Keresés

Részletes keresés

Nórcsi25 Creative Commons License 2010.07.26 0 0 265
Az Utóvizsga szeremből című könyvből idézek: ..Tudod, Kicsim, ott álltam tőled sok száz kilométerre, hajnalok hajnalán, egy másik országban, és teljesen össze voltam zavarodva. Míg te talán velem álmodtál, és drága álmodban is vártad a ma estét, hogy újra megcsókolhass, én kis híján lefeküdtem egy másik nővel. Úgy éreztem, megcsaltalak, anélkül, hogy megtettem volna, és anélkül, hogy engedtem volna, hogy megtegyék velem. Elengedtél, törődve akartad, hogy eljöjjek, igaz szerelemmel vártál vissza, és én most itt állok a fürdőszobatükör előtt az éjszaka mocskára derengő hajnalon, és aki visszanéz rám, annak szégyenletes seb csúfítja a homlokát, és tíz köröm szántotta véresre a mellkasát. Szeress engem, Kedvesem, és még jobban vigyázz rám! Úgy félek, hogy elveszek!...” Nagyon szép történet.
Forrás: http://poerava.hu/
.moha Creative Commons License 2010.06.11 0 0 264
Emlékszem…

álmára készült már a vén természet,

a napsugár zörgő leveleken lépdelt

és a liget megannyi dalával hízelgett,

mikor megláttalak…

 

S lásd mára zöldellő kosztümöt öltött

és a védő öléből felszálló rigópár

már rám sem köszön,

megszokták szemeim gyönyörködő villanását,

és könnyeim hártyavékony fájdalmát

meg sem látják.

 

Így van jól, elhalón szürke árnyam

ne mérgezze üdvösítő dallamuk,

hadd rázza fel szerelmem párnáját

otthont bélelő daluk.

 

Elvisz ez a nyár…

és a szoba rejtelmesen élő illata,

melyben meg sem született álmaim

életre kelni látszottak,

most minden szegletével belém nyilall…

 

…és zokogó fohászok rázzák

testem szakadó bordázatát,

csonkolt szívem vérkönnyei

kulcsolt tenyeremet áztatják.

 

Fejem menekülőn a párnába fúrom,

reggeli fények biztonságát vágyom,

csak álmodni akarok…

lelket szakító, pokoli rémálmokat hívok,

hogy ébresszenek valós, félelmes kínokból.

 

De ébrenlét gyötör konok hatalmával

és láttatja a búcsút intő, ligeti fákat,

az izzó bizonyosság immáron jég,

lelked vízét szelő ladikom

hódító flottától lett törmelék.

 

Rám bólint a sötét, mélyemet marja

kivérzett sebeimet nincs, mi betakarja

szerelmed gyolcsába csavarj be, kérlek,

mint ős fáraók békéjét,

add Magunkat nékem.

 

Lásd lelkemre ült most is a remény

de elkergetem rögvest

gyilkossá vált képét,

mert vajúdott vagy százat a kelő nap,

de kihűlt már benned az első pillanat.

 

Szerelmünk rímet szült, ezer sort és képet,

majd feltámadt egy messzi szél

hátán sok ígéret,

s elhulltam a harcmezőn,

még Teérted fehér zászlóm vittem.

 

Legyek hát egy senki

nem vagyok más úgysem,

de ha arra születtem, hogy szeresselek Téged,

akkor eddig éltem és a mindenen túlig,

mert szeretlek a föld alatt, a koporsómban is…

 

 

.moha Creative Commons License 2010.04.18 0 0 263
Megkövült a napsugár, vérbe hajló aranyában

szendereg a külvilág s nyugvó éjét lopja már

sok elhaladó lélekmagányos vándorló

a kockaköves bús utcán...

 

Te itt vagy hát, apró lépted nem fon

rímet a kint ólálkodók verssorán,

s nem lészen kottája az elsietők

szonettjének, melynek dallama erre száll...

 

Hallak…mert látnom már nem is kell,

lelkemben megveti nászágyát a képzelet,

hogy Te is éppen engem látsz

szorosra zárt pilláidon át...

 

Csendrügyet fakaszt álmom tavasza,

megszólítni vágynék Téged

de a szavak pengéi „megállj”-t parancsolnak,

s igaz mondandómat csak szívfestményem láttatja...

 

Nézd csak, ahogy körbefutnak a vonalak

Vérvörös vásznamon, virágalakodba borul

dobogó ecsetmesterem megannyi vonása,

s lásd, megszületik az első pillanat hevének varázsa...

 

 

.moha Creative Commons License 2010.03.25 0 0 261
Tenyered ma oly forrón lükteti hevét

könnyeid marták jelüket belé az imént

s elgurultak lásd a padló résein át

lefelé, hová minden menekülőt hajt a vágy...

 

Felébredni vágyom, rád kiáltok, szólj hát!

Meséld tovább regénk, mit ígért sok ábránd?

Gyémánttá csiszolódik lásd zafír pillantásod

elfolynak a drágakövek, s fájdalmad rázárod...

 

Megriaszt egy árnyék, átosont s még itt jár

érzem minden napban mézes arzénszagát,

bőröd óvó rejteke majd felissza a mérget

rám simuló barkaágként vigyázod az éjem...

 

Igaz volt vagy álom? s a tükör csak nevet,

párabölcső szülte cseppek képpé rendeződnek,

ott látom a mosolyt, az első perc örökét

és zamat-ízű éjeink szerelmes gyönyörét...

 

Átkarolja az est égszín szeretőjét

Homlokára csókolja csillagarcok fényét,

S remegő szívvel szakad sóhajom

Ha hallom érkező lépteid a hálószoba padlón...

 

 

Törölt nick Creative Commons License 2010.02.08 0 0 260
…tudod, Kedves, olyan biztos vagyok benned, mint eddig soha másban. Ha fogom a kezed, minden pislákoló kétség elalszik bennem hirtelen. Tudom, hogy a ki sem mondott szavamat is érted, és a még meg sem fogalmazott vágyaimat is teljesíted, csak kérnem kell…Ha egyszer szorongva néznék ki a hajnali ködbe, és látnád komor, reszkető tekintetemben a ki sem mondott kérésem, kérlelnél, könyörögnél, adjak hangot szívem óhajának…Ha netán arra vágynék, hogy hegyek gyűrűi koszorúzzák otthonomat, útnak indulnál, szoknyaként vennéd magadra a poklot, hogy mihamarabb teljesítsd a vágyam. Visszatérnél, szegett szárnyként hullna vissza két karod, görnyedő ujjaid között vérszínű sebek szakadnának ketté, s hiába ülne arcodon az elvetélt kín, lüktető lelkem akkor is tudná, hogy Te megpróbáltad, mindent megtettél, hogy óhajomat teljesítsd, még akkor is, ha már a legelején tudtad, túl gyönge leszel hozzá…
.moha Creative Commons License 2010.02.07 0 0 259
...tudod, Kedves, most itt állok, és azon merengek, amit a legelején mondtam Neked, hogy a szétfeszített bordáim rácsán át megpillantatnám Veled a szívem, és könyörögnék, fogd kezedbe, feszítsd szét, boncold fel, vagy csak simítsd tenyeredbe, tedd a füledhez és halld meg, hogy milyen könnyedén dobog a közeledben...de ha eltávolodsz, szapora üteme egyre alább hagyna, szerelmes hangjegyeit folyvást félreütné, és a hozzád íródott lágy szonettjét hamarosan átívelné a fejetlen félelem, amivel távolodó alakod árnyékára felel...olyan egyszerű szó: EGYETLEN...és mégis mindent elmond, egyetlen vagy, mert mást észre sem vesz a szemem, vakon felismerem bőröd barázdáit, tenyereink csókját...némán üvölteni vagyok képes azt a bizonyosságot, amelyet Clint Eastwood is várt, és a zuhogó esőben én is ott várnék Reád...mondd, Te kiszállnál a lámpánál, és átülnél hozzám?...az én lámpám már váltott, és én feltéptem az ajtó laza kilincsét, és átvágtam a múlt százszínű, füves rétjén, aminek a másik oldalán Te vártál...és ha fejére állna a világ., ha a homokóra szemtelen szemei, lelketlen játékukkal, elválasztanának minket, ott lennék, ahol Te még nem voltál...megkeresnélek újra, és a homokszemeket tenyerembe szorongatva csókolnám örök hűségemet ajkadra...vérző szívem tintája lásd kiömlött, beteríti szép reményeimet, de neved örökkön ismételi, és az ígéret szavát: soha nem kell más...

.moha Creative Commons License 2010.02.01 0 0 258
Az éjjel titkain át

látni vágyom holdacélú ívedet,

de magam küldöm el világukat,

hogy a holnap fénye

egy újabb évet ajándékozzon Belőled...

 

.moha Creative Commons License 2010.01.22 0 0 257
 

...tudod, Kedves, olykor elképzelem, ahogy megbocsátod minden egyes szavam...mindent, amit ígértem Neked és kicsorbítod pengeélüket azoknak, amelyeket nem tudtam valóra váltani...azt hiszem, meg kell bocsátanod, hogy szeretlek, mert hiába szórom eléd szavaim kanyargós lépcsősorát, hiába vezetlek el azon tájakra, ahol szókezeid ültették az örökzöld növényeket, s lehet, mindhiába emellek magasra, nehogy a földi dolgok beszennyezzenek, talán sosem tudom megmutatni az éjjeli perceket, mikor vakon kutatlak...néha azt álmodom, én vagyok az ablaktáblád maszatos ujjlenyomata, ahol megérintetted...ujjaid hegyén apró kristályszemekbe zárom bőröd illatát, bársonyát magamba temetem; és mikoron merészebb álmokra vágyom, akkor a letekintő Úr pillantásává válok, mely körülölelve magához von, csupán egy édeni percre, ahogy a nyíló tiszavirág hanyatlik örök álmára, ha érkezik az este...

...és lobbanok majd elfogyok, mécsvilágként a sötét gondolatokra sárga-veres ruhát húzok, és öltöztetem önnön lelkem azzal, hogy létezel. S mikoron a szellő szertelen iramában feldönti gyertyatestem forró szenvedélyem a padlón messze, kör-körösen elhintem, s abból rajzolok Neked időbe kövesült szerelmet...

Törölt nick Creative Commons License 2010.01.18 0 0 256
Ilyen mostoha, téli éjszakákon...

















A hold aranyméze lecsurog a fákra
föld szívére száll a némán fénylő hó,
minden csillag egy-egy kifent dárda
s a ködön túl a semmi hallható…

Pogány mámortól ittasulva várom,
hogy felém kússz, lopva, zajtalan,
hogy ilyen mostoha, téli éjszakákon
langy-öledbe bújva elsírjam magam.

.moha Creative Commons License 2010.01.10 0 0 255
Csak rövid időre pihentem meg

a való illanő ölében,

csak épp kimenekültem a sötét

mélységből

tiszta mezők zöld tekintetébe,

máris álmodtam újra.

Egy percre dúdolt nekem a szerelem,

táncba vitt és vezetett.

A vak szenvedély megszólaltatott,

majd testem idomáraként

lepedőnk ropogására könyörögtem

a gyönyört fakasztó parancsszót.

Meghasadtam, s előtört belőlem

egy fordított angyali dallam,

s féktelen mezítlenséggel

minden emberi valómat

tenyered lágy szirmába raktam...

csakis önmagamat...egy percig sem csaltam.

Most jégvirágot rajzol a fagyos, vén Hold

szobánk falán üzen a ki nem mondott szó,

s bámulom az apró mécsfény rajzolt árnyát,

ajkad szegletébe bújó mosolyod ős titkát.

S roppan a tűz,

fénylik az elnyugvó parázs

lassan kihűl, mint a tegnapokba

felejtett fásult ábránd...

új tűz kell, lobbanó vörös lángnyelvvel,

de elég egy „régi szív”, a „régi szerelemmel”...

 

 

Törölt nick Creative Commons License 2010.01.10 0 0 254
Míg kint a kertben fehérlik a dér...


















A macskaköves úton könnyű köd feküdt,
testemen éreztem a tél hideg kezét,
s míg hűs árnyékok bolyongtak mindenütt,
ajkaimon hordtam csókod melegét.

Valahol, távolban megmoccant a sötét
gondom felhőit űzte messze-messze,
a tegnap-szülte csönd szitálva szállt közénk
a mécsfény játszva táncolt, el ne ijessze.

Szobánk falain az arany fényözön
árnyékát ölelve darabokra hullt,
s míg lázemésztő tűzzel jövőnket szövöm,
húsomba tépve kavarog a múlt.

Már kint a kertben fehérlik a dér
gyémánttá tördelve az egész világot,
álmunkat hordozom pilláim ölén
és csöndben, némán hozzád simulok.
.moha Creative Commons License 2010.01.02 0 0 253
Szemed szakadék-tükrébe

ejtettem lelkem,

látom, miként

íriszeddel farkasszemet néző

pillanattá lettem,

s tanulom szívedet,

ahogy mélyedbe zárul

megannyi éjünket vigyázó

végtelen árny,

az örökkön dobogó,

vérvörös szárny...

ó, mérgem keserét iszom,

ha állom némaságom

csontkemény tilalmát,

az elfoszló pillanatok

mostoha szidalmát,

hát mi végre játszam én

az üldöző szerepét,

lelked bársonya

már szívemhez ért,

s két kezem közt

pihent már a tenyér,

mely titkunk mannájával

etetett, mint isteni lényt,

s a bizonyosság barátként

rám vetette köntösét,

éjek szegletébe vonta

szerelmünk kéjes képzetét,

s görbülő sóhajok
tűzkarikáin át

csak fénylett, borzongott

az egymásba feledkezett szempár...

 

 

Törölt nick Creative Commons License 2010.01.02 0 0 252
Törölt nick Creative Commons License 2010.01.02 0 0 251
Mondd csak...














Hogyan rajzoljam, miként írjam meg,
hogyan pengessem lelkem húrjait,
hogyan énekeljem ritka szépséged,
hogyan oldjam fel ajkam béklyóit?

Hogyan faragjam tetsző rímekbe,
hogyan súgjam meg az érzés mivoltát,
hogyan hirdessem bűvöletedet,
hogyan adjam tovább bőröd illatát?

Hogyan hihessek, mit más sem hihet,
hogyan hirdessem kezed melegét,
hogyan tárjam szét az őrjöngő szívet,
hogyan osszam szét tested kenyerét?

Hogyan mondjam el, miként szeretlek,
hogyan öntsem szóba, mi csordultig betölt,
hogyan itassam Veled lelkemet,
hogyan idézzem az elsöprő gyönyört?

Hogyan mutassam, az izzó szenvedélyt,
hogyan értessem meg a ragyogást,
hogyan fessem le szemed szép színét,
hogyan öltsön testet egy képlátomás?

.moha Creative Commons License 2010.01.01 0 0 250
...tudod, Kedves, talán, mint a kitagadott galamb, úgy vágyom a szép szóra, egy mosoly nekem olyan, mintha elém hintett magva volna a legfinomabb szemű gabonának. Elkerget, ki félreismer, vagy bátortalanul kikerül, ki fél tőlem...A gyermek nevetve rohan utánam, de mielőtt megsebezne, minden rossz szándéka nélkül, tovaröppenek, és csak figyelem, ahogy másik társam felé indul, sikert keresve. Olykor egészen közel engedek magamhoz mindenkit, és érzem az igaz mozdulatot a felém nyújtott kéznek, de gyakran megtéveszt az emberek túlzott azonossága, és félreismerem ellenségeimet. Folyton kutatok, és keresem az arcokon a józan jóindulatot, s nem használom mindenkor szárnyaim, láthatja mindenki, köztetek járok, Emberek!...de olykor felreppenek, mert a rohanó élet lábbal tipor rám, és nem figyeli, van gyengébb, vagy árvább, a futó léptek önzőn suhannak tovább, ilyenkor félreállok, vagy felszállok a magasba, és olyan helyet keresek magamnak, ahol élettér van, s ebben a lényeg az Élet!

Erkélyeken kapaszkodva néha lopok magamnak pár meghitt pillanatot, betekintve átmelegszem, ahogy szemlélem a meleg otthont, bevágyódom, de én a szabadsággal jegyeztem el magam, és mégis, én szintén párt választok, ha rügyet fakaszt a tavasz...

Törölt nick Creative Commons License 2009.12.30 0 0 249
Úgy érlelődik mélyemben...

















Úgy érlelődik mélyemben a titok,
mint nyers önzés, mely emberből fakad,
éles fogaival mardosnak a kínok,
mert fáj a szó, mely kimondatlan marad.

Úgy érlelődik mélyemben a csend,
mint román földben a nemes, drága agyag,
Te mellemre borulva ünnepeld,
hogy némaságom üdvödhöz tapad.

Úgy érlelődik mélyemben a gond,
hogy fuldoklásig szorongat a kín,
de mikor hallom fájó sóhajod,
erőt kapok, hogy nevessek megint.

Úgy érlelődik mélyemben a szó,
a zengő percek ihlet-adta beszéd,
Te maradj velem, hidd, hogy élni jó,
és hidd el szívem zengő énekét.

Úgy érlelődik mélyemben az álom,
mint, ahogy lassan súlya vész a kőnek,
de Te ne távolodj el semmi áron
különben pilláim fájón felvetődnek.

Úgy érlelődik mélyemben a hit,
akár egy vár, mely bizalomból épül
de nélküled egy zsoltár sem segít,
nekem csak igéd szolgál menedékül.

Úgy érlelődik mélyemben szerelmed,
mint ezeréves hantokon a por,
ha szorítom a vékony, fehér kezed,
mennybeli lelked öröm felé sodor.

Törölt nick Creative Commons License 2009.12.23 0 0 248
Míg kint a kertben fehérlik a dér...















A macskaköves úton könnyű köd feküdt,
testemen éreztem a tél hideg kezét,
s míg hűs árnyékok bolyongtak mindenütt,
ajkaimon hordtam csókod melegét.

Valahol, távolban megmoccant a sötét
gondom felhőit űzte messze-messze,
a tegnap-szülte csönd szitálva szállt közénk
a mécsfény játszva táncolt, el ne ijessze.

Szobánk falain az arany fényözön
árnyékát ölelve darabokra hullt,
s míg lázemésztő tűzzel jövőnket szövöm,
húsomba tépve kavarog a múlt.

Míg kint a kertben fehérlik a dér
gyémánttá tördelve az egész világot,
álmunkat hordozom pilláim ölén
és csöndben, némán hozzád simulok.

.moha Creative Commons License 2009.12.22 0 0 247
...tudod, Kedves, sokszor képzelem, hogy olyan vagyok, amilyennek a Sorsom szánt engem, elképzelem, ha felütném a lélek-szentség nagy könyvét, azt láthatnám magamról, aminek megformált a Mindenható keze...s azután megajándékozott az önálló döntés és a lehetőségek közötti választások bonyodalmával...de a lehetőségek gyakran olyanok, mint az utcán nyomunkba szegődő, bogárszemű ebek, kik nyűszítve, hűen követnek bennünket, amég egy óvatlan mozdulatunkkal elijesztjük őket, esetlegesen magunk rettenünk meg a ránk nehezedő elvárásokkal szemben, és inkább figyelmen kívül hagyjuk a bizalommal telt lelkeket, mintsem befogadnánk őket...lehetőség volna hát a szerelem? A lehetőség, mondják, elillan a következő percre, de miként távozhatna tőlünk villanásnyi idő alatt egy ily’ mélységes érzelem? Én fehér zsebkendőmet kötöttem már szívem szegletére, megadtam magam az érzelmek eltántoríthatatlan erejének, s vitorlaként vezet engem háborgó, mélysötét vizeken, parttalan tengereken, fövenyes szirtek és partok képét ígérve, ezer-ízű kéjeken át mindaddig, amég csak utaznom kell...tudod, olyan szenvedéllyel vágylak szeretni, hogy nyomot hagyjon rajtad minden érintésem, csókjaim minden szűk szegletedre örök vesztegzárat aggassanak, oly erővel kívánlak, ahogyan érezni nem volna szabad, amitől már megbotránkozik minden emberfia, hiszen nem pislog fény berögződéseik sötétjében...felsejlő becéző szavaim, tintájukkal vésetnék üzenetüket lázas tested vonalaiba, köréd rajzolnám a lobbanó hév szerteágazó virágait, szájad szegletéből csokorba szedném megannyi lágy sóhajod szálait, s mikoron már az éjszaka felgömbölyítette vad bujaságok megannyi gombolyagait, ránk terítené durva, szőttes paplanját, és hozzád simuló testem lázas vallomása simítaná puhává s oltalmazóvá...

Törölt nick Creative Commons License 2009.12.06 0 0 246
Nem torpansz meg

















Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd újra nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát,
ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz
de hamar újra érzed az öröm illatát

álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad
nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább...
Törölt nick Creative Commons License 2009.12.05 0 0 245
Ha száműzne az Isten...
















Ha száműzne az Isten, mint esküszegő hitványt,
mert igéd szentebb nekem minden igénél,
Te Istenné válnál és új hitem gyanánt
ígéreted volnék - különb a többinél.

Ha száműzne az Isten, mert szégyellne engem,
hisz árnyékodat is végigcsókolom,
Te volnál az új hitvallásom, melyben
szent üdvömet féltőbben óvom.

Ha száműzne az Isten, lemondana rólam
és rajtad kívül nem maradna másom,
csöndeddel telve térnék nyugovóra,
csak szent oltárodon volna maradásom.

Ha száműzne az Isten a széthulló világból,
mert érlelődő bűneim újabbakat szül,
kilépnék az egyház forgatagából,
s csak Téged dicsérnélek rendületlenül.
.moha Creative Commons License 2009.12.02 0 0 244

 

 

Néma szóimat záporozom

s már sikolt a csend...

a perc tollpárnájába

bújtatja arcát,

majd a megfájdult önsajnálat

egy végső lélegzetvétellel

elhantolja a tegnapba született önmagát.

 

Ma tán újjászültem a bennem

rekedt gyermeki éveket,

minden napon torját üli asztalunknál

a békés emlékezet,

s mikor hazaérkezik házigazda lelkem,

messzire űzi a hálátlan vendégsereget.

 

Nem varrom én bekecsét a múlt vacogásának

a tél hidege megfagyasztja majd

vezérét az értelmetlen lázongásnak,

csupán tenyeredet kértem,

jöjj, nyújtsd felém, Kedvesem,

s bocsásd meg, ha éget

belé helyezett szívem.

 

Égtem fáklyaként, s eloltott az Élet,

bolyongó gondolatimér’ olykor

elfordult az Isten,

de örök áldását megláttam pár könnyén

s arcképed nyugalmát, szentséges cseppjén.

 

Csak megpihenni vágyom léted ránca közt,

csak megcsókolni árnyképed,

mi napfényben az éjhez köt,

csak óvni első szavaid csurranó igazát,

mint hívő lélek oltalmazza az első Bibliát.

 

Törölt nick Creative Commons License 2009.11.22 0 0 243
Ősz volt…amikor a hangok vad fénye bántott, a napok sűrűjében szelíd, gyantaillatú csöndedet kerestem. Meddő magányomban vártalak…anélkül vártalak, hogy tudtam volna jöttödről. Távolból vigyáztad álomhajtásaim sok gyönge zöldjét, s én éjjelenként Téged képzeltelek el a szomszéd házak sziluettjében. Tizenkét hónappal ezelőtt, amikor először láthattalak, fájós félelem, és félős öröm szorongatta sóvárgó lelkemet. Addigra számtalan rímekbe faragtam neved, de Te minden piperés igénél csodálatosabb voltál. Beléd szerettem! Azóta napszínű tested illatát dicséri minden gondolatom, azóta szívemben éled egyik életed…
.moha Creative Commons License 2009.11.21 0 0 242
...tudod, Kedves mindig  megtalál egy-egy gondolat, egyfajta örök párbeszéd magammal, folyamatosan játszódik bennem egy végtelen régi sanzon, valami megfoghatatlan vágy, hogy benne legyek minden megmásíthatatlan pillanatban, és a tudat, hogy minden megfoghatatlan pillanat bennem akar lenni...minden megihlet, és beépíti magát kerettelen életembe, és oly gyakran gurulnak szerte gondolataim, miként a feldőlt zsákból fordul ki a búzaszem milliónyi apró arcocskája...könyvben a lapok tánca, nekem angyali szárnysuhanás, és a rím-anyák szülte újszülött versek, minden nappal erősebb érzelmekre lobbantják szenvedélyes lelkem; csak táncolom mások zenéjét, csak megélem a szépet, s szomjazom hiányát, mint egy padlásszobában álmodozó cselédlány, ki olyasmit vár, ami nem jön el...az én lelkemben kottát ír egy süket zenész, és nem törődik törvénnyel, amely ritmust vagy félhangokat vezényel szigorú rendbe, csupán alkot és engem az sem érdekel, ha soha senki nem érti meg, miért szól oly hamisan a megelevenedő melankólikus „műremek”...s magyarázatom megint oly mezítlenül hagyja, bolondul igaz szavú lelkem, mert olyan védtelenre szelídít engem, hogy vállaljam ilyen vagyok mélyen idebent...Veled nem történik meg soha, hogy egyedül is beszélgetsz, jobb híján, önmagaddal? Millió és ezer kérdésed akad, s mintegy bolondok tükrébe, nézel önnön magadba? Kimondva és némán, zajongva és oltárcsendben cseppen le ajkamról a hang, vagy jajdul fel a lélekharang, amit magamat megnyugvásra inti, de nincs oly erős kondulása a józan észnek, ami léggömbbe kapaszkodó lelkemet a föld nehézkes talajára szögezhetné, vagy szelíd lánggá csitíthatná létem két végén égő gyertyaszálának kicsiny testét...de mondd, hová meneküljek magam elől, ha csöndemet keresem majd?

Törölt nick Creative Commons License 2009.11.21 0 0 241
Állítsd meg, Uram!















Szívből kérlek, Uram, az idő kerekét
állítsd meg - egy pillanatra csak,
hadd simogassam a fák tenyerét,
hadd örüljek a hullámzó pataknak,

hadd csodálkozzak a gyönyörű világra,
lássam a fényt a ringó nád között,
mosolyogjak vissza minden virágra,
csodálni tudjam a vértelen ködöt.

Utoljára halljam a nyári zápor hangját,
a hóhullás neszét, ahogyan sír a szél,
csillapítsam lelkem olthatatlan szomját,
míg ő gyönyörködik, másoknak remél.

Utoljára lássam az odvas fák mögött
a tiszta egű völgy nyájas kebelét,
csak neked van hatalmad e dolgok fölött,
állítsd meg, Uram, az idő kerekét!
.moha Creative Commons License 2009.11.14 0 0 239
...tudod, Kedves, olykor hallgatok, csak csendben figyellek, csak némán szemlélem a hétköznapok pergő homokszemeit, s hallani vélem suhanó pergését a folyton rohanó szemcséknek...rácsodálkozom az időre, ami hóhéra minden szépnek és öröknek hitt álmokat változtat át imára kulcsolt kézfejekre, s mikoron lepillantok a saját két tenyeremre, ismeretlen barázdák villantják rám érces mosolyukat, s látom, az idő mégiscsak halad, pedig örök meghasonulásként magammal vívódom, s bizonygatom egyre az idő ólomlábait nem cserélte tollakra, lomhán küzdi előre magát, s igaz akadályok könnyedén állják útját, mert a lelked, Ó, Te Kedves, a lelked ha bezárod előtte, akkor az idő képtelen bekúszni a szívedbe...ha kérded ennek bizonyságát, miként felelhetnék rá, mintsem szétfeszített bordarácsaimon át, láttatni engedem féltett kincsem, mindmáig hűen dobogó, szenvedélyes szívem...tudom jól, a szerelem évszakai épp oly változóak, miként a természet viseli számtalan ruháját, de hiába leheli köd sejtelmes homályát, hiába vakít el a kacérkodó napsugár, s megannyi színét hiába keveri palettáján a tavasz művészkeze, ecsetéből hiába hull elém apró rózsaszín szirma a gyönyörű kikeletnek, mert lelkem simogatja még számtalan szerető gondolat, csonkjaimból milliószor segíthet fel pár hű pillanat, megtagadhatom hitem békés fegyverét, s vethetem sötét éjszaka elé pillantásaid lázító, ékes tüzét, és hazudhatja ajkam csókod arzén-ízét...ébredésedkor az én szemem látja a város lassú zsibongását, kíntusában vergődöm, ha sebet kap lelked, vagy a félelem tekintete libben rajtad át...már önnön bőrömön érzem ujjaim hegyét, ha orcád simítom...már egyetlen árnyék-fény lobog csupán, ha karjaidban megbújok, s közös a vágy, melynek bohó, édes párlata cseppen...s azt mohón magamba szívom, mint koldus a falat kenyér illatát, vagy miként az Úr a vasárnapi zsoltárok dallamát...gondoltam már, hogy a Véletlen oly kanyargósra szabja sok emberfia útját, miként a sárguló levél járja utószor szellőhátas táncát, de ha valóban a Véletlen a szabója Életem vágymeleg ködmönének, úgy a Sors vezette kezét s jelölte ki a helyes irányt a fércelőtűnek...

Törölt nick Creative Commons License 2009.11.14 0 0 238
Nem tagadlak többé...


















Keretbe szorítom tökéletlen sorsom,
hogy ajtót nyithasson ajkamon a lélek
sár és könny között, irdatlan romokon
de mindig drága nyomaidban lépek.

Téged követlek, Te szent tértelenség
és nincs az az Isten, mely hitemből kiránt
Te, vágy-érintésből fogant igazhitű szépség,
nyomaid követem egy embersorson át.

Mit bánom én, ha tévedésnek hiszik,
hogy azt az utat lesem, mely folyton hozzád vezet
ha megroskadok és lábam összecsuklik,
újra talpra állok, akár egy kisgyerek.

Nem tagadlak többé, legyen örömödre,
minden magához ölelő szavam,
bűnünk porából született gyönyörrel
mindig közeledbe rajzolom magam.

Mit bánom én, hogy visszataszítónak
találják, hogy ereinkben vad zápor szakad
vakítsák csak meg a szépre szomjazónak
mindkét szemét, ha látni sem szabad.

S ha bűn volna, legyen, én csodámnak tartom,
hogy téged szeretlek, és viszontszeretsz
hogyha kell, világgá kiáltom
létezésed juttat lélegzetvételhez!

.moha Creative Commons License 2009.11.14 0 0 237
Törölt nick Creative Commons License 2009.10.21 0 0 236
Emlékszel?















Tavaly, a bronzlevelek árnyékából
csírázott ki a felismerés, hogy egymásra találtunk.

Először bíborba öltöztetett szíveddel simogattál,
mosollyá lágyult minden hozzám írt szavad,
s miközben zörgetted magányom láncait
szerető szívemre bíztad magad.

Először múltba meredő szívemmel öleltelek át,
és bársony szavakkal festettem le Neked
elképzelt, makulátlan helyeket,
vágyvirágok fakadását, éjféli csöndeket,
randevúra hívtalak..

Emlékszel?

Találkozásunk puszta ünnepe
sütött át hetekig álmainkon,
s ahányszor meleg öledbe hoztad érzéseid,
feloszlott szememből az árnyék,
szívdobbanva hordtam a neved,
és drága kezed parfümös nyomát áldotta
minden esti imám.

Most, hogy végleg
fülem alatt zuboghat véred,
és már semmit sem áldozunk az irigy idő oltárán
a névtelen napok is értelmet kapnak.
Nem szorítanak többé az ékszeres percek bilincsei,
nem fülelem éjszakánként
a hangosan percegő órám mutatóit.
Itt maradsz, hogy kínnal szerzett aranyunkban
örömünket leljük.

Halálomig szeretlek!
.moha Creative Commons License 2009.10.18 0 0 235
Sálat köt rám az ősz,

ablakom peremén

tükröződik a sápadt arcú nyárvég,

s harsány avart borzol a lemenő

Nap utolsó sóhaja;

s leheletével az erdők aranyruháját

irigyen áttetszőbbé szabja.

 

Fényt táncol a gyertyaszál,

fel-fellobbanó tangója

pimasz színekkel fájdítja a füstszínű

utca színtelen zaját.

Meleg ködmönébe bújtat

elrévedő tekinteted

és én önző hittel tudom,

hogy épp érintésem gondolata

csalt mosolyt szájad szegletébe.

 

Nesztelen surran az idő

zord mutatók őrsége elől,

a napok egymáson bukdácsolnak tova

s kétszer már nem vet árnyékot

ugyanazon levél.

 

Megfaragnálak, ha tudnám

szobrommá lennél,

s finom ecsetvonásommal

a meztelenül üvöltő vászon

színes ruhájává tenném lágy arcvonásod.

Nem teszem, lásd csak ígéret marad

örök ragyogásod,

vágykép, hogy festék s gránit

vigyázza pillantásomba karcolt lélektáncod.

 

Maradj hát seb a lelkemen,

mely folyvást felszakad,

hogy tudjam mennyire élő és igaz,

ha a vörös vércsepp tenyerembe szalad

és ne gyógyulj be soha,

lüktesd a tompa mélabú hegedűszólóját,

hogy hihessem ketten vagyunk

milliónyi hangjegy

ugyanazon kottán.

Törölt nick Creative Commons License 2009.10.18 0 0 234
Valahol ott vársz rám...














Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a napba simuló felhőhasadáson
túl a dajkáló sugár aranyán.

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.

Valahol ott vársz rám minden esthomályban
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.

Valahol ott vársz rám minden édes ízben
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő Istent áldó hitben,
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet
sosem írt míves verseim mögött,
a kövekbe dermedt múlt hidegében
Te vagy a mindenség ég és föld között.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!