Színes szavaidnak édes mérgét iszom,
ha ajkadról lengve kel életre a vágy
az est ráncába búvó sérülékeny titkom
megnyílik előtted, mint új bizonyosság...
...ha a csalódás fojtogató könnyeit hinti eléd az Élet, mondj köszönetet érte, hogy nem a hosszan tartó vakság szegődött melléd, szobád gyertyafény-sarkába taszítva, miként a hold folyamatos körforgása közepette mindig csupán az új éjszaka közeledte éltet, és várakozva, a megváltoztathatatlan kővé dermedt mozdulatlanságát vágyod feloldani; reméled, a holnap majd más lesz…mert minden holnapod mást ígér, de valósággá csak akkor válik, amikor elengeded az árnykép visszahúzó kezét, kitárod önmagad széles tollszárnyát, és biztos talajtól messze rugaszkodva vetnéd szemed gyermekien csodálkozó pillantását az évek óta elzárt világra, s csodás vágyszirmok finomságára esnél szét új életed kapujában...
Olykor pokol mélyéből vágyakozva pillantok fel,
Angyalok lágy muzsika-szavát szomjazva,
tudván, hogy gyarló és esendő létemnek
megtisztulva kell eléd borulnia,
ha kiérdemelni vágyik,
hiszen a Sors olykor hazug mosollyal
koncot dob elém,
és elhinti lelkemben a reményt,
elérlek egyszer teljes valómmal
és hozzád méltóvá még formálhat
a benned gyökerező jóindulat...
A világ riadt csendében álmodom kettőnk zenéjét, a hajnali köd színtelen sűrűjében, álmodom a vadvirágok színeit, s mint rajz őrizte képet, átnyújtom Neked… Tedd el, melegénél olvadni fog újra, a múlt széjjelfagyott szíve.
Nézd, Kedves, a színek örök igazát, a fekete önmagában csak halál, de ha mellérendeled az ősz palettáját, csodát alkotva festesz ábrándokat, álmok tengerének hullámcsúcsára pompázatos tajtékokat…virágot a fáradt szem elé, hogy még a tél önző érkezte előtt kiélvezd a világmindenség csodálatos fényét, tenyeredbe véve átadd a szeretett lénynek, s megtanítsd neki, a színforgatag képek vele beszélnek, átadják a vágyak igazát és a lélek pillangószárnyakról aláhulló csillámpor varázsát...
Felolvadni vágyom egy könnycseppedben,
hogy érezhessem, létem milyen volna Benned,
rohanó utam során, amint barázdát vések arcod
gyönyörű tökéletességébe
nyomomat csupán én látnám,
ahogy illó sós kristályként tenyeredbe cseppenve megpihenek.
Kezedben elnyíló rózsaként,
haldoklásomban,
utolsó emlékképem mosolyogva együttérző tekinteted legyen,
ahogy gyászolod a született múló szépséget,
szirmaim lépteid előtt utat rajzolva vezetnek
utolsó foszlányaként tovatűnő pillanatképemnek.
Felcsendülő harangszóként szállok tova
minden nap delének érkeztével,
a tiszta fényű idő szellőlovasaival
vágtáznék a nappalok egén,
hogy Rád találva
ne csak az éjjeli hold lehessen örök bizalmas társad.
Otthoni mécsesek táncoló tüzének sárga fényével
falra festeném a szerelem árnyképeit,
ahol didergő szívem félelmei
szavaid melegében olvadnak fel,
és a fahéj illatú őszi éjszakában,
önmagam fodrozódó víztükre
...ha az éjben gyűlt harmatcseppeket láncra fűzhetném, és átadhatnám Neked, akkor sem tükrözné vissza tisztaságodat, és a lelkedben lakó gyöngyházfényű szépséget...
Míg érintem a fehér, puha selyemkezed és zöld-arany íriszed csak nekem mosolyog, míg ajkadnál a szíved beszédesebb s a mosolyod körül felcsillan a csókod,
míg így tartasz forrón, szorosan átölelve s néma éjlepelként borítod be testem, míg csak körülötted kószál képzeletem s a ki sem mondott szavad már ajkaidról lesem,
míg benne vagy a versem forró melegében és visszanyerem általad rég elveszített hitem, míg falevélként úszom csókod tengerében hihetetlen boldogság járja át a szívem.
...a harc, ami a jó és rossz között van, kerüljön el végleg minket, boldogságot és békét hozni vágyom lelkedbe, amely tiszta, mint a lehullott hó vakító paplansága, és igaz, amilyen őszinteséget nem bírnak elviselni a kárhozott világban...de ha tüzet vetnek Rád, akkor kovácsként megszelidítem, és liliom alakban megszilárdítva átnyújtom Neked; ha sárral dobálnak jó kertészként eldolgozom a virágok ágyába, és a koszos szenny helyett csupán szirom szépséggel támadhatnak ellened; ha kell átállok a sötét oldalra, vértem levetve vonulok a harcba, de mindvégig EMBERNEK maradva...Teérted.
…milyen jó volna, ha ez a sok színes pillanat mellyel megajándékozol, örökre megdermedne, megkövülne, hisz akkor ez a lelki-béke, ez az öröm, mindörökre nálam maradhatna, örökre itt őrizhetném, lecsukott szemhéjam mögött… Megnyugvást hoz életemben a jelenléted, ha mellettem vagy, szemem nem issza többé az engem bántó szavak olvadt ércét…nem engeded, hogy mellkasomon viseljem el mások által rám erőltetett skarlátbetűt.. kirántottad a melyből az önkínzó tudatomat, hogy szívedre borulva végre megpihenhessek… Köszönöm, hogy létezel…
Ej, az önfejű reggel
féltékenysége
szürke takaróját levetve,
beterített minden megmaradt
ébresztgető melegséget,
amit virágcsokorként
vágytam összegyűjteni Neked,
majd gőzölgő kávéd felett,
meglesni sugárzó zöld szemed,
ahogy rácsodálkozol az ősz elmúlásának
gyorsuló lépteire,
ahogy felfedezed a megújulásba vetett hitet,
s összetört légvár-világ darabkái között,
karom üres fonatát selyem-körvonalad
melegsége járja át,
ott átnyújtok mindent, ami vagyok,
...a felhők fodros bárányába bújva figyelném minden léptedet,
s az ősz mámoros színeivel varázsolnám köréd a tiszta csöndet,
amiben biztonságodat leled,
és az éj sötétjét,
amelyben kinyílsz,
mint tavaszi hajnalon a hóvirág szűziesen fehér szépsége...
Ahol csonka szavak befejezetlen hagyják
gondolatkoszorúk íves hajlatát,
és Rád nehezedő valómmal
foltozom meg az éj suta vallomását,
ott vagyok otthon,
mert ott vagy velem,
konok ébrenlét és álomszerűségek közepette
Örvénylő érzést, mitől
Recsegve merül alá kövesült eszmék bárkája,
Öngyilkossá válik az előítélet,
S megsemmisülve borulok sorsom lábai elé,
Lélekharangok zúgó áradatában
Imám gyönyörébe foglalnám
Lelkem egyetlen
Igaz hitét,
…milyen jó volna, ha ez a sok színes pillanat mellyel megajándékozol, örökre megdermedne, megkövülne, hisz akkor ez a lelki-béke, ez az öröm, mindörökre nálam maradhatna, örökre itt őrizhetném, lecsukott szemhéjam mögött… 
