Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
Illatod a földben hagytad, mélyen És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, És marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a daltzengő májust, Szirmodra fagy hideg, ónos eső, Mégis szívemen hordom bokrétádat, S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, Mert te vagy – te vagy a: Legelső…
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! A fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! A hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
A nagy fűbe heten állnak Sorba állnak, úgy kaszálnak . Csak bokától látni őket Azt hinnéd a földből nőttek . Egyet lépnek, egyet állnak Akár álomban járnának . Le van az ő fejök hajtva Elhajlásuk táncos fajta . Mind egyszerre suhint, lassan Hogy én azt alig hallgassam . Mintha édes sóhaj lenne Bánat lenne, óhaj lenne . Nem napszám ez, nem füvészet Fénylő mozdulatművészet . Oly finom, oly csoda fáradt Ahogy ontják a fűszálat . Mintha nem halálnak adnák Csak szelíden símogatnák.
Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem, Segíts, édes Istenem.
Istenfia, jónapot, jónapot; Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, Aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok!
Mert mákosgubában kanyargott számig a húsvéti ige, fázva csipognak rímeim, mint nyájban hétnapos csibe. Kétlábú ló: szekeret húztam, csikart az éhség eleget, hajamba részeg szöcske fészkelt, kövéccsel vertem az eget.
Lányokat szemmel csöcsörésztem, ahogy az ünneplő baka, mit bántam, ha nyakamba hullt a tél szikrázó csillaga. Táncoltatott úr s janicsár, azaz csak táncoltatott volna: hazám Normandia s Bretagne, s főképp Moson, Baranya, Tolna.
Csináltam Anna gyereket, ne mondják, hogy fajom kihal, Luca napra is gőzölög orrom előtt egy korty ital. Hasig tengerbe gázolok, vagy más vizekbe lazacért, értem keresztet hányjatok, ha kópélelkem hazatért.
Izzadó homlok, tenyér, cserepesre száradt ajkak, savanykás testszagok, a kötélen száradó bugyik, a hőségtől remegő levegő az aszfalt fölött, a nyolcadik emeletről andalító zene csorog alá. Unalmas romantika. Eltökéltem, hogy világgá megyek. Átbújok a kötél alatt a száradó ruhák másik oldalára. Ott volt a remény.
szakadozhat az ég felettem a megvadult Festő-vihar véres színeket csapdoshat a kékhez én konok ecsetje vagyok ahová leszúrt gyökereimmel a táguló Mindenség-csillag fekete rögéhez szíjaztam magam könnyen ki nem ránthat nem dobálhat ha festeni velem szelíd zöldet nem akar
Mintha égő kazal fölött galamb suhanna vagy légörvényeken szirom lebegne át, szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát. Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül, mikor csatánk egén a szép arc felfehérül s már nem is háború, de röppenés a nász, égő kazal fölött galambnyi suhanás - nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.
Mint száműzött, ki vándorol A sűrű éjen át, S vad förgetegben nem lelé Vezérlő csillagát, Az emberszív is úgy bolyong, Oly egyes-egyedül, Úgy tépi künn az orkán, Mint az önvád itt belül.
Csak egy nagy érzés éltetett Sok gond és gyász alatt, Hogy szent hazám és hős nevem Szeplőtlen megmarad. Most mind a kettő orvosra vár, S míg itt töprenkedem, Hazám borítja szemfödél S elvész becsületem!
Hazám, hazám, te mindenem! Tudom, hogy életem neked köszönhetem. Arany mezők, ezüst folyók, Hős vértől ázottak, könnytől áradók.
Sajgó sebét felejti Bánk, Zokog, de szolgálja népe szent javát.
Magyar hazám, te mindenem! Te érted bátran meghalok, Te szent magyar hazám!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Egressy Béni eredeti szövege:
Miként vándor, ki tévedez viharzó éjjelen, Avagy hajós a szélvésztől korbácsolt tengeren... Úgy ingadoz felzaklatott lelkem határtalan S vezércsillag nincs kétségem vad pusztaságiban. Amott hangzik kipusztított hazám rémes jaja, Itt elgázolt becsületem haldokló sóhaja. Oh, mind a kettő orvosra vár S míg itt töprenkedem; Hazámra szemfödél borul, elvész becsületem!
Hat évvel voltál fiatalabb nálam, s mennyivel komolyabb a halál közelében! Hajad kihullott a halál közelében. Koponyád a csontvilágba készült. Fájt a bizonyost, a hajthatatlant látnunk amelyről tudtuk, eljön nemsokára. Fájt a fiatalra nézni az enyészet esti szürkületében, amikor az élet immár csak tenyérnyi.
Mindig derűvel, mosolyogva jöttél, megnyugodva a kora elmenésben. Nem voltál rom a halál közelében. Láttam a férfit, láttam, e férfi nálam sok évvel komolyabb, többet tud nálam, szebb anyag, romlatlan, ép, egész, aki érti, amit én, visszás fiatalabb még meg nem érthetek. Bármi jön, a végső pillanatig szakadatlanul, akármi szorít: mosolyogni a magunk bajait. Bölcs férfi voltál, a példa.
Mi volt a műved? A versek, a mesék, amelyeket a gondatlan élők elfelejtenek? Előveszlek néha, én is csak olykor-olykor, mert sok a könyv, a mű s a tied elbitangol. És érkeznek az új halálba menők.
Koszorú elfonnyadt, nyári fű leszáradt. Ma már mosolyogva pillantok utánad. Annyi év múltán a szakállas, zubbonyos hosszú hajú fiút még van, aki ismeri? Egy közlekedési táblának támaszkodva áll, amely azt mutatja: a kötelező sebesség harminc kilométer. Túllépte, nem kevéssel. Lassabb iramra a sejtek miért nem kötelezték.
Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók, És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek. Odalépett. Szemében két csillag remegett, S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.
Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén, Az égen torladoztak fekete fellegek. Már vijjogott a szél, a föld már reszketett, És recsegett a kárpit a templom rejtekén.
A palota előtt kiáltozott rekedten A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek. A lét örök forgása egy percre megmeredt, S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.
Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett Szemén és homlokán s a töviskoszorún. És karjait kitárta, szelíden, szomorún, És magához ölelte a rettentő keresztet.
........... Ó, fend hóhoz a léced! csisszen az s kinyitja előtted az erdőt és mögötted újra kezetfog a szél s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!
sokezren itt a föld alatt hegyomlások alatt szánkban vakond szemüregünkben kandi féreg naptól megfosztva szélből kiszakítva időt-vigyázó agyaghadsereg rögöktől hunyorgók sós vizektől toprongyosok sugallat nélkül völgy ölébe ásva feledtük rég ki állított ide ki vezényelt ide földmélyben posztoló tengernyi strázsát az átkozott történetből kizárva hallgatni vulkán böffenését a tigristalpu évszakok futását hallgatni ünnepek harangjait fegyvert szögezve paták alatt elmúlok sikolyát láva tüzétől felizzó arccal fagyoktól kicserepesedő szájjal csak állunk itt emlékezve a levegőben elúszó városokra holdsugáron hintázó szeretőkre veres lángot ugató kutyákra s ahogy szélsípon játszanak unokák unokái valaki ideállított a föld gyomrába névtelenül rezzenetlen arccal vigyázni odafönn a fák kövek néma zenéjét s az ábécéhez hasonló szent könyveket
