Kosztolányi Nyelv és lélek című gyűjteményét természteesen ismerem, sőt, használni is szoktam. Kosztolányi semmiképpen nem "nyelvész", (persze, nyelvész sem), ezzel szemben az említett kötetben leírja, hogy a nyelv védelme, művelése szerinte nem a nyelvészek, hanem az írók feladata.
A "nyelvész" és a nyelvész közötti különbség a tudományosság felől fogalmazható meg. A nyelvész - tudós, aki a tudomány általános szabályai szerint műveli témáját. Ebben az egyik, szempontunkból leglényegesebb ismérv az objektivitásra való törekvés. Grétsy László főtevékenységét illetően nyelvművelő, neylvvédő, nyelvőr, mindezeket szubjektív indítékkal végzi, ami önmagában nem elítélendő, de nem is tekinthető tudományos tevékenységnek. Ő maga sem tekinti annak. Ő nem leíró nyelvtant ír, hanem nyelvi illemtant. Ez a különbség másutt is megvan: az emberi viselkedéssel tudományos szinten a pszichológus vagy a humánetológus foglalkozik, de ők nem írnak etikettet, illemszabályokat.
Grétsy László nemcsak tisztában van ezzel a különsébggel, hanem megvan (vagy volt) neki a saját nyelvtudományos tevékenysége is, amely egészen más keretek között jelent meg.
Nem is ő okozza a problémát, hanem a szurkolók, akik, ha csak a kortársaira korlátozzuk a kört, nem Antal, Papp (ők már nem élnek) vagy Benkő, Kiefer nevét ismerik, hanem az övét, nem az említetteket tekintik nyelvésznek, hanem őt. Ez azért joggal tekinthető visszásnak.
Rendkívül kulturált, és a magyar nyelv történetét remekül ismeri. Tevékenységére azonban nagyban rányomja bélyegét a közönségkapcsolat. Már Kosztolányinak is gondot okozott a túlzó puristákkal folyatott vita, hiszen ilyenkor nem úgymond az ellenféllel veszi fel a harcot, hanem a saját tábora szélsőségeseivel. Ennek során néha nehéz megmaradni a tudományosság alapján.
A nyelvészeknek főként az a bajuk vele, hogy mivel a médiában ő szerepel(t) sokat, és megnyerő egyénisége valamiképpen médiaszemélyisággá tette (amit követői nemigen tudtak elérni), a köztudatban ő lett a "nyelvész".
Azt hiszem, kicsit félreértetted a szándékomat. Nem jutott eszembe cidrit támadni. Ő volt az, aki három írót említett, igaz, mint ifjúsági írókat, akiknek a nyelvhasználata mérvadó és befolyásoló. Erre hoztam fel példaként Móriczot és A boldog embert, amely jelentős regény, és nemcsak serintem, hanem kb. a magyar irodalmi kánon szerint is talán a legjobb műve Móricznak. Hozzátartozik még az is, hogy mivel ez lényegében riport, jól tükröz egy beszéltnyelvi állapotot, mint pl. Móra, aki szegedi létére így ír "A szülém aggodalmasan csóválta meg a fejét, és panaszosan fordult édesapámhoz, aki halkan fütyörészgetve varrogatta a juhbőrből való ruhákat:
- Nézze már, apja, miket eszel ki ez a bolondos gyerek! Attól félek, hogy szegénykémnek nem egészen úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek."
Úgy gondolom, hogy A boldog ember igenis alkalmas annak bizonyítására, hogy a magyar irodalomban megjelennek az általánosnak vélttől eltérő normának megfelelő szövegek is. Ezt cidri meglátásom szerint Móricz degradálásával próbálta ellensúlyozni., valamileyn formában Móra, Gárdonyi és Sazbó Magda mögé sorolva őt. Pegig legfeljebb csak Szabó Magda állja Móricczal a versenyt, különösen an nyelvi helyesség tekintgetében. Hisz, mint látjuk, Móra ugyan "szülé"-t ír, de nem ő-zik, tehát nem a saját anyanyelvét tükrözi a szövegégebn, hanem egy elképzelt normát.
Szerintem meg menjünk vissza on-topik irányba... épp ott tartottunk, hogy az önjelölt nyelvvédőket kell megszelidíteni... jobban belegondolva, mindig is itt tartottunk, és amíg lesznek önjelölt nyelvvédők, addig itt is fogunk...
1. Te soroltál fel itt mérvadó írókat. Móriczzal kapcsolatban csak mentegetőzöl, és figyelmen kívül hagyod, hogy a legjobb könyvét nem olvastad. Te a felsoroltad írókra az állításod igazolására hivatkoztál, és bármennyire is megrázott az Árvácska, mégis csak teljesen előítéletesen nyilatkoztál róla, a szerepét korlátozva (főleg szamben az általad nagyra tartott írókkal). Ez védhetetlen. ÍNe szeresd Móriczot, szíved joga, de nem degradálhatod, mert vitaképtelenné válsz. Nem értem, miért nem vonhatok le ebből következtetést arra nézve, hogy konzervatív vagy, mikor lényegében úgy érvelsz Móricz ellen, mint a vele kortárs konzervatívok. (És bocs, irodalmi és nyelvi színvonal tekintetében Móriczot és Gárdonyit nem említeném egy napon. Nem hogy nem marad el tőle, hanem...). Ja, és pl. a Volt egy török Mehemed kezdetű versikeét is Móricz írta.
2. A topik természetesen indázik, azonban szeretnénk, ha nyelvi maradna, és főleg a hitviták békén hagynák. Életkorodhoz gratulálok, és ezek után viszont eredeti megjegyzésem bizony lesújtó kritika.
3. Amit a hiányos szöveg olvashatóságável kapcsolatban írsz, az komoly dolog, amit tényleg érdemes meggondolni.
Írod: " Az jutott eszembe erről, hogy ha formai tekintetben nem egységes a nyelv, az nehezíti-e az olvasást; zavaróan hat-e, ha különböző mintákhoz kell folyamatosan visszakapcsolni, tehát elképzelhető-e, hogy valaki lassabban, nehezebben olvassa a szöveget az egységesség hiánya miatt (például nák-nék különböző toldalékolása miatt, ly és j önkényesen váltogatott használata miatt)"
Ilyesmin lehet spekulálni, de vannak rá kísérletes módszerek is, például, Gósy azt mérte, hogyan hat az olvasás sebességére és a megértésre a szöveg nyomtatásához használatos betűtípus. Az a gondolatmenet, amellyel ideerőszakolod ezt az ötletet két ok miatt is sérülékeny.
1. Az egyik az, hogy én a magam részéről írott szövegben (hacsak nem beszéd rögzítése, mint Móricz Boldog embere) nákolással nem találkozta, Ez teljes mértékben beszélt nyelvi jelenség, ezért az olvasásra gyakorolt hatását vizsgálni értelmetlen. Azzál is inkább, mert ha lenne értelme, azt is érdemes lenne megfontolni, hogy a nákoló olvasására hogyan hat a nékelés. Hogy a beszélt és az írott neylv mennyire más, azzal lehetb illusztrálni, hogy a -bAn rag a magyar beszélt nyelvből bizonyos beszélt helyzetekben gaykorlatilag kiveszett, ugyanakkor ez eléggé ritka hivba az írott nyelvben.
2. A másik az, hogy a betűkép részleges felhasználása szerintem a szavak elejére vonatkozik (és így is van értelme), tehát, az a valószínű, hogy az olvasó, túljutván az első pár betűn, ha a megértéshez ez elegendő, nem olvas tovább. Szerintem sokszor ez megértési hibát is okoz. Viszont személyes tapasztalatom, hogy az illetve szó tipikus elírását (illteve, betűátvetés) nagyon kevesen javítják ki, veszik észre a hibás írását. Ez a dolog a gyakorisággal, az egyértelműséggel függ össze.
Visszaolvastam magam, hogy lássam, vajon miért is kell zárni velem szemben – tényleg nem gondolkodunk azonosan, mert sem nem vitatkozom, sem nem keresem az egyetlen igazságot, hanem inkább "fennhangon" töprengek az elhangzottakon, meglehet, nem abban a formában, amelyet (el)vártál volna.
1. "kialakítottál magadnak egy irodalmi értékrendet, amelyet nyelvi normának tekintesz." – az irodalmi értékrendemet – olyan értelemben, hogy mit olvassak – nagyobbrészt az iskola alakította és kisebbrészben én, mert mióta kinőttem az iskoláskorból, sajnálatosan megfogyatkozott az olvasásra jutó időm. Móricz Zsigmondtól három regényt és néhány kisebb novellát olvastam, az általad említett nem volt köztük. Nem tartom rossz írónak egyáltalán, és nem ragadtatom magam arra – eddig sem tettem - , hogy kevésbé mértékadónak tekintsem másoknál. Nem kedvenc íróm, de nem minősítem vagy értékelem pusztán személyes tetszés alapján. Azt, hogy kiskorúaknak nem feltétlenül ajánlott vagy emészthető, teljes mértékben komolyan mondtam, emlékszem, annak idején, talán tízévesen, betegre sírtam magam magam az Árvácskán, amikor leadta a televízió, és köszönhettem néhány szorongó álmot annak, hogy nyersen szembesültem egy magamnál alig valamivel fiatalabb kislány vérlázítóan komisz sorsával. Nem állítottam egy percig sem, hogy Móricz elmaradna Jókai vagy Gárdonyi mögött minőségi nyelvhasználat dolgában, sőt – annyit mondtam, hogy azok mellé, akikkel legkorábban a tájnyelvi szóhasználat kapcsán találkozik a fogékony olvasó, ridegségénél, komorságánál fogva a magam részéről nem állítanám oda. Ez valóban egyoldalú – egy szempontból való – értékelése volt az írónak, viszont éppen mert nem volt teljes körű, nem is érdemes messzemenő következtetéseket levonnod atekintetben, hogy mennyire vagyok konzervatív.
2. A topik nyelvvel kapcsolatos, de nem szigorúan nyelvészeti, ha megnézed az indító hozzászólást, nem volt beugró feltétel ismerni a szakzsargont. Attól, hogy számodra nem hasznos itt vagy engem olvasni, a mondókám még nem feszíti szét a topik kereteit, ennyit rólam, illetve erre még válaszolnék: "A beírásaid alapján arra kel követkerztetnem, hogy legalább kétszer annyi idős vagy, mint én" – pár hét múlva betöltöm a huszonkilencet, meglepne, ha kétszer idősebb lennék:-)
3. "És nem hiszem, hogy bárki fel lenne jogosítva, hogy ezeket a társadalmi csoportokat minősítő módon összehasonlítsa. De ha van is, nem ebben a topikban. Mert ez nyelvészeti topik." – senki sem hasonlította egymással ezeket a csoportokat mint csoportokat, nyelvhasználatuk megfelelőségét, helyénvalóságát, közérthetőségét esetleg igen, és az helyén is van, mivel ez egy nyelvvel kapcsolatos topik.
A topiknyitó eredeti felvetése egyébként az volt, hogy a sajtóban, publikálásra szánt anyagok esetén megengedhető-e a "lazaság", szelektáljunk-e és ha igen, mi alapján. Eszembe jutott még valami. Ezt nem konkrétan neked címezem, és nem is várom, hogy vitatkozz vele, mindössze újfent eltöprengtem. Kaptam korábban egy köremailt, amely azt volt hivatva bizonyítani, hogy egy szöveg olvasható és érthető marad akkor is, ha a betűk nem a megfelelő sorrendben követik egymást; elég, ha a szavak első és utolsó betűje a helyén van, a köztes betűk felcserélhetők, mert az emberi agyba bevésődtek az egyes szavak képei, ezért nem betűről betűre olvassuk a szöveget, hanem a szó kezdete és vége alapján az agyban rögzült mintákhoz visszakapcsolva. Példaként az email tartalmazott egy összekuszált szöveget, amelynek azért kibogarászható maradt az értelme. Az jutott eszembe erről, hogy ha formai tekintetben nem egységes a nyelv, az nehezíti-e az olvasást; zavaróan hat-e, ha különböző mintákhoz kell folyamatosan visszakapcsolni, tehát elképzelhető-e, hogy valaki lassabban, nehezebben olvassa a szöveget az egységesség hiánya miatt (például nák-nék különböző toldalékolása miatt, ly és j önkényesen váltogatott használata miatt), és ettől ingerült, tehát a nyelvi egységesség védelmének a zavaró hatás kiiktatása a tulajdonképpeni oka.
A rájött az ihatnék nem jutott az eszembe, ez tényleg az idézett forma birtokos személyjel nélküli változata. De ez sem változtat azon a tényen, hogy az ihatnék - itt főnév.
Az ez után következőknek tisztelettel ellentmondok.
Ha a feltételes mód jele a -ne lenne, akkor nem lenne létjogosultsága a paradigmában két helyen is szereplő -nék alaknak, szemben azzal, hogy a paradigma egyéb részeinél hangrendi illeszkedés van.
Éppen a -nék teszi kétségessé, hogy a feltételes mód jele a -nE lenne, minthogy ez nem kétalakú
Másik ellenérv a valék, valál, vala... paradigma, melyben, mint látjuk, ugyancsak nem illeszkedő é van, mely sejtésem szerint azonos a -nék é-jével.
Sok dolgot vettél észre, de tartok tőle, az összefüggések látszólagosak.
1. Az alhatnékom, ehetnéke stb. formák története bizonyára érdekfeszítő azonban ez valószínűleg extremitás, illetve az elemzéséből nem lehet következtetéseket levonni. Szinkrón szempontból azonban egy -hAtnék- deverbális nomenképzővel képzővel állunk szemben, amelynek az a sajátossága, hogy kizárólag birtokos személyjellel együtt fordul elő. Az kétségtelen, hogy ebben a formában hangrendi illeszkedés - mármint az é elem vonatkozásában - nincs.
2. Az biztos, hogy a nékelés és a nékem között nincs összefüggés, vagy ha van roppant távoli. A -nék igei végződés három elemből tevődik össze:
- n - feltételes mód jele, a paradigmában mindenütt jelen van: menNék, menNél, menNe stb., futNék, futNál, futNa stb.
- é - ez nem tudom mi - mennÉk, futnÉk stb.
- k- szabályos igei személyrag
3. A nekem, neked esetében pontosítsuk a kategóriát, ezek birtokos személyjeles esetragok. "Számos olyan ragszerű elemünk van, amely – a névutókhoz hasonlóan – társulhat birtokos személyjellel, miközben maga szóeleji helyzetbe kerül. " írja Antal László a Magyar esetrendszerben. Ezek egyike a -nek. Jellemző ezekre, hogy az egyil allomorfon alapulnak, de ez nem feltétlenül a magas hangrendű (pl. hozzá). A -nEk rag eredetéről most nincs adatom, de nem hiszem, hogy a -nék igevégződés származéka lenne, már csak azért sem, mert a régi időben is volt mély hangrendű változata (-noc).
A végső megjegyzésedre azt, hogy persze, nékelj, de ne minősítsd azt az embert se mentálisan, se intellektuálisan, aki nákol.
Kelemen Béla áll. főreáliskolai igazgató 1910-ben Jó magayrság című könyvében megadja az ikes igék "föltételes" módú paradigmáját, összehasonlítva az iktelennel:
adnék laknám
adnál laknál
adna laknék
adnánk laknánk
adnátok laknátok
adnának laknának
Sokan siratják az ikes ragozást, melyről Kelemen azt írja, hogy a 17-18. század során a magyar nyelvből lényegileg kikopott, és Révaiék elevenítették fel. Ugyanakkor ez a ragozási paradigma már nem él, pedig az irodalmi emlékezetünkben benne van.
Nézzünk pár idézetet:
Hazának-is nagy s43zégyenére vólna, ha még ollyan nép laknék benne, mellynek maga s43zü4lette avagy értette nyelvénn írott könyvei nem vólnának Magyar Hírmondó, 1791
Bártsak körü4löttünk laknék, örömest néki adnám mindennap fölöstökömömnek 's o'sonnámnak felét Kis János, 1805
Boldogság, szabadság, laknék mindig vélünk Várossy Mihály: Milyen lehetne hazánk? 1894
Nélküled hol laknék? - megborzong a lélek Nagy László: Fagyok jönnek 1954
z utóbbi a legkorábbi adalék a mai használatra.
Viszont figyeéemre mérlót, hogy az ikes feltételes módban is é hangzó van mély környezetben.
Ráadásul – ha jól tudom – akkoriban még nem volt stigmatizált a -nák alakú E/1. A stigmatizációnak politikai okai voltak, ha jól sejtem: a Rákosi-rendszer parasztkáderei ellen tiltakozott így implicit módon a reakció.
Én viszont véletlenül épp 1-2 hete olvastam A boldog embert. Nagy élmény volt, elsősorban a nyelvezete, másodsorban a főszereplő világszemlélete miatt.
1903 és 1922 között két helyesírási norma létezett Magyarországon. Ez azért is érdekes, mert írásba foglalt normákról van szó.
Azt hiszem, a kettős norma nemcsak a perzsában létezik, másrészt az ejtési normatíva csak egy a normaelemek közül.
Mindenesetre a norma csak a maga környezetében értékelhető. Az tény, hogy rádióban, televzíióban, hasak nem illeszkedik bele valamilyen stilisztikai környezetbe, illenék az irodalmi nyelvi normát alkalmazni. Bár az ejtési normát illetően vannak kételyeim, nem kellene feltétlenül "budapestiesen" beszélni, egy kis palócos vagy tiszántúli árnyalat csak színezné a hallhatót.
Más részről, a játszótéri dühöngőben foci vagy harminchármazás közben kifejezetten ellenjavallt az irodalmi nyelv.
A perzsa valahol a magyar és a francia között helyezkedik el, ami az írott és a beszélt nyelv viszonát illeti.
A magyarban az, hogy "miért" kiejtve is teljesen helyesnek számít, de a "mér" egy nagyon gyakori ejtett alak, művelt beszélők közt is familiáris helyzetben (különösen mássalhangzóval kezdődő szót megelőzve). A franciában a "cours" nem szabad diftongussal ejteni, és a s-t ejteni is helytelen, csak a "kúr" ejtés a helyes.
A perzsában van egy írás által tükrözött ejtés, amely (mint az írás mindig) egy korábbi nyelvállapotot jelöl, ami a franciában, ugye, teljesen tiltott, a magyarban meg teljesen megengedett. A perzsában azonban ez az alak ugyan megengedett, de csak felettébb ünnepélyes alkalmakkor használatos, különben mesterkélten, viccesen hat.
Ezért párhuzamosan tanítja az "írottbeszélt" és a "beszéltbeszélt" alakot.
Persze, az eredménye az, hogy elvileg tanítja, én (legalább is addig, míg élő beszédben nem találkozom vele) valószínűleg mégis inkább az "írottbeszéltet" fogom automatice jobban memorizálni... csupán, mert egyszerűbb: egy folyamat. Egy szabállyal kevesebbet kell alkalmazni, illetve: az írottbeszélt alakot memorizálva nem kell külön egy helyesírási szabályt megtanulni.
