A rájött az ihatnék nem jutott az eszembe, ez tényleg az idézett forma birtokos személyjel nélküli változata. De ez sem változtat azon a tényen, hogy az ihatnék - itt főnév.
Az ez után következőknek tisztelettel ellentmondok.
Ha a feltételes mód jele a -ne lenne, akkor nem lenne létjogosultsága a paradigmában két helyen is szereplő -nék alaknak, szemben azzal, hogy a paradigma egyéb részeinél hangrendi illeszkedés van.
Éppen a -nék teszi kétségessé, hogy a feltételes mód jele a -nE lenne, minthogy ez nem kétalakú
Másik ellenérv a valék, valál, vala... paradigma, melyben, mint látjuk, ugyancsak nem illeszkedő é van, mely sejtésem szerint azonos a -nék é-jével.
Sok dolgot vettél észre, de tartok tőle, az összefüggések látszólagosak.
1. Az alhatnékom, ehetnéke stb. formák története bizonyára érdekfeszítő azonban ez valószínűleg extremitás, illetve az elemzéséből nem lehet következtetéseket levonni. Szinkrón szempontból azonban egy -hAtnék- deverbális nomenképzővel képzővel állunk szemben, amelynek az a sajátossága, hogy kizárólag birtokos személyjellel együtt fordul elő. Az kétségtelen, hogy ebben a formában hangrendi illeszkedés - mármint az é elem vonatkozásában - nincs.
2. Az biztos, hogy a nékelés és a nékem között nincs összefüggés, vagy ha van roppant távoli. A -nék igei végződés három elemből tevődik össze:
- n - feltételes mód jele, a paradigmában mindenütt jelen van: menNék, menNél, menNe stb., futNék, futNál, futNa stb.
- é - ez nem tudom mi - mennÉk, futnÉk stb.
- k- szabályos igei személyrag
3. A nekem, neked esetében pontosítsuk a kategóriát, ezek birtokos személyjeles esetragok. "Számos olyan ragszerű elemünk van, amely – a névutókhoz hasonlóan – társulhat birtokos személyjellel, miközben maga szóeleji helyzetbe kerül. " írja Antal László a Magyar esetrendszerben. Ezek egyike a -nek. Jellemző ezekre, hogy az egyil allomorfon alapulnak, de ez nem feltétlenül a magas hangrendű (pl. hozzá). A -nEk rag eredetéről most nincs adatom, de nem hiszem, hogy a -nék igevégződés származéka lenne, már csak azért sem, mert a régi időben is volt mély hangrendű változata (-noc).
A végső megjegyzésedre azt, hogy persze, nékelj, de ne minősítsd azt az embert se mentálisan, se intellektuálisan, aki nákol.
Kelemen Béla áll. főreáliskolai igazgató 1910-ben Jó magayrság című könyvében megadja az ikes igék "föltételes" módú paradigmáját, összehasonlítva az iktelennel:
adnék laknám
adnál laknál
adna laknék
adnánk laknánk
adnátok laknátok
adnának laknának
Sokan siratják az ikes ragozást, melyről Kelemen azt írja, hogy a 17-18. század során a magyar nyelvből lényegileg kikopott, és Révaiék elevenítették fel. Ugyanakkor ez a ragozási paradigma már nem él, pedig az irodalmi emlékezetünkben benne van.
Nézzünk pár idézetet:
Hazának-is nagy s43zégyenére vólna, ha még ollyan nép laknék benne, mellynek maga s43zü4lette avagy értette nyelvénn írott könyvei nem vólnának Magyar Hírmondó, 1791
Bártsak körü4löttünk laknék, örömest néki adnám mindennap fölöstökömömnek 's o'sonnámnak felét Kis János, 1805
Boldogság, szabadság, laknék mindig vélünk Várossy Mihály: Milyen lehetne hazánk? 1894
Nélküled hol laknék? - megborzong a lélek Nagy László: Fagyok jönnek 1954
z utóbbi a legkorábbi adalék a mai használatra.
Viszont figyeéemre mérlót, hogy az ikes feltételes módban is é hangzó van mély környezetben.
Ráadásul – ha jól tudom – akkoriban még nem volt stigmatizált a -nák alakú E/1. A stigmatizációnak politikai okai voltak, ha jól sejtem: a Rákosi-rendszer parasztkáderei ellen tiltakozott így implicit módon a reakció.
Én viszont véletlenül épp 1-2 hete olvastam A boldog embert. Nagy élmény volt, elsősorban a nyelvezete, másodsorban a főszereplő világszemlélete miatt.
1903 és 1922 között két helyesírási norma létezett Magyarországon. Ez azért is érdekes, mert írásba foglalt normákról van szó.
Azt hiszem, a kettős norma nemcsak a perzsában létezik, másrészt az ejtési normatíva csak egy a normaelemek közül.
Mindenesetre a norma csak a maga környezetében értékelhető. Az tény, hogy rádióban, televzíióban, hasak nem illeszkedik bele valamilyen stilisztikai környezetbe, illenék az irodalmi nyelvi normát alkalmazni. Bár az ejtési normát illetően vannak kételyeim, nem kellene feltétlenül "budapestiesen" beszélni, egy kis palócos vagy tiszántúli árnyalat csak színezné a hallhatót.
Más részről, a játszótéri dühöngőben foci vagy harminchármazás közben kifejezetten ellenjavallt az irodalmi nyelv.
A perzsa valahol a magyar és a francia között helyezkedik el, ami az írott és a beszélt nyelv viszonát illeti.
A magyarban az, hogy "miért" kiejtve is teljesen helyesnek számít, de a "mér" egy nagyon gyakori ejtett alak, művelt beszélők közt is familiáris helyzetben (különösen mássalhangzóval kezdődő szót megelőzve). A franciában a "cours" nem szabad diftongussal ejteni, és a s-t ejteni is helytelen, csak a "kúr" ejtés a helyes.
A perzsában van egy írás által tükrözött ejtés, amely (mint az írás mindig) egy korábbi nyelvállapotot jelöl, ami a franciában, ugye, teljesen tiltott, a magyarban meg teljesen megengedett. A perzsában azonban ez az alak ugyan megengedett, de csak felettébb ünnepélyes alkalmakkor használatos, különben mesterkélten, viccesen hat.
Ezért párhuzamosan tanítja az "írottbeszélt" és a "beszéltbeszélt" alakot.
Persze, az eredménye az, hogy elvileg tanítja, én (legalább is addig, míg élő beszédben nem találkozom vele) valószínűleg mégis inkább az "írottbeszéltet" fogom automatice jobban memorizálni... csupán, mert egyszerűbb: egy folyamat. Egy szabállyal kevesebbet kell alkalmazni, illetve: az írottbeszélt alakot memorizálva nem kell külön egy helyesírási szabályt megtanulni.
Azon, hogy melyik morfémaváltozatot használjuk, ugyanúgy lehet változtatni, mint azon, hogy azt mondom "bazdmeg" vagy azt, hogy "a fenébe", esetleg "anemjóját".
A -nékelés ugyanúgy megtanulható egy -nákoló számára, mint az, hogy nem "illik" bazdmegleni adott környezetben. Semmivel sem nehezebb, semmivel sem könnyebb.
Nem stigmatizálok per se. De véleményem szerint a nyelvi illemtanhoz hozzátartoznak a ragozási paradigmák is. És a jó szülő megtanítja a gyereknek, hogy nem köpdösünk, nem a kezünkbe fújjuk az orrunk. Ha meg a szülő nem, akkor a lelkiismeretes tanár feladata.
Szerintem ez áll fenn a nyelvi kérdésekben is. Az (iskolai) tanár feladata, hogy megmondja: (mint a köpködés): ez nem helyes! Az (egyetemi) tanár elmondhatja, hogy ja, nem helyes, de van aki így mondja. Az egyetemi szociológus is elmondja, hogy ja, nem helyes itt, az előadóban köpdösni, de vannak, akik teszik az utcán.
Sajnos, le kell zárnom a vitát. Ennek alapvetően az az oka, hogy nem azonosan gondolkodunk a vitáról. Határozott véleményedet kizárólagb a magad álláspontjáról vagy hajlandó szemlélni, így persze, garantált, hogy igazad van. Három alapvető kifogásom van:
(1) kialakítottál magadnak egy irodalmi értékrendet, amelyet nyelvi normának tekintesz. Ez annyira konzervatív, hogy még Móricz Zsigmond sem fér bele. Nem tudom, mennyire vehető komolyan az az irodalmi érvelés, mely szerint "Móricznál nemegyszer – a valóság rideg, sötét, torz metszeteit ábrázolja, ezért nem kiskorúaknak ajánlott olvasmány" - ez kb. ugyanolyan, mint amikor egy magyar miniszterelnök Pintér Jenő érveivel értékelte Ady Endrét. Sajnálom, azt kell mondanom, hogy Móricz a magyar nyelv tárgyában minimum annyira mérvadó, mint az általad felsoroltak, de biztos, hogy sokkal inkább mérvadó, mint Jókai vagy Gárdonyi. Egyszóval - a Móricz-értékelésed egyoldalú, elavult (a Nyugatot is túl progresszívnak ítélő) értékrendre utal.
(2) Egyáltalán nem törődsz a probléma nyelvi hátterével, kizárólag egyfajta kulturális hagyományként kezeled. A német nyelvvvel kapcsolatos analógiád arra vall, hogy ezen a téren még csak nem is érzékeled a problémát, mert akkor nem hasonlítanád a talán logikátlan (ez is csak egyfajta logikai szemlélet), de rendszerszerű, míg a nákolás a szinkrón nyelvállapotban kivétel. Ez mutat arra, hogy ezt a vitát egy nyelvészeti topikban nem érdemes folytatni.
(3) Sajnálatos módon a Fülig Jimmy és a San Antonio herceggel kapcsolatos példát nem értetted. Az bármilyen vicces, nem vicc. Az azt mutatja, hogy mindenféle embereknek lehet mindenféle nyelvi normája, amely az ő társadalmi rétegében általános. Még olyanban is, ahol nem olvasnak. És nem hiszem, hogy bárki fel lenne jogosítva, hogy ezeket a társadalmi csoportokat minősítő módon összehasonlítsa. De ha van is, nem ebben a topikban. Mert ez nyelvészeti topik.
"Úgy tűnik, a tiédet megelőző pár hozzászólást nem olvastad el, mikor ezt írtad, szerintem jelentősen árnyalták a norma kérdését, főképp az egyetlen sztenderd, egyetlen norma vonatjkozásában." – elolvastam, csak nem óhajtottam azon a szálon vitatkozni, másik szálon fejtettem ki a gondolataimat, mivel nem vagyok nyelvész, általános iskolás viszont voltam:-)
"Tulajdonképpen elárulhattad volna, hogy te mit értesz norma vagy sztenderd alatt, és védendőnek tartod-e." – elárultam, mit értek alatta: olvasmányélmények, környezeti hatások alapján intuitíve magamévá tett mintákat – ideértve a ragozás módját -, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy pontosan, választékosan, adott nyelvi környezettel összhangban, illetve annak megfelelően fejezzem ki magam. Védem annyiban, amennyiben használom, nem védem olyanformán, hogy propagálom vagy racionális elméletet keresek a megtartása/elvetése érdekében.
"Nos, ez a tévedés. A nákolás nem kiszorult, hanem éppen befelé nyomul." – hová? Az általam olvasott könyvekbe, sajtótermékekbe ugyan nem, és a környezetem nagy része sem használja.
"A nékelés archív, mondhatni atavisztikus forma, amelynek a paradigmatikus háttere már nincs meg a magyar nyelvérzékben (ha úgy tetszik, az általános normában), ezzel szemben megvan ott a hangrendi illeszkedés, amely ellene mond a nékelésnek. Ezért mondhatnók, a nákolással születtünk, és később tanultuk meg, hogy ez helytelen." – szerintem nagyon messzire mész, ennek ilyenformán nincs értelme. A baba ordítással vagy gőgicséléssel születik, azután nagy nehezen kiizzadja magából az első szavakat, sokáig ahogyan-sikerül formában: isz – inni – iszok – inni kell – inni akarok - és legvégül: innék vagy innák. Mielőtt ki tudná mondani akár ezt, akár azt az alakot, többtucatszor fogja hallani, és mivel a baba utánzó lény, azt fogja utánozni, amelyiket hallja. Fütyül rá, hogy paradigmatikusan melyik forma létező vagy javasolt, mert a közelében élőket utánozza, nem a paradigmát.
"Ezt értsd úgy, hogy egy ép nyelvérzékű magyar, akinek a környezetében véletlenül még sosem használtak feltételes módot egyes szám első személyben, első alkalommal feltétlenül nákolni fog." – lehet, hogy ebben az életidegen esetben ez történne, nem tudom, de az élet általában nem életidegen, és a környezet bőven használ feltételes módot egyes szám első személyben is.
"Az irodalmi élményeid közül hiányzik Móricz Zsigmond, aki ugyan nem volt mindig autentikus, de mivel nem idealizált, mégis autentikusabb a felsoroltaknál." – nem hiányzik Móricz Zsimond – a listában az általános iskolás, tematizált olvasmányélmények szerepeltek, amelyeket elvileg mindenkinek olvasnia kellett vagy olvashatott; az én korosztályomból legalábbis.
"Egyik legkiválóbb műve A boldog ember, ennek főszereplője Joó György, a tanulatlan, de rendkívül intelligens parasztember. És nákol. És - én azt hiszem - hiteles." – bizonyára úgy van, nem tudom, nem olvastam ezt a művét. Elképzelhetőnek tartom, hogy a téma – ahogyan Móricznál nemegyszer – a valóság rideg, sötét, torz metszeteit ábrázolja, ezért nem kiskorúaknak ajánlott olvasmány, de attól lehet hiteles is, fajsúlyos is.
"A nákolás paradigmatikus helyzetét illető megjegyzésemet valószínűleg nem dolgoztad fel." – feldolgoztam, megértettem, mindössze más fogalmakban, más összefüggésekben gondolkodom a téma kapcsán. Részemről ez nem annak a jele, hogy nem értettem meg, miről beszélsz. Más nyelveknek is megvannak a nem logikus, magukat mégis makcsul tartó sajátosságai, például a német nyelvben a névelő háromalakúsága (der, die, das). Arra, hogy mely főnévhez melyik tartozik, nincsen bombabiztosan logikus szabály, egyszerűen meg kell tanulni a főnevet a névelőjével együtt. Ha azt állítanád, hogy egyszerűbb lenne két névelőt használni a nyelvben, egy magánhangzóval végződőt a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt, és egy mássalhangzóval végződőt a magánhangzóval kezdődőek előtt, tökéletesen igazad lenne, de a nyelv másként alakult és másként tartja magát. Ugyanígy a magyar nyelvben is kialakult egy általad nem logikusnak tartott fősodrású ragozás, amely nem aszerint fog vagy nem fog kikopni a nyelvből, hogy a nyelvészek egy csoportja paradigmatikusnak tartja-e vagy sem, véleményem szerint.
"Az igazán nem várható el egy középiskolástól, hogy mai nyelvi tudatosságát az Ómagyar Mária-siralom segítségével építse fel. Az a helyzet, hogy az az igeragozási paradigma, ahol és amiatt a nékelés az irodalmi norma része, mára már nem létezik a magyar nyelvben." – miért ne lenne elvárható, elnézést kérek? Az Ómagyar Mária-siralom talán nem a magyar nyelv része? Sőt, talán egyenesen azon az alapon nem része, hogy nem paradigmatikus? Szerintem pedig része, úgy, ahogyan te része vagy az apádnak, a nagyapádnak, a dédapádnak – ők a múltad, mégha nem is hasonlítanál egyikre sem.
"Csakhogy vegyük figyelembe, hogy amíg még Szabó Magda is nyelvi etalon tudott lenni, ma már más a helyzet. Nem azért, mert a mai fiatalok (és nem fiatalok) kevesebbet olvasnak, hanem azért, mert rengeteg másfajta kommunikációs hatás éri őket." – az a hozzászólás, amelyet egy másik topikból idéztem, és számos nem idézett vélemény is etalonnak tartja őt, nyelvileg is, tartalmilag is, korosztálytól függetlenül, méghozzá azért, mert élményszinten tudja megszólítani az embereket, hatni tud. Kérdéses, vajon tudott vona-e hatni úgy is, ha másképpen ragoz – erre azt mondhatom, hogy nem derült ki, és mivel az írónő már nem él, nem is tehet ezirányú kísérletet.
"Tudomásul kell venni, hogy a nyelvet ezek a hatások alakítják, és az, hogy az eredményt hogyan értékeljük, merőben szubjektív, a nyelv szempontjából nem érdekes. Jókait ma már alig olvassák, mert nem értik a nyelvét, az iskolások már Gárdonyira is panaszkodnak." – ebben az esetben az értékelés éppen nem szubjektív – az, hogy valaki nem érti meg Jókai vagy Gárdonyi egyébként ízes magyarságát, és képtelen értelmezni a történetet, a butaság elég komoly és objektív, sőt ijesztő fokmérője. Én egyébként nem vagyok ilyen rossz véleménnyel az iskolásokról, szerintem nem butaságból panaszkodnak, hanem taktikából, hátha csökkenthetik magukon a terhelést, amelyet az róna rájuk, hogy olvasniuk kell, gondolkodniuk, elemezniük, véleményt formálniuk. Panaszkodnak? Ingyér' van, tegyék. De azt nem hiszem el, hogy ha a hat általánost végzett, nyugdíjas nagyanyám megérti Jókait, akkor az átlagos iskolás erre képtelen - hogy nem köti le őket, vagy egyéb köti le őket, az más lapra tartozik.
"Ennek alátámasztására érdemes tanulmányozni Fülig Jimmy, de a másik oldalon San Antonio herceg nyelvi asszimilációjának történetét!" – az a történet nem a nyelvi asszimilációról szól, hanem a groteszk hatáskeltésről. Fülig Jimmy minden további nélkül használ "matrózkorában" választékos kifejezéseket, ha megfeledkezik magáról – pontosabban: amikor az író megfeledkezik róla -; emellett a saját maga által írt naplójában "matrózosabb", mint azokban a fejezetekben, amelyeket nem ő maga mesél el. San Antonio herceg pedig nem a nyelvhasználata miatt kelt elsősorban megütközést, hanem amiatt, hogy uralkodónak mondja magát, és a többieket alattvalóknak nevezi.
"És ki fogja eldönteni, hogy az udvari vagy a kikötői nyelvi norma a magasabbrendű?" – Fülig Jimmy például eldöntötte, mert mindent megtett – a későbbi regények során is -, hogy San Antonio hercegéhez igazítsa a nyelvhasználatát, míg San Antonio herceg boldogan visszaszokott a magáéra, sőt le sem szokott róla igazán:-)
Úgy tűnik, a tiédet megelőző pár hozzászólást nem olvastad el, mikor ezt írtad, szerintem jelentősen árnyalták a norma kérdését, főképp az egyetlen sztenderd, egyetlen norma vonatjkozásában. Tulajdonképpen elárulhattad volna, hogy te mit értesz norma vagy sztenderd alatt, és védendőnek tartod-e. Már eddig is ütközött legalább két normafelfogás, hadd legyen még több is :) Varietas delectat.
Írod: a nákolás "...nem olyan értelemben nincs helye, hogy demokratikus szavazást követően az írók alávetették magukat a népakaratnak, és tudatosan nem használták, hanem olyan értelemben, hogy egyszerűen kiszorult". Nos, ez a tévedés. A nákolás nem kiszorult, hanem éppen befelé nyomul. A nékelés archív, mondhatni atavisztikus forma, amelynek a paradigmatikus háttere már nincs meg a magyar nyelvérzékben (ha úgy tetszik, az általános normában), ezzel szemben megvan ott a hangrendi illeszkedés, amely ellene mond a nékelésnek. Ezért mondhatnók, a nákolással születtünk, és később tanultuk meg, hogy ez helytelen. Utódainkra ez fokozottan igaz. (Ezt értsd úgy, hogy egy ép nyelvérzékű magyar, akinek a környezetében véletlenül még sosem használtak feltételes módot egyes szám első személyben, első alkalommal feltétlenül nákolni fog.)
Az irodalmi élményeid közül hiányzik Móricz Zsigmond, aki ugyan nem volt mindig autentikus, de mivel nem idealizált, mégis autentikusabb a felsoroltaknál. Egyik legkiválóbb műve A boldog ember, ennek főszereplője Joó György, a tanulatlan, de rendkívül intelligens parasztember. És nákol. És - én azt hiszem - hiteles. (Bocsánat, az előzőekben pontatlanul írtam a nevét). (NB - érdekelne, hogy Tamási nem idealizálta-e Ábel nyelvhasználatát.)
"Sztenderd alatt érthették esetleg az előttem szólók a Magyar Helyesírás Szabályait vagy bármely más gyűjteményt,..." A Magyar Helyesírás Szabályai ilyen kérdésekkel nem foglalkozik, más normagyűjtemény tekintetében én először egy ellengyűjteményt említenék, Szepessy Gyula könyvét a nyelvi babonákról. Léteznek nyelvhelyességi tanácsadók, azonban nagy vitákat váltanakm ki, és vitathatóak is, mert állításaikat nem igazán tudják nyelvi érvekkel alátámasztani. Inkább illemtankönyvnek tekinthetők*.
A nákolás paradigmatikus helyzetét illető megjegyzésemet valószínűleg nem dolgoztad fel. Az igazán nem várható el egy középiskolástól, hogy mai nyelvi tudatosságát az Ómagyar Mária-siralom segítségével építse fel. Az a helyzet, hogy az az igeragozási paradigma, ahol és amiatt a nékelés az irodalmi norma része, mára már nem létezik a magyar nyelvben.
A Szabó Magda-idézetek nagyon szépek, és Szabó Magda mindenképpen modern írónak tekinthető. Azonban a nyelv változik, mindig vannak újabb írók, és a nyelvi változások serkentése és fékezése az ő dolguk. Csakhogy vegyük figyelembe, hogy amíg még Szabó Magda is nyelvi etalon tudott lenni, ma már más a helyzet. Nem azért, mert a mai fiatalok (és nem fiatalok) kevesebbet olvasnak, hanem azért, mert rengeteg másfajta kommunikációs hatás éri őket.
Tudomásul kell venni, hogy a nyelvet ezek a hatások alakítják, és az, hogy az eredményt hogyan értékeljük, merőben szubjektív, a nyelv szempontjából nem érdekes. Jókait ma már alig olvassák, mert nem értik a nyelvét, az iskolások már Gárdonyira is panaszkodnak. Ez van. A magyar nyelv változatlanul alkalmas a világ minden dolgának leírására, kifejezésére, ezen kívül annyian beszélik, minek alapján kb. a 30. a világ nyelveinek rangsorában. Ezek az értékmérők, és nem a nákolást vagy a suksükölést minősítő ízlés.
--------------------------------
*A nyelvi illemtanoknak az a legnagyobb bajuk, hogy fennköltek. Kocsmában más az illem, és a műhelyben is. Az emberek általában képesek alkalmazkodni a környezetük nyelvi elvárásaihoz minden segédkönyv nélkül. Ennek alátámasztására érdemes tanulmányozni Fülig Jimmy, de a másik oldalon San Antonio herceg nyelvi asszimilációjának történetét! És ki fogja eldönteni, hogy az udvari vagy a kikötői nyelvi norma a magasabbrendű?
Mugheb írta a 10-es hozzászólásában: "Mar bocsanat, van azert olyan, hogy nyelvi sztenderd, nem?"
Hacso a 11-esben: "Hogyne volna sztenderd! De nem attól lesz valami a sztenderd változat eleme, mert nyelvileg, "nyelvtanilag" helyesebb. Még akkor sem, ha a laikusok így tudják."
Ezután nem bontották ki, hogy mi a nyelvi sztenderd, mert a vita elkanyarodott abba az irányba, hogy védeni kell-e a sztenderdet, majd abba az irányba, hogy alacsonyabb- vagy magasabbrendű-e egyik nyelvhasználat a másiknál, még később afelé, hogy lenézendő vagy lenézhető-e valamelyik... mindenesetre azt elárulhatom, hogy a magam részéről mit értek sztenderd alatt.
"Van egy hallgatólagos norma, amely szerint a nákolás helytelen." – mondjuk úgy inkább: amely szerint az igényes nyelvhasználatban nincs helye; nem olyan értelemben nincs helye, hogy demokratikus szavazást követően az írók alávetették magukat a népakaratnak, és tudatosan nem használták, hanem olyan értelemben, hogy egyszerűen kiszorult. Hadd idézzek fiatalkorom – mármint a tankötelesség felső határáig húzódó fiatal éveim - kötelező vagy ajánlott olvasmányai közül néhányat:
Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön Tamási Áron: Ábel a rengetegben Mikszáth Kálmán: A jó palócok Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának
Mindegyik felvonultat legalább egy tájnyelvi figurát, de nem emlékszem egy esetre sem, amikor az író nákoló ragozást adott volna bármelyik alakja szájába. Mondhatni, a nékelés sztenderd – ellenpárjának, a nákolásnak nincs helye, helytelen, kiszorult. Másik példa: az "azután" deformálása "aztán-osztán-oszt"-ra; embere válogatja, ki melyiknek ad helyt, de durva torzítása szintén nem sztenderd. Sztenderd alatt érthették esetleg az előttem szólók a Magyar Helyesírás Szabályait vagy bármely más gyűjteményt, amelyet – nem tudom pontosan, kik és mi alapján – összeállítottak az igényes nyelvhasználatra vonatkozó jellegzetességek/ajánlások referenciájaként - de ha másként értették volna a kifejezést, majd kijavítanak.
"Ez a paradigma ma már csak a feltételes mód jele után él, más haszználati formái elavultak. Olyannyira elavultak, hogy már ellenkeznek a nyelvérzékkel, tanulni kell." – ha a diákokon számonkérik a kötelező olvasmányt, tanulják is, nem logikai úton, hanem az olvasottak beszivárgásával a nyelvhasználatba.
"Éppen ezért fenyegetik mindazok a konnotációk, amelyek az ilyen tanult normát szokták: előbb-utóbb mesterkéltnek fog tűnni." – nem a konnotációk fenyegetik, hanem a Nemzeti Alaptanterv és a pedagógustársadalom tanítási módszerei, véleményem szerint. A fiatalok azt tanulják, azt szivárogtatják be, ami felé nyitottak. Ha az olvasmányélmény felé nyitottak, akkor annak nyelvhasználatát, ha a tanár felé nyitottak, akkor annak instrukcióit.
"Egy korábbi hozzászólásban említettem Jó György nevét." – de nem ebben a topikban; nem tudom, hogyan kapcsolódik a témához, ezt kifejthetnéd bővebben.
"úgy gondolom, hogy azok a nyelvhasználati követelmények, amelyek ilyen mértékben függenek az iskolázottságtól, a nyelvi területről áttolódnak a szociológiaira." – valóban szociológiai is a kérdés, de a nyelvhasználati követelmények éppen nem az iskolázottságtól függenek, ha egységes a tanterv, ha a gyermeket járatják iskolába, és a gyermek teljesít – értsd: olvas –, hanem azzal vannak kapcsolatban, hogy bizonyos ragozás vagy fordulatok, kifejezések nem használhatóak adott körben a másság elkülönítő hatása nélkül.
Abban a felvetésben, hogy a nyelvben mely ragozás logikus, nem mélyednék el, viszont fenntartom, hogy létezik szegényesebb és gazdagabb nyelvhasználat, hogy a nyelvi gazdagság a szavak puszta tartalmán túlmutató élményt nyújt és hogy a nyelvi gazdagság összefügg az olvasottsággal, valamint ezen keresztül az olvasottakból felszívott mintákkal.
Ezt a hozzászólást a Szabó Magdáról itt az Indexen nyílt topikból emeltem át:
"Na még annyit, hogy stílus és gondolatvilág... hát engem is ez ragadt meg, esküszöm, ha SZ. M.-át olvasok, oylan, mintha irodalmi mézet csepegtetnének a nyelvemre. Így voltam anno 10 évesen Gárdonyi Gézával, a sok Többsincs királyfi és hasonló mese után az anyám ezt adta a kezembe (nem az Egri csillagok volt jelzem, hanem valami más, csak már nem emlékszem meyik volt az első Gárdonyi könyv amit olvastam), még az is elbűvölt, hogy G. képes volt "helytelenül" írni, hogy esőt helyett esső-t írt ha úgy hozta a cselekmény pl... meg mennyi saját szava volt, "lükögött"és tsai..."
Szerencsére Szabó Magda számos önéletrajzi írást hagyott hátra, érdekes olvasmány, hogyan is formálódott a stílusa és gondolatvilága, kíváncsi lennék, mit szólnak hozzá a korrigálás ellen-élharcosai:
"Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél, jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog élesen… Nem értettem a verset, hogy is érthettem volna, csak zuhogtak rám a sorok, egész mivoltom belerendült anyanyelvem szavainak ilyen összefüggésben, ilyen megfogalmazásban való megjelenésére. (...) A szépséget akkor fedeztem fel külön, magamnak, akkor választottam el elvont alakját a konkrét, a köröttem érzékelhető világban lelhető, empirikus széptől, a rózsától, egy arctól, egy cipőtől. (...) úgy lettem rabja a soroknak, hogy végeredményben nem is tudom, mi tepert le. Megadtam magam feltétlenül, örökre, meg se próbálva eligazodni a rejtelmek között, megtanulva esztétikám legfontosabb törvényét, hogy nem szabad agyonelemezni az alkotást, hogy megölöm, ha szerteboncolom. Kell, hogy egy ponton, egy bizonyos ponton ne csak munkatársa, de áldozata is legyek az alkotónak, hogy eldőljek előtte, mert eltalált, és úgy pusztuljak bele az általa kapott élménybe, hogy ne is sejtsem egész világosan, mi hát a fegyvere. (...) Arról se tudtam, hogy valaminek vége lett azon a délutánon, egész pontosan nemcsak befejeződött, de meg is kezdődött valami: író még nem voltam, de bámész és henye szórakozó helyett olvasó már igen."
"Egy halmaz könyvet rakott a karomba, a tanári könyvtárból válogatta őket, hetente megkaptam a magam olvasnivalóját, szombatonként meg számonkérte. Ott ültem nála minden áldott szombat délután, a legkisebbik fia meg a felesége társaságában, s beszámoltam az olvasmányaimról, mert mindjárt az elején, amikor foglalkozni kezdett velem, közölte, tévhit, hogy az író azzal kezdődik, hogy ír, az író azzal kezdődik, hogy olvas. Míg le nem érettségiztem, ott állt mellettem rendületlen bizalmával és szeretetével, bírált, irányított, tanított. Néha akkorákat döfött belém, hogy majd elvéreztem, novelláimban, az általam regénynek képzelt írásokban sorra kijavította a rossz kifejezéseket, mintha magyardolgozatok volnának, s odaírta a megoldást is, a helyes mondatot, amelyet szerinte nekem magamtól is meg kellett volna találnom. Nagy romantikus korszakom idején egyszer becsukott a kémiai előadóba, és azt mondta, nem enged ki a helyiségből, míg le nem írom a Szent Anna utcától az intézetig vezető utat. Kiderült, nem tudom, fogalmam sincs, miféle épületek, milyen külsejű házak mellett haladok el, mert nem figyeltem meg, merre járok."
Ha a különböző normaváltozatokat nem is ragsoroljuk, kiválaszthatunk vagy kialakíthatunk egy iskolai vagy oktatási normát. Ha idegennyelv-oktatásról van szó, akkor ez a kezdeti időszakban előnyös lehet, később azonban csökkenti a tanár hitelét, mert a tanuló a gyakorlatban nem azzal a nyelvvel fog találkozni, amelyet tanult. Most úgyis a "jólformált" fogalma a vesszőparipám: a nyelvész jólformált szövegeket vesz alapul, és ez lehet indokolt (a következtetései ritkán lesznek emiatt hamisak), de a jólformált nyelvet tanítani veszélyes, mert az utcán olyan nincs.
A mintaadás, mint a nyelvművelés egyetlen valóságos lehetősége, nem új a számunkra (megjártuk mi itt a hadak útját).
Úgy gondolom, az terminológiai finomság, hogy a norma és a sztenderd kifejezéseket egymás mellett futtatjuk. Az bizionyos, hogy a nyelv normativitása nem homogén, egy szinkrón nyelvállapotban lehetnek vízszintes (területi) és függőleges (társadalmi) változatai. Az viszont igencsak vitatható, hogy van-e egyetlen kitüntetett, központi, a többieket valamiképpen egyesítő főnorma. (A megfogalmaztad felfogás szerint ez a főnorma lenne a norma, a többi pedig a sztenderdek és szubsztenderdek). Hajlok arra, hogy ne higgyek az egyesítő, központi norma létesésében, és ezzel egyidejűlegb a rétegnormák hierarchiájában sem.
Az, hogy a nyelvi barlang falán tükröződnek-e a tűz mellett melegedő sztederdek ideálképei, nekem kicsit magas. De plátói alapon minden lehetséges :)