Világhírű magyar bizantinológus. Zsidó származású értelmiségi családban született, középiskolai tanulmányait kitüntetéses érettségivel fejezte be a Fasori Gimnáziumban. A budapesti egyetemen magyar–latin–görög szakon tanult, felvették az Eötvös József Collegiumba. 1911-ben Rómában, 1913-ban Münchenben és Párizsban járt tanulmányúton. 1914-ben görög–latin szakos tanári szakvizsgát tett. Nem sokkal később megkapta a behívót a hadseregbe. Az orosz fronton harcolt, hamarosan fogságba esett. 1915 és 1920 között Krasznojarszkban és Irkutszkban raboskodott. A hadifogságban megtanult oroszul, újgörögül és törökül (utóbbi nyelvtanáról összeállítást is készített), valamint elmélyítette filozófiai és filológiai ismereteit.
Hazatérése után egy évig a Mária Terézia Leánygimnázium helyettes, majd 1921-től 1923-ig rendes tanáraként dolgozott. 1923 és 1936 között az Eötvös József Collegium tanára volt. 1924-től a budapesti egyetemen A középkori görög filológia fődisciplínái, különös tekintettel a magyar–bizánci érintkezésekre c. tárgykör magántanára, 1932-ben a görög filológia címzetes nyilvános rendkívüli, 1936-ban nyilvános rendkívüli tanára lett. A II. világháború idején azok közé tartozott, akik az ún. fajvédelmi törvények hatálya alól kormányzói vagy belügyminiszteri mentesítést kaptak. 1950 és 1967 között tanszékvezetőként tevékenykedett. Gyakran szerepelt nemzetközi bizantinológiai kongresszusokon. 1926 és 1927 között a Római Magyar Történeti Intézet öszöndíjas tagjaként Olaszországban, 1930–31-ben és 1934–35-ben Hariszeion-ösztöndíjjal Görögországban folytatott bizantinológiai kutatásokat, 1958-ban fél évig az USA-ban kutatott.
Tudós egyéniségének kialakulására Gombocz Zoltán volt döntő hatással. Ő volt az, aki arra buzdította, hogy gyűjtse össze és szótár formájában tegye közzé a bizánci forrásokban előforduló magyar és török neveket, illetve kifejezéseket – ebből születik majd a Byzantinoturcica. Mivel kritikai kiadások nem nagyon álltak rendelkezésére, munkáihoz az eredeti kéziratokat nézte át, sorra látogatva Európa nagy könyvtárait. Kiemelkedő érdeme, hogy lefordította a Bíborbanszületett Konstantin nevéhez fűzött De administrando Imperio c. kompilációt (1949).
Legismertebb és a nemzetközi szakirodalomban legtöbbet idézett műve a kétkötetes Byzantinoturcica, amelyet a tudományos közvélemény a bizantinológiát megalapító Karl Krumbacher Geschichte der byzantinischen Literatur című alapvető kézikönyve mellett emleget. Ebben összegezte a bizánci források török névanyagára vonatkozó kutatásokat, a nyelvemlékek betűrendes jegyzéke, a magyarázatok és teljességre törekvő bibliográfia kíséretében. Műve a második világháború idején Magyarországon, majd 1958-ban az NDK Tudományos Akadémiája kiadásában látott napvilágot.
1934-ben az MTA levelező, 1945-ben rendes tagjává választották. 1958-tól 1963-ig a Magyar Ókortudományi Társaság alelnöke, 1964 és 1969 között elnöke volt, 1951-től az Acta Archeologica főszerkesztője. 1942-ben a Bolgár, 1954-ben a Bajor, 1955-ben az NDK, 1964-ben az Osztrák Tudományos Akadémia külső levelező tagja lett. 1965-ben a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, 1966-ban az Athéni Akadémia választotta külső tagjává. A szintén athéni Bizantinológiai Társaság 1930-ban fogadta tagjai közé. 1948-tól a Nemzetközi Papirológiai Társaság, 1963-tól a Nemzetközi Bizantinológiai Társaság tiszteleti tagja volt. Utóbbi szervezetben 1964-től az alelnöki posztot is betöltötte. 1937-ben az athéni egyetem tiszteletbeli doktorává avatták. 1932-ben a Magyar Tudományos Akadémia Sámuel–Kölber-díjában, 1948-ban Nagyjutalmában részesült. 1968-ban az Ókortudományi Társaság Ábel Jenő-emlékérmével jutalmazták. Életművéért 1949-ben a Kossuth-díj ezüst fokozatával tüntették ki. 1950-ben megkapta a Magyar Népköztársasági Érdemrend IV. fokozatát, 1954-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója címet, 1972-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ezeken kívül görög, bolgár és nyugatnémet állami kitüntetések birtokosa volt.
Egyéb munkái:
A csodaszarvas mondája a bizánci íróknál (1914)
Álmos neve Konstantinos Porphyrogennetosnál (1926)
Szent László leánya és a bizánci Pantokrator-monostor (1923)
Árpád 894. évi vezértársának neve (1931)
III. Béla és a byzánci birodalom Mánuel halála után (1933)
Pour une alliance byzantino–hongroise. Seconde moitié du XIIe siècle (1933)
A magyar történet bizánci forrásai (1934)
Görögnyelvű monostorok Szent István korában (1938)
Bölcs Leó Taktikája mint magyar történeti forrás (1951)
Bizánc és a magyarság (1953)
Ungarisch–byzantinische Beziehungen zur Zeit des Falles von Byzanz (1954)
Die byzantinische Kultur und das mittelalterliche Ungarn(1956)
Bizánci krónikák a honfoglalás előtti magyarságról (1957)
Die Problematik der byzantinisch–ungarischen Beziehungen (1958)
Arnold Ipolyi held the traditions of the Székely holy vessel very important and he ....King Alfred is also connected with the legends of the white horse; the king's ...
1921. október 9-én született Budapesten, mint szüleinek egyetlen gyermeke. Családja partiumi, a Szilágyságból származtak. Apai nagyapja volt az utolsó magyar polgármester Szatmárnémetiben 1918-ig. Édesapja ezután jött át Magyarországra, ahol belügyminisztériumi tanácsos, főispán és országgyűlési képviselő lett. Édesanyja hajdúsági volt, Hajdúszoboszlón éltek.
Elemi iskolát magánúton végezte, középiskolába Lágymányoson, a ciszterciták Szent Imre Gimnáziumába járt, protestánsként egyedüli volt pápista osztályában. Jogi tanulmányait kormányzógyűrűs, "sub auspiciis gubernatoris" kitüntetéssel végzi, emellett az államtudományok doktora lett. Nyelvtudását elsősorban kiváló latin tudása alapozta meg. Franciául, németül, angolul, később spanyolul is egyformán jól beszélt, írt, olvasott.
Szakmai pályafutását a fiatal jogtudós Vajay a Magyar Királyi Külügyminisztériumban kezdi. Ez első és egyben utolsó magyarországi munkahelye is. A világháborút viselő Magyarország külügyminisztere 1943-ban az akkori nagyon bölcs gyakorlattal – mely egyébként jelenlegi nyugat-európai szokásjog is – megegyezve egyéves svájci, úgynevezett előkészítő ösztöndíjat adott Vajay Szabolcsnak azzal, hogy majd jelentkezzen Budapesten valamikor 1944 októberében. Ez utóbbira bizonyos ismert okok miatt már nem kerülhetett sor, Vajay Svájcban maradt, és egyúttal megkezdődött barátunk több évtizedes odisszeája.
Svájcban még becsülettel eleget tett a küldetés utasításának, és kitüntetéssel megszerezte második diplomáját is a világ első számú diplomataképző egyetemén, a genfi Hautes Études Internationales akadémián. Itt a nemzetközi jog és a diplomáciai művészet olyan neves professzorai voltak tanárai, mint a francia Paul Mantoux, a német Wilhelm Roepke, továbbá a svájci William Rappard és Charles Burckhardt. Arról, hogy ezután nem tért haza Magyarországra, így beszél: „Rászolgáltam a miniszter úr ösztöndíjára, hiszen ösztöneim helyesen működtek, amikor úgy döntöttem, hogy 1944 végén már nem megyek haza.” 1944 márciusát követően Svájcban csatlakozik a német megszállást megtagadó magyar diplomaták által létrehozott úgynevezett Disszidens Követ Komitéhoz, amelynek titkári feladatait egészen annak megszűnéséig, 1946-ig ellátja. Már ekkor is hihetetlen munkabírás és rendkívüli aktivitás jellemzi. Említett tanulmányai mellett 1943 és 1945 között magántitkári megbízást kap a világháborúból való magyar kiugrási kísérletet Svájcban irányító Barcza György nagykövet mellett. Tevékenysége felölelte a titkári munka teljes horizontját, a titkos tárgyalások előkészítését, egyeztetését, a bizalmas levelezést, jelentések készítését. Mindemellett arra is szakít időt, hogy a háború alatt és után, 1946-ig aktívan részt vegyen Genfben a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi gyermeksegély-akcióinak szervezésében, melyek eredményeként több ezer magyar gyermek utazhatott Svájcba, Dániába és más nyugat-európai országokba a háború alatti éhezés hatásainak enyhítésére. Francia életrajzírói szükségesnek tartják megemlíteni, hogy az előzőek mellett, már csupán a szellemi kikapcsolódás okán, 1943 és 1946 között havonta megjelenő szatirikus vicclapot indított útjára, amelynek egyedüli szerkesztője és kiadója volt egy személyben. A háborút, majd az utána következő történéseket és nem történéseket szellemesen kigúnyoló folyóirat címe Bulu-Bulu volt, és a Nyugat-Európában tanuló frankofon magyar diákság versengett azért, hogy kinek jusson a legújabb kiadásból.
1946-tól Párizsban részt vesz a világháborút lezáró tárgyalásokon mint dr. Auer Pál nagykövet titkára. A Magyarországot sújtó újabb arrogáns nagyhatalmi diktátumok parafálását követően Vajay Szabolcs az utcára kerül, és mondhatni, nyomorog. A delegációs munkáért kapott kevéske titoknoki pénze hamarosan elapad. Állása nincs, ideje viszont temérdek. Alkalmi munkákból, óraadásokból és fordításokból tengődik. 1948-ban a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel és a koreai háború által kiváltott európai világháborús hisztéria közepette Vajay Szabolcs Argentínába menekül.
Jól visszaadja bölcs és talpraesett „székely góbés” életfilozófiáját, ahogyan ő Argentínába került. 1947 decemberében egy ködös, csöpögős téli reggel Párizs utcáit rója a húsz-egynéhány éves fiatal Vajay. Nemhogy esernyője, de még újságja sincs, amit az utcán rohanó párizsiakhoz hasonlóan a feje fölé tarthatna. Szabolcs barátunk állást keres, ám dél felé már valami meleg étellel és itallal is beérné. Egy kapualjba húzódva észreveszi az argentin konzulátus névtábláját. Mivel úgy hallotta, hogy a diplomáciai képviseleteken már fűtenek, sőt esetenként forró teával és némi harapnivalóval is kínálják az oda látogatókat, ezért becsenget, hátha meg tud szárítkozni, összegémberedett ujjait kiegyenesíteni. Mikor kérdezik, miért jött, közölte, hogy az argentin bevándorlási vízumot szeretné kiváltani. Akkoriban persze esze ágában sem volt Dél-Amerikába utazni, mindenesetre a forró tea jó szolgálatot tett.
Amikor pedig az említett prágai puccs után éjszakánként is kilométeres sorok kígyóztak a dél-amerikai követségek előtt bevándorlási vízumra várva, Szabolcsunknak eszébe jut, talán bizony az ő esős-fagyos reggelén beadott kérelmére már meg is érkezett a vízum. A sor elejére menve érdeklődik, mire a konzuli tisztviselő közli, „si, Senor Vajay”, utazhat Argentínába. Még aznap vonatra száll, leutazik Le Havre-ba és minden vagyonkáját pénzzé téve hajójegyet vásárol Buenosba. Betartja a profi kivándorlók aranytanácsát, ami így szól: ha sikeres ember akarsz lenni, csakis első osztályú hajójeggyel utazz, és amíg állást keresel, csakis első osztályú hotelben lakjál. Így érkezett meg Vajay Szabolcs 1948-ban Buenos Airesbe, ahol minden pénzét egy lapra téve (ez úgy egy hétre volt elegendő) kivesz magának egy elegáns hotelszobát, majd beadja pályázatát az argentin kormányhoz. Miután harmadnap a portás jelzi, hogy a kormány embere a szállodában járt, és érdeklődött utána, azonnal elhagyja a hotelt, és maradék pénzéből egy diákszállásra költözik. Aznap délután azonban már megkapta kormány-tisztviselői megbízatását.
A Perón-diktatúrával opponens argentin intellektueleket tömörítő Institutó de Arte Moderno kultúralapítvány tagjai körükbe fogadják, rövidesen a szervezet ügyvezetőjévé választják. Azonnal bekapcsolódik az ottani magyarság kulturális életébe. Buenos Airesben 1951-ben megalapítja a Pázmány Péter Magyar Szabadegyetemet, amelynek 1953-ig első igazgatója. Egyidejűleg az 1929-ben alapított Délamerikai Magyarság című emigráns folyóirat kulturális szerkesztője lesz. Aki ennek az időszaknak rendkívüli humánummal megírt, a magyar történelem távlati párájából felvillantott emberi alakjának tollrajzában szeretne gyönyörűséget találni, ajánlom, olvassa el Weiszfeld bácsi emlékezete című írását, melyben a Szamos partjáról elszármazott, kiváló buenosi nyomdai szedőmester történetét írja le.
Vajay Szabolcs a Perón-diktatúra bukása után röviddel, 1959-ben már Argentína képviselője az UNESCO-ban, Párizsban. Itt töretlenül ível fölfelé pályája, ahol mint elismert Latin-Amerika-szakértő közel negyed századot tölt el 1983. évi nyugdíjba vonulásáig.
A párizsi UNESCO-évek alatt rendszeresen dolgozott a szabad magyar sajtó és rádió kulturális rovatának. 1955-től a Szabad Európa Rádió kulturális munkatársa. Rendszeresen írt a Hungária, az Irodalmi Újság, a Látóhatár és az Új Magyar Út című lapokba.
1967-ben nősült meg, felesége argentin, két gyermekük született, Krisztina és Zsigmond. 1971-ben látogatott először haza Magyarországra.
1964 és 1976 között a Nemzetközi Heraldikai Akadémia alelnöke, 1982-től 1986-ig a Genealógiai és Heraldikai Társaságok Nemzetközi Szövetségének elnöke, majd haláláig díszelnöke. 1978-ban, amikor az USA visszaadta Magyarországnak a Magyar Szent Koronát és a Koronázási Ékszereket (insigniákat), a koronavizsgáló bizottság első számú szakértője lett a magyar kormány felkérésére. A Szuverén Máltai Lovagrend parancsnoki Nagykeresztese, a X. Alfonz kasztíliai király spanyol királyi polgári érdemrend ékítményes keresztjének tulajdonosa. 1948-tól a Johannita rend lovagja és magyar tagozatának összekötője, itt és a a Magyar Máltai Lovagok Szövetségéné a magyar tagozat heraldikai tanácsadója. A Johannita Lovagrend tiszteletbeli Kommendátora haláláig. Az argentin és a spanyol Történettudományi Akadémia tagja. 1986 óta a Nemzetközi Társadalomtudományi Tanács állandó megbízottja az ENSZ genfi központja mellett, 1995 óta a Management of Social Transformation világprogram Végrehajtó Tanácsának tagja. Díszdoktora a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemnek, ahol magyarul adott elő tanítványainak. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek is tanára volt.
1991. október 23-án a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjével, 1995 őszén pedig Széchenyi-díjjal tüntették ki.
2010. július 6-án otthonában a svájci Vevey-ben hunyt el 89 éves korában. Számtalan barátja, tanítványa, könyve és publikációi őrzik emlékét.
Faludy György (2006): "mellékelte az egyik könyvét, nagy köszönettel. A könyvben arról van szó, hogy végül meg kéne tisztítani történelmünket a ráragadt legendáktól. »Honfoglalás«, ilyesmi ismeretlen fogalom volt a múltban. A néptörzsek vándoroltak és maradtak, vagy tovább vándoroltak, mint a vandálok észak-keletről Spanyolországba, majd Marokkóba és Algériába, vagy a normannok Normandiából Angliába, és így tovább. A magyarok állítólag már szállingtak a Kárpátokon át száz esztendeje, és úgynevezett »honfoglalási dátum« sohasem volt, még ha egyesek 896-tal vagy 889-cel jöttek is elő a múlt században. Ezt már ismertem, viszont Szabolcs történelmi kutatásaiból tudtam csak meg, hogy a tizedik századi, kóborló és rabló magyarok nemcsak azért járták be a Bizánci Birodalom és a Nyugat jelentős részét, hogy lovat és marhát raboljanak, hanem azért is, mert európai, keresztény szövetségeseik biztatták és részben fizették is őket, hogy keresztény ellenfeleiket támadják meg és raboljanak országaikban.
Ugyanekkor a másik rablóbandával, a normannokkal egyezséget kötöttek, hogy Európa melyik részét melyikük rabolja ki. (Így például Dél-Itália a normannoknak, Észak-Itália a magyaroknak jutott kirablás céljából.) Szent Lászlóról is tőle tudtam meg, hogy semmi szent emberhez illőt el nem követett, viszont a pápa, aki rendkívül rossz viszonyt folytatott Barbarossa Frigyes császárral mindaddig, míg 1190. június 10-én a Kálikándosz vizébe fulladt, magyar barátokat akart ellene, és ezért szólította fel III. Béla királyt: jelöljön ki Szt. István király mellett még egy uralkodót, akit szentté lehet avatni. Béla, aki azelőtt való évben látta kellemetlen vendégül Barbarossát Esztergom–Istergomban, amikor seregével – nagyrészt rablókkal – a Szentföld felé vonult, gúnyos, de korántsem boldogtalan mosollyal helyeselt.
Mindezt persze – mármint a történelem kezelését még az úgynevezett legjobbak részéről – nehezen tudom megérteni. Ha itt valaki tudós társaságban elmondja, hogy Deák Ferenc 1848. március 19-én levelet írt Zalába (a levél megvan) sógorának, Osterhuber Lajosnak, melyben azt mondja, hogy »az első rémületben átment a jobbágyság eltörlése, de mihelyt lehet, visszacsináljuk«, vagy arról beszél, hogy ugyanakkor Kossuth Lajos Horvátországban eltöröltette a horvát nyelv használatát, és Jellasics szeptemberben ezért támadta meg Magyarországot – nos, akkor alighanem rögtön távozásra szólítják fel az illetőt".
"... ez már egy alaposan átgondolt, forráskritikai és korszerű módszertani megfontolásokon nyugvó munka. Tartalmi felépítése is Schlözer munkájának struktúráját követi: forráskiadás és kritikai magyarázat (Schlözer Urkundenjének feleltethető meg), az Erdélyben valaha élt népcsoportok eredetének vizsgálata (Kritisch historische Untersuchungen zur Geschichte der Madjaren, Petscheneger und Cumaner oder Polowzer), az ötödik, befejező rész nagyrészt Schlözer könyvének az Andreanumról szóló okfejtését cáfolja pontról pontra. A korábban kifejlesztett történetírói módszereken Aranka Schlözer munkájának hatására sokat fejleszt. Bár folyamatosan csak negatívan beszél róla és művéről (annak ellenére, hogy az ekkoriban Göttingában tartózkodó Gyarmathi Sámuel és a peregrinusok gyakran figyelmeztetik, hogy Schlözer módszerei a legkorszerűbbek)"
Biró Annamária
"azt a' bojtorján, izgága Sophista mesterséget, a' Kritikát nem tanultam, se nem tudom" – Aranka György történetírói munkásságáról
Sem a helynév, sem a kultúra nem korábbi, legalábbis ha a Frank Birodalom telepeseinek nyelvét nézzük, legalábbis nem tudok róla, hogy adatolható lenne a frank időszakot megelőzően a Kettlach/Köttlach helynév. Amúgy meg német nyelvterületen mióta ejtik k-nak a ch-t?
Már ekkoriban foglalkozott azzal, hogy monográfiát készít a Köttlach (nála a helynévrégiesen Kettlach) kultúráról, azaz a Keleti-Alpok térségének VIII-XI. századi régészeti műveltségéről.
(Ilon Gábor, Hoppál Mihály, Kiss Gábor, Mesterházy Károly, Tóth Endre és Vékony Gábor tanulmányai)
Mesterházy Károly
Fettich Nándor és a magyar honfoglalás régészete
Fettich Nándor nem túl hosszú pályájának egyharmadát, mintegy tizenöt esztendőt szentelt a honfoglalás kor kutatásának. De ez a tizenöt év, benne a teljes harmincas évekkel, egymagában felér egy életművel, mind mennyiségét, mind minőségét illetően. Saját életművén belül ugyan az avar kor kutatása a leghangsúlyosabb, de mindjárt ezt követi a honfoglalás koré. Az alapokat saját ásatásokkal és a Nemzeti Múzeum új szerzeményeinek feldolgozásával kellett megteremtenie, hiszen Hampel után tizenöt évvel, közben az elhúzódó első világháborúval, szinte elölről kellett kezdenie mindent. Elődei nem hagytak rá - mai szóhasználatunkkal élve - közöletlen temetőket vagy leletek tömkelegét. Talán ez az oka, hogy nem is a honfoglalás kor kutatásával kezdte pályafutását, viszont a kezdeti években kiérlelt kutatási módszereket éppen a honfoglalás korra alkalmazhatta a leghatásosabban. A kenézlői második temető 1927-ben és 1930-ban történt feltárását tekinthetjük e korszak kutatása első jelentős lépésének. Ő ugyan abban a hitben volt, hogy a temető JÓSA A. által 1913-ban megkezdett feltárását folytatja, amit sírszámozása is mutat, de utóbb bebizonyosodott, hogy két teljesen különböző temetőről van szó.1 Az ásatás egyik újdonsága az volt, hogy antropológus is (Bartucz Lajos) jelen volt a munkáknál, arról nem is szólva, hogy Fettich is személyesen vezette a feltárásokat. A feltárással egyidőben hozzákezdett az anyag feldolgozásához is. Így történhetett meg az, hogy az Archaeologiai Értesítő 1931-es kötetében már meg is jelent a kenézlői ásatás feldolgozása. A feldolgozás módja is egészen más volt, mint ami a korszak szakirodalmában szokásos volt: az ásatás anyagát nem egyszerűen sírok szerint közölte le, hanem témák, sőt témakörök köré csoportosította mondanivalóját, amelyekben a leíró résszel egyenrangú volt az értékelés. A magyar honfoglalás kor kutatása itt és ekkor, Fettich Nándor kenézlői ásatásának közlésével lépett újra nemzetközi színvonalra, egységbe fogva az anyagközlést és az interpretációt. Ez a módszer Hampel számára még nem volt követhető, kortársai pedig más korok anyagával foglalkoztak ilyen szinten (pl.: Kovács István a marosszentannai temetővel).
A szakszerű tárgy- illetve sírleírás, a gondos temető-közlés és a nemzetközi szakirodalom alapján történeti eredmények elérésére törekedett. Régészeti anyaggal foglalkozó történésznek vallotta magát, aki először is kritikailag megrostálva, a téves adatoktól megtisztított tárgyi anyagot teszi közzé, "ahogyan a régi szövegeket, ugyanúgy a régi tárgyakat is hozzájuk illő módszerrel kell meghatározni, feldolgozni, jelentőségüket felismerni, s így azokat a történettudomány számára hozzáférhetővé tenni."2 Ebben segítségére volt nagy tárgyismerete, amelyet Európa múzeumainak többszöri meglátogatásával szerzett, köztük 1926-os Szovjetunióbeli útján, melyet 1935-ben megismételt, majd 1942-ben nem szokásos formák között végzett újra. A másik nagy segítsége a széles körű nyelvismerete volt, amely nemcsak a nyugat-európai nyelvekre terjedt ki, hanem az oroszra is, sőt lehetővé tette számára az írott források önálló használatát. Fettich N. tehát teljes tudományos vértezetben lépett a honfoglalás kor régészetének jelképes színpadára. További segítséget jelentett számára a problémák megközelítésének nagyjából azonos lehetősége, hiszen az avar kor kutatása során is hasonló megoldatlan kérdések merültek fel. Egész életművén végighúzódnak azok a főbb szempontok, amelyek gondolkodását vezérelték egy-egy korszak kutatásában. Korszakokon át- meg áthúzódó, összefonódó kérdéskörök foglalkoztatták leginkább, pl. a kontinuitás problémája, melyet mind az ötvöstechnikák, mind az ötvösműhelyek tekintetében állandóan figyelemmel kísért. De ugyanígy hitt a népi kontinuitásban is, amelynek megnyilvánulásait kereste a hitvilág, a szokások, a kereskedelmi utak vagy a tárgytípusok továbbélésében.
A kenézlői ásatás feldolgozása során felmerült kérdések egyébként később is foglalkoztatták. Itt a legfontosabb probléma a nomád környezetben alkalmazott fémöntés volt, amellyel a kenézlői övveretek készültek. Ehhez már komoly előtanulmányai voltak, mind az oroszországi múzeumok anyagát, mind Pósta Béla hagyatékát, de az avar anyagot is ismerte. Ráadásul ekkor jelent meg Németh Gyula könyve a honfoglaló magyarság kialakulásáról (1930), amelyben Kürt nevű törzsünket a Minuszinszki-medencéből származtatta. Ezt fontos tényként elismerve tartotta az öntés tecnikáját a magyarság belső-ázsiai örökségének. Elsődleges kapcsolatnak ugyan a kenézlői és minuszinszki övveretek és szíjvégek formai azonosságát, tehát a tipológiai kutatás eredményeit tartotta, a Németh-féle eredeztetés mégis fontos volt számára a történeti interpretációhoz.
Ugyanekkor fedezte fel a tarsolylemezek körét, amelyet ekkor még nem így nevezett meg, de körülírással meghatározta azt a réteget a honfoglalók hagyatékában, amelyet szerinte a Nagy Károly-kard művészeti köre, a csernyigovi ivókürtök díszítése és a bezdédi tarsolylemez jeleznek. Ennek a körnek jellegzetességei szerinte a technikai kivitel (a háttér apró körökkel való beponcolása, vörösréz bádog alkalmazása), a stílus és az ábrázolások. A bezdédi tarsolyveretek technikája (a nielló alkalmazása) és a kijevi kard vezették egy rendkívül eltúlzott normann hatás feltételezéséhez, melynek kapcsán a normann-arab kereskedelem is foglalkoztatta. Egy másik észrevétele ezzel kapcsolatban a két réteg (lemezes és öntött technika) együttes előfordulása, azaz a tarsolylemezek köre és a veretes övek összetartozása.
A honfoglalók harmadik, az előzőektől független rétegének, a jászfényszarui és sarkad-peckesvári leleteket értékelve, a rozettás veretek körét tartotta. Röviden felvázolta kutatásuk történetét, technikai alapon új magyarázatot keresett szerepükre, kialakulásukra és eredetükre. Véleménye szerint e tárgyakon a háttér aranyozása azt jelzi, hogy applikált, rávarrt színes textildíszítmények technikáját őrzik fémben, míg az öntött övveretek a fafaragásét.
Ha nem is ebben a csoportosításban, de ugyanezek a fő kérdések számára 1935-ben is, amikor megjelent az Archaeologia Hungarica 21. kötetének első kiadása, majd 1937-ben a három fejezettel kiegészült végleges változat (A honfoglaló magyarság fémművessége). Ez a könyv Fettich munkássága első tíz évének esszenciája, és talán életművében is a legkiemelkedőbb. Jelentős részt alkot benne a saját, vagy a számára átengedett új ásatások anyagának jobb-rosszabb leközlése. Saját ásatás a hencidai, a kecel-vádéi és az ókécskei, Horváth Tibor mentette a karosi első temetőt, Csallány Gábor a gádorosit, Kiss Lajos a geszterédi sírt, és új anyag volt a halicsi (Krylosz) két sír is. Az új leletek fontosabbjait az általa alkalmazott alapos technikai leírással közölte, de a kevésbé fontosakat sem hallgatta el, pl. a gádorosi harmadik és negyedik sír leleteit, vagy a hencidai szegényes sírokat. A keceli temető edényeit is bemutatta, eltérően saját korábbi szokásától (pl. a kenézlői edényeket még nem közölte le). A kötet másik nagy egységét azok a régi ásatásokból származó, elsőrendű anyagok tették ki, amelyek honfoglaláskori régészetünk alapleletei. Így ő közölte le teljesen a legelső honfoglaláskori leletet, a benepusztai sír anyagát, aztán az összes tarsolylemezt, mégpedig a leletegyütteseket kritikailag helyreállítva, a hozzájuk keveredett idegen tárgyaktól megszabadítva (pl. a galgóci leletet már a két karperec nélkül, a szolyvai sírt a hozzákevert avar kard nélkül, a teljes szolnok-strázsahalmi leletet, a szétszakított tarcali leleteket).
A kötet harmadik nagy csoportját nem honfoglaláskori emlékek alkotják, hanem amelyeket Fettich készítési technikájuk, vagy díszítésük alapján tipológiai jegyeik miatt elengedhetetlennek talált megemlíteni, amelyek koncepciója miatt kerültek be a kötetbe. Ilyen téma volt a lemezes - Fettichnél bádog anyagból - domborítással és poncolással készült, elsősorban vörösréz alapú tárgyak feltűnése már az ókortól, és időben meg-megszakadó vonalvezetéssel, de a technika továbbélésével a honfoglaló magyarságig. A lemezkészítmények szkíta, illetve szarmata példáitól a tarsolylemezekig és "falerákig" - értve alatta a korongokat - kontinuitást feltételezett, és e kontinuitásban általánosabban is létező folyamatosságot látott. Ugyanez vonatkozik a díszítőmotívumokra is. Mint nekrológjában PÁRDUCZ M. írta: "Az egyes motívumok továbbélését nyomon követi a szkíta emlékanyagtól kezdve a szarmata, hun, avar és honfoglaló magyarság művészetében. Gyakran e motívumanyaggal összekapcsolt szellemi tartalom továbbélését is feltételezi."3 Ezzel kapcsolatban az időben meg-megszakadó sorozatok "hiátusait" a kutatás hiányosságaival magyarázta, és viszonylag könnyen áthidalhatónak gondolta.
Ugyanez a koncepció nyilvánult meg a könyv második fejezetében is, ahol 15 különböző avar lelőhely emberábrázolásait elemezte. Az avar bronzok mind öntvények voltak, ábrázolásaikat antik mintaképekre vezette vissza. Ahogy ezek az ábrázolások is kontinuusak szerinte, azonképpen az öntés technikája is az, csak még régebbi és keleti hozadéka a magyarságnak. Mint ő maga írja: "A magyarországi avar régiségeknek tömör bronzöntvényekből álló része kétségtelenül belső-ázsiai steppe területen végbement fejlődés eredménye... az ősmagyar fémművesség kialakulásának szálai ide is visszanyúlnak." Ezt a belső-ázsiai színteret véli megtalálni a Minuszinszki-medence műveltségében, s az 1931-es gondolatokat továbbfejlesztve a türkök nyugati ágának, a kazároknak tulajdonítja a technika megjelenését a levédiai magyarságnál. A történetileg jobban ismert kazár-magyar kapcsolatok lazulásával egyidejűleg a normann-arab és normann-bizánci kereskedelmi utak fővonalában élő magyarság dél-oroszországi jelenlétére ő mutatott rá hangsúlyosan. Szerinte ennek a kedvező földrajzi helyzetnek köszönhetően bontakozott ki a magyar gazdasági és politikai hatalom és vele a művészet is. Az itt tett főbb megállapításai sokban ma is helytállóak, mint pl. a magyarság szerepének felismerése Dél-Oroszország IX. századi történetében, a katonai hatalom kibontakozása és megerősödése, a kereskedelem fontossága és szerepe a kultúrák közötti kapcsolatok megteremtésében, az arab-iszlám hatás jelentkezése a magyar fémművesség díszítőmotívumai között stb. Ezeknek a kérdéseknek a felmerülése a magyar honfoglalás régészetében itt történt meg először. A látszólag teljesen tipológiai vagy kronológiai témák Fettich tollán történeti problémákká váltak. Ezt jelzi ugyanezeknek a témáknak történészek számára való feldolgozása a Századok 1933-as évfolyamában.4
Még egy kisebb tárgycsoportról kell megemlékeznünk e könyv méltatásakor. Ezek honfoglaló magyar tárgyak, amelyek nem önálló fejezetben említődnek meg, hanem az egyes részekben elszórva fordulnak elő. Azt hihetnénk, azért kerültek bele a könyvbe, mert ott a helyük egy honfoglalás korról szóló könyvben. A valóságban azonban a szerző egészen mást gondol róluk mint mi, és azt időnként jó az emlékezetünkbe idézni. Az egyik ilyen rejtélyes tárgy a benepusztai szíjvég, a másik az egri áttört hajfonat-korong, s vele a többi hasonló darab is. Már 1931-es tanulmányában is említi a "falerákat" és korongokat, mint honfoglalás kori emlékeink bizonytalan eredetű rétegét. Később megpróbálja formajegyeikkel egyező párhuzamaikat fellelni, és meg is találja a késő avar kori művészetben. Ehhez történeti eseménysort is kreál, feltételezve egy, a Dnyeper környékére menekült késő avar népességet. E keletre menekült avarság fémművességi hagyományai jelentkeznének a normann fémművességben és hatnának a levédiai magyarságra is. E mű számos szempontja és megállapítása elsőként jelentkezik a magyar szakirodalomban: 1. Felhívja a figyelmet a leletek technikai leírásának fontosságára, amely népi kapcsolatokat is jelezhet, 2. a tárgyak készítése és földbe kerülése között levő időkülönbség jelentőségére (kettős keltezés), 3. megkísérli a honfoglaló anyag rétegeit megállapítani és jellemezni (minuszinszki réteg, rozettás veretek, dél-oroszországi lemezes áru), 4. megkísérli megállapítani a honfoglalás kori leletek időrendjét a kazárokhoz való viszony alapján, 5. megállapítja a tarsolylemezek időrendjét a geszterédi szablya pótlásvereteinek segítségével (a lapos poncolt mintájútól a domborodó és végül kőberakásos, illetve kőberakást utánzó típusokig), 6. megállapítja e művészet kapcsolatát a perzsa-szaszanida és egészen szabatosan az arab művészettel (melyet azonban a későbbiekben saját maga sem vesz komolyan), 7. felhívja a figyelmet a magyarság IX. századi dél-oroszországi jelenléte régészetére, 8. a honfoglalás előtt visszamaradt magyarok emlékeit véli felfedezni Permia lelőhelyein (Redikor, Kudimkar, Rozsdesztvenszkoje stb.), e területet tartja Magna Hungarianak, ezért is foglalkozik részletesen a permi bronzokkal, 9. a kazár műveltséget keresi Verhne Szaltovóban, és e körön belül keresi a kazár-magyar kapcsolatok régészeti nyomait, 10. kiemelten hangsúlyozza a normannok dél-oroszországi szerepét, de eltúlozza a magyar-normann kapcsolatokat, 11. megkísérli a magyarok jelenlétét oroszországi műhelyekkel kapcsolatba hozni (Kijev), 12. a műhelyek mellett a megrendelők kívánságaira is figyelemmel van, 13. az orosz kutatókat megkísérli közvetlenül bekapcsolni a honfoglaló magyarság, illetve a nomád népek kutatásába, s e munkájukat illetően publikálási lehetőséget biztosít számukra.
Alig két évvel a honfoglalók fémművességéről írt könyve után már újabb monográfiák terve foglakoztatja, s ezek közül egy, az ún. Nagy Károly-kardról írt mű el is készült. A kézirat lezárásának időpontját nem ismerjük, de a benne levő hivatkozások egyike-másika eligazít. Ezek közül kettő elég pontosan keltezi a könyvet. Az egyik hivatkozás a Szent István Emlékkönyvben megjelent cikkére (1938), a másik pedig a csongrád-vendelhalmi ásatásra vonatkozik, a Folia Archaeologica első kötetében (1939). Ez a könyv számomra ismeretlen okból kéziratban maradt. Egyes fejezetei azonban szó szerint beépültek élete utolsó monográfiájába5,a halála után megjelent,V. Budinsky-Kri>kával közösen írt könyvébe.6 A mű megírására felkérést kapott, s ezért Bécsben hosszabb időn át kézbevéve tanulmányozhatta a szablyát. Ekkor készültek rajzai és felvételei róla, melyek nyomán a szegedi múzeum számára a szablya másolatát is el tudta készíteni. A tárgy részletes leírása, a honfoglaló magyarok hagyatékába tartozásának régészeti bizonyítása mellett itt fejti ki legrészletesebben a honfoglaló művészet palmettás rétegének periodizációját. Az ötvös mesterség gyakorlatának ismeretében rámutat arra, hogy 30-50 év alatt értek a palmetás díszű alkotások a fejlődés végső stádiumába, amikor hirtelen el is tűnnek. Részletesen elemzi az ötvösműhelyek működését, amelyekben feltételezhető a Nagy Károly-kard készítése, s Kijevet tartja e helynek. Itt érthető, hogy a honfoglaló művészet gyökereit miért keresi a krími gót művészetben: leírja azokat a díszítőelemeket, amelyek jellemzőek a tarsolylemezekre, s ezek közül kiválaszt néhányat, amelyeket speciális tulajdonságaik miatt döntő fontosságúnak vél egy-egy műhely meghatározására. A legkorábbi perdöntő fontosságú tárgynak az ókéri germán csatot tartja, amelyen ott a poncolt háttér, a felület aranyozása, és Fettich N. terminológiájával az ún. erezés, amely a pontban végződő vonalakat jelenti. Ez a felület-tagolás azonban iráni-szaszanida előzményekből alakult az iszlám művészetben, és a IX-X. századi iszlám alkotások jellegzetes motívuma. Erre a díszítő motívumra nyomtatásban megjelent műveiben nem támaszkodik ilyen hangsúlyosan; még a Szent István Emlékkönyvben sem, ahol egy angliai bronzlemez díszítését éppen ezért tartja a honfoglaló művészet angliai kisugárzása példájának (a winchesteri lemezről van szó).
Az ún. Nagy Károly-kardról írt könyv más részletei a honfoglaló magyarok művészetéről Berlinben megjelent könyvecskéjében vannak tömören összefoglalva.7 E művének is van életművében előzménye, mégpedig 1935-ből, amikor az Ars Hungarica sorozat 11. köteteként megjelent könyvében foglalkozott a témával.8 Berlini kötetében mutatja be a tarsolylemezek fejlődési sorát, tipológiáját. Eközben érzékelteti, hogy véleménye szerint hányféle szerkesztés figyelhető meg a lemezeken, hány csoportot alkotnak, egy-egy csoport vagy sorozat mennyire teljes vagy hiányos. Mindezeket abban a meggyőződésben írja, hogy a pontos tipológia pontos időrendet, a valódi egymásutániságot adja meg. Itt tűnik fel tárgy-értelmezéseinek egy új vonása, a tárgyak kultikus értelmezése. Legegyszerűbb formában ez úgy jelentkezik, hogy az öv mindenestül egy jelképes állat, melynek feje, farka és teste van. A későbbi időkben a tárgyak kultikus magyarázata fokozatosan felerősödik munkásságában, és pl. az S végű hajkarikának is ilyen jelentőséget tulajdonít, nevezetesen az S vég fejezett volna ki vallási fogalmakat, s ezzel mágikus célt szolgált volna.9
A 930-as évek végén merült fel benne egy régészeti kézikönyv terve: A népvándorlás kor archaeológiájának kézikönyve,10 melynek fejezet-beosztását és szerzőit is megjelölte. A szarmatákról Párducz M., az avarokról Kovrig I. írt volna benne. A saját műveinek egy részét is e kötetbe dolgozta volna bele, s valószínűleg ennek a tervezett kötetnek az oldalszámait jelezte kéziratain másodikként, felül az egyes cikkek eredeti oldalszámával, alul pedig a tervezett kötet oldalszámaival. A kötet fejezetei részben cím szerint egyeztek a honfoglalók fémművességéről írt kötet fejezeteivel, de többlet is lett volna bennük, főleg az első részben és később pl. a hatodik fejezetben, ahol a Nagy Károly-kardot tárgyalta volna a karancslapujtői lelettel.11
Már ekkoriban foglalkozott azzal, hogy monográfiát készít a Köttlach (nála a helynév régiesen Kettlach) kultúráról, azaz a Keleti-Alpok térségének VIII-XI. századi régészeti műveltségéről. De úgy látszik, ez csak terv maradt, mert anyaggyűjtésen kívül csak egy fejezet kézirata maradt utána,12 annak ellenére, hogy más kidolgozott fejezetekre is utalás történik benne. Ennek előszavában hangsúlyozza, hogy még mindig nem jött el a Köttlach kultúra összefoglaló feldolgozásának ideje. Ő inkább a számára könnyebbnek ítélt ábrázolások és színek szimbolikájának oldaláról közelített a tárgyhoz, és ezáltal elkerülte az olyan csapdákat, hogy germán vagy szláv eredetű-e a kultúra. E kérdésben csak 1980-ban mondta ki a végleges választ J. Giesler a Bijelo-Brdo-i kultúrával egyetemben. Fettich viszont belebonyolódott a kontinuitás és szimbolika rejtelmeibe, ami talán oka is volt a munka kéziratban maradásának. A magyarországi zománcos emlékek (7 lelőhely) felgyűjtése után (egy kivételével valamennyi korongfibula) a rajtuk levő állatok (madarak és griffek) értelmezését kísérelte meg. Megállapította, hogy rajtuk ősi ábrázolások vannak keresztény formában. Ezek az ábrázolások a nap-férfi-élet fogalomkörhöz tartoznak, míg a velük teljesen összhangban álló szegélyminta (többnyire meander), a föld-nő-halál fogalomkör jelképei. Ebben a jelképvilágban megvan az értelme a benepusztai szíjvég griffjének és a nagyszentmiklósi 7. sz. korsó kentauros ábrázolásának is (követ dobáló kentaur, mint a gonosz jelképe, rajta a triumfáló Dionysossal, aki kezében ágat tart). A fülbevalók növényi ábrázolásáról azt vélte: "Bármennyire kivetkőztették az eredeti életfát (palmettát) értelmes formájából, bármennyire csak primitív levelek maradtak belőle a végén, az értelme mindvégig ugyanaz maradt: a karéjos nap-jelkép felfokozása az ugyanolyan értelmű életfa segítségével. Ez az értelme az elnövényesítésnek." Az elnövényesítés következtében a fülbevalók mintáin Fettich véleménye szerint megjelenhetett a honfoglaló művészet hatása, ami ráadásul állítólag nem is volt olyan csekély. A félhold alakú fülbevalók és a korongfibulák egy részét amulettnek vélte, a gyakori pont-kör díszítést pedig napszimbólumnak. A halimbai temető korai fázisából (X. század) származó "amuletteket" és a pont-kör díszítésű, ún. lépcsősfejű gyűrűket, valamint azokat az ékszereket, amelyeken "A spirális, illetőleg szalagfonat változatai, sőt még a szögletes meander is megtalálható", mind jelképes értelemmel bíró tárgyaknak tartotta, közöttük: "Sehol egy értelmetlen, önmagáért való díszítmény nincs. Akik ezeket a karéjos amuletteket (bizonyos fülbevaló típusok) viselték, azok tudták azt is, mit jelentenek ezek a számunkra rejtélyesnek látszó zsúfolt minták és főleg azt tudták, hogy mi célból viselték azokat. A geometrikus jellegű minták, tehát szervesen illeszkednek bele a korszak művelődéstörténeti képébe, ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint a figurális vagy a növényi minták. A román kor épületszobrászata a nép ez irányú ismereteire támaszkodott, amikor mindezen mintákat a variánsok nagy sokaságával felvonultatta a templomok kőfaragványain."
Fettich téma-tervei között egy olyan könyv is szerepelt, amely a hun-avar-ősmagyar kultúrák egyes elemeinek továbbélését tárgyalta volna a romanikában és a gótikában, a népi kultúrában és a folklórban. Valószínűleg e mű részletei voltak az Ethnographiában megjelent késői dolgozatai. Egyéb terveiről itt most nem szólunk, hiszen köztük volt a mosonszentjánosi avar temető feldolgozása és egy a bronzöntésről szóló könyv is.
Viszonylag kevés kongresszuson vett részt, és belföldi előadást is ritkán tartott. 1933-ban Varsóban szerepelt az oroszországi kereskedelmi utakról szóló előadással.13 A Berlinben 1939-ben tartott kongresszuson a Nagy Károly-kardról írt könyvének egy részletét mondta el, magyarul a FolArch 1941. évi kötetében látott napvilágot. 1941 szeptemberében pedig a Magyar Tört. Társ-ban beszélt a honfoglaló magyarság fejedelemválasztása címmel a tarsolylemezek jellemzőiről, műhelyeiről, az arab ötvösök (itt csekélynek ítélt) jelentőségéről, a megrendelőkről, azaz főleg a honfoglalók művészetéről.
Majdnem minden műve németül is megjelent, így Európa-szerte ismert és elismert kutató volt. Cikkei jelentek meg a Germániában (1932), az Eurasia Septentrionális Antiquaban (1930), a koppenhágai Acta Archaeologiában, a Seminarium Kondakovianumban Prágában, a Slovenska Archaeologiában, és felkérésre írta meg a Nagy Károly-kardról és a zempléni sírról szóló könyvét is.
Kollégáival való személyes kapcsolatát jelzi kijevi naplója, melyben leírja, milyen körülmények között csomagolták László Gyulával 1942 első heteiben a kijevi múzeum régészeti anyagát, valamint ostromnaplója, melynek nagy része 2000-ben jelent meg. Más oldalról a róla írt nekrológok hangvétele és az írók személye is árulkodó. Valószínűleg szigorú, a teljesítményeket a munkában való helytállást méltányoló ember volt. Életének pontosabb ismerete elősegíti műveinek megértését, tevékenységének összevetése pedig Hampel, László és az utódok munkásságával a legnagyobbak közt jelöli ki helyét a magyar régészetben.
JEGYZETEK:
1 A kor szokásos ásatásainál nagyobb szakszerűség ellenére az emberi és ló vázcsontok részleges felszedése alapján sikerült 1990-ben beazonosítani Fettich ásatásának színhelyét, amit még az is megerősített, hogy az egyik sírban egy övveret is a csontok között maradt. 2 FETTICH N.: Az un. Nagy Károly-kard mint történeti kútforrás. Kézirat, MNM. A. 89. 1. B. 34b. 3 PÁRDUCZ M. ArchÉrt. 99 (1972) 113-114. 4 FETTICH N., A levédiai magyarság a régészet megvilágításában. Sz 67 (1933) 369-99. 5 Erre BÓNA I., ArchÉrt 93 (1966) 281-82. 6 Das altungarische Fürstengrab von Zemplin. Bratislava 1973. 7 FETTICH N., Die altungarische Kunst. Berlin, 1942. 8 A honfoglaló magyarság művészete, Budapest, 1935. 9 Az MNM Adattár 89. 1. B32-es kézirat, amelyben az avar mágikus ékszerekről beszél, melyeket a szlávok mágikus tendencia nélkül kezdtek utánozni. 10 MNM A. 89. 1 B34. a-c. 11 MNM A. 89. 1. B27. 12 A Kettlach kultúra művészetének avar és ősmagyar elemei. Kézirat kb. 1954-ből: MNM A. 89. 1. B55. 13 Handelswege in Russland und die Altmagyaren. VII-e Congres Internat. des Sciences Historiques. Varsovie 1933. 113-18.
Bálint Csanád: "Nagyon kevesen tudják, még kevesebben értékelik, hogy Fettich Nándor azokban a nehéz időkben két ízben is nagy tanulmányutat tett a Szovjetúnióban – a német-szovjet háború kitörése előtti időben egyedül ő és T. J. Arne, A. Tallgren voltak azok a külföldi régészek, akiknek ez a lehetőség megadatott. Ennek igazi tudománytörténeti jelentőségét – az egészen fiatalokat leszámítva – nyilván mindenki pontosan át tudja érezni ebben a teremben, ha megmondom, hogy ezekre az utakra 1927-ben és 1935-ben került sor. Azt pedig könnyű elhinni, hogy ezek a tanulmányutak nem turisztikai jellegűek voltak; míg a nyugat-európai kollégák még a 70-es években is csak a 3 fővárosban jártak (Moszkva, Leningrád, Kijev), s akkor is csak a múzeumok kiállításaiban, addig Fettich már akkor is szükségét érezte, hogy elmenjen Odesszába, Kazányba, Permbe, sőt Minuszinszkba, s a raktárakban rajzolja a fontosabb leleteket. (Politikailag és emberileg egyaránt sokatmondó, amit Fettichtől magától tudok: minden kolléga segítőkészen fogadta!) Eredményeit azon frissiben közzéadta (Die Metallkunst der landnehmenden Ungarn. Archaeologia Hungarica 21, 1937), köztük jónéhány leletet első közlésben. (Ez utóbbiak fogadtatása a tudományos világban változó: a martynovkai lelet legutóbbi ukrán és angol feldolgozói nem idézik, míg a minuszinszki leletek közzétételére rendszeresen hivatkoznak a Belső-Ázsiával foglalkozó kollégák. (Zárójelben jegyzem meg, hogy igaztalan volt az a Sovetskaja Archeologijában megjelent és Sztálin születésnapjára ajánlott cikkben leírt vád, hogy Fettich engedély nélkül rajzolta volna le a martynovkai leleteket – Koselenko írásos engedélyét személyesen láttam.) A szovjet kutatás vesztesége volt, hogy Fettich ezen könyvének mindenki csak a táblakötetét idézte – ugyanez történt a Mala Pereščepino-i lelet több tárgyát első ízben rekonstruáló László Gyula könyvével is –, és sosem a szöveges értékelő részt."
A wikipedia szerint még él: Denis Sinor is a Professor Emeritus of Central Asian Studies at the Department of Central Eurasian Studies at Indiana University, and is one of the world's leading scholars for the history of Central Asia. Sinor has written eight books and edited an additional thirteen. He has written more than 160 articles in several languages, and has also contributed to Encyclopaedia Britannica. Sinor has also been editor of the Journal of Asian History since the publication's inception in 1967.
"Kollégáival való személyes kapcsolatát jelzi kijevi naplója, melyben leírja, milyen körülmények között csomagolták László Gyulával 1942 első heteiben a kijevi múzeum régészeti anyagát, valamint ostromnaplója, melynek nagy része 2000-ben jelent meg"
Ezt, Fettich kievi naplojat kellene olvasni, hogy tk. miert csinaltak a csomagolast.
"... ez már egy alaposan átgondolt, forráskritikai és korszerű módszertani megfontolásokon nyugvó munka. Tartalmi felépítése is Schlözer munkájának struktúráját követi: forráskiadás és kritikai magyarázat (Schlözer Urkundenjének feleltethető meg), az Erdélyben valaha élt népcsoportok eredetének vizsgálata (Kritisch historische Untersuchungen zur Geschichte der Madjaren, Petscheneger und Cumaner oder Polowzer), az ötödik, befejező rész nagyrészt Schlözer könyvének az Andreanumról szóló okfejtését cáfolja pontról pontra. A korábban kifejlesztett történetírói módszereken Aranka Schlözer munkájának hatására sokat fejleszt. Bár folyamatosan csak negatívan beszél róla és művéről (annak ellenére, hogy az ekkoriban Göttingában tartózkodó Gyarmathi Sámuel és a peregrinusok gyakran figyelmeztetik, hogy Schlözer módszerei a legkorszerűbbek)"
Fettich Nándor emlékezete