévő vagyonánál,

mindennél jobban ragaszkodik hozzá,

a fél világért oda nem adná,

és mégis, hogy van,

biztonságérzetet ad a tudat…

az ember könnyeben kockáztat,

s mert nincsen benne

a haszonszerzés görcsös vágya,

(ha mindenét elveszíti is

gazdagabb a gazdagnál,

ott van neki a mesés kincs)

sokszor nyer, ritkán veszít,

a kő szerencsét hoz neki …

a szeretete az embernek

felbecsülhetetlen értéke,

 az élet sokszor feltámadó viharában

hozzá mindig nyugodtan fordulhat,

készenlétben ott van a lelkében,

s ha kívülről éri bántás: fáj,

de a szeretet megvigasztal hamar,

s ha baj nincs,

jó vele a maga csendességében is…

s mert van hova visszavonulni

az ember a világra könnyebben nyit,

 gazdag lévén

az élettől nincs nagy elvárása,

azt a keveset meg is kapja:

sokkal szebb lesz az ő világa...

boldog lehet,

kinek értékes kincse van,

akit viharban is véd a szeretet.

2012. aug. 17.

A szeretet olyankor nyújt vigaszt és megnyugvást,

amikor arra a leginkább szükség van.

Reményt ad, amikor úgy érezzük, már egy szemernyi sincs.

Alice Hoffman

Szeretni - azt jelenti, hogy egy részt adsz magadból,

fizetséget nem kérve és feltételek nélkül.

Adam J. Jackson