Csak három példa hirtelen a ma reggel általam látogatott topikokból: "esetleg nincs valakinek linksyshez képe a configről...?" "Nem lehet hogy Natolt ip címed van?" "Nem tud valaki vmi jó munkaközvetítő irodát...?" Miért egyre gyakoribb írásban és szóban is az a jelenség, hogy nemmel kérdezzük meg azt, amit tudni szeretnénk? Miért az kérdezzük, hogy nincs-e valakinek egy papírzsepije, amikor azt szeretnénk tudni, hogy van-e valakinek papírzsepije? És a helyes talán az lenne, hogy ha jelentkeznék: "Szia! Én például nem tudok munkaközvetítő irodát! Üdv!" ? Engem egyre jobban zavar. Azt kérdezzük meg, amit tudni szeretnénk az ellenkezője helyett!
Szerintem is teljesen normális az állító formájú kérdés, egyébként viszont 100%-ig egyetértek rumci megfogalmazásával, amely szerint udvariasság a kérdésben lemenni a legrosszabb lehetőséghez. És az angol "what about", "how about", "by (any) chance" formulák a legtöbbször nem tagadó formájú kérdésben állnak, tényleg ott van a "why not" kezdetű kérdezés is. Aztán a franciában is egy udvarias stratégia a nemlegesen megfogalmazott kérdés: "vous savez pas si [...]?". A párhuzamos román megoldás jut még eszembe: "nu cumva [...]?" 'valahogy nem' ("nu cumva ai..." 'nincs véletlenül egy ...d', "nu cumva ştii" 'nem tudod véletlenül' stb.).
"szerintem okosan tennénk, ha lecserélnénk a himnuszunkat"
Benne vagyok, amint egy Kölcseyhez hasonló nagyságú költő ír egy jobb verset, és amint egy Erkelhez hasonló nagyságú zeneszerző ír egy jobb dallamot :-) És akkor nekünk is lehet trappolós, pattogós himnuszunk, mint a többi népnek :-)
"Saját magunk önbecsülésének degradálása az ilyesfajta kérdésszerkezet."
Jaj de jó, a számból vetted ki a szót! Ahogy az előző beírásom példáin gondolkodtam és próbáltam elképzelni a szituációt, valami olyasmi jutott eszembe, hogy a tagadó kérdésnél mintegy azt is közöljük: de nem baj ám, ha nem jön ki velem senki kávézni, akkor kimegyek egyedül. (Nehogy alárendelt szerepbe kerüljek a többiekkel szemben, amiért elutasítottak.) Míg a pozitív kérdésre adott negatív válasz után esetleg rosszabbul érzem magam: Kávézik velem valaki? Senki? (Na, megint akartam valamit és megint nem jött össze.)
"Honnan tudjuk, hogy egyre gyakoribb – azaz, hogy diakrón változásról van szó? Tudsz valami vizsgálatról?"
Igen, éreztem, hogy ezt meg fogja kérdezni valaki -- végül is jogos. Persze, hogy nem tudok ilyen vizsgálatról, bár azt hiszem, elég nehéz is lenne ezt felmérni. Valószínűleg csak azért tűnik gyakoribbnak számomra, mert jobban figyelek rá most, mint régebben.
"A nem tagadásos kérdés nekem egyébként furcsa, kényszeredett, kontaktusjelenségnek tűnő forma egyébként."
Szerintem teljesen normális az, ha az irodában megkérdezem: van valakinek egy papírzsepije? Iszik valaki egy kávét velem? Én ezeket nem érzem kényszeredettnek.
Ez mondjuk túlmutat a nyelvi kereteken, de én is inkább ama bizonyos "hungaropesszimizmust" sejteném a háttérben. Nyelvünk gazdag és rengeteg dolgot ki tudunk vele fejezni. A "Nem mondaná meg..." kezdetű kérdésekre simán lehet az udvarias válasz egy "De, megmondanám (ha megkérdezné, maga marha)" Elképzelhető hogy jobban fogadják, de inkább csak a szokásjog miatt. Miért kell magunkat rögtön alárendelt szerepbe pozicionálni egy ismeretlennel szemben, akivel egyértelműen mellérendelt viszonyunk van? Saját magunk önbecsülésének degradálása az ilyesfajta kérdésszerkezet. Hasonló jelenség az idősebbekkel való "tetszik"-ezéshez.
Nem hiszem, hogy összefüggne a hungaropesszimizmussal. Annál is kevésbé hiszem, mivel az oroszban a tagadó formájú kérdés az udvarias. Az utcán nem azt kérdezik-kérik, hogy "tessék mondani, hol van ez és ez az utca", hanem ilyesféleképpen "nem mondaná meg, hol van ez és ez az utca". Volt alkalmam megfigyelni, hogy az ilyen formájú kérdést szívesebben fogadták, mint az állító formájút.
Én inkább úgy érzem - nyelvtani oldalról nincsen magyarázatom -, hogy az udvarias, esetleg csak modoros viselkedéshez tartozik az ilyen formában való megkérdezés.
Azaz előre szabadkozik a kérdező, ki nem mondva/írva: azt tartom valószínűnek, hogy nincsen neked olyan, de azért csak megkérdezem, és ha valóban nincs neked, akkor sem fogod - szerintem - érezni, hogy bunkó módon rádrontottam valamiért, amiről pedig sejtettem/hettem volna, hogy nincsen birtokodban.
Na, ez jó egyszerű indokolás lett, bocsánat! :-) Remélem, azért érthető esetleg: remélem, nem voltam túl bonyolult....... ;-))
Egyébként az ilyen negatív formájú kérdések vagy a kettős tagadásos formák engem gyakran megzavarnak. Sokszor próbálom őket (csak ha írottak, persze) visszafejteni, egyszerűbb alakzatban kifejezni, miről is akarnak szólni.
Mindenesetre abból nem lehet baj, ha tudatosan használjuk a két lehetőség valamelyikét: ha például úgy kínálunk valakit, hogy 'nem kérsz egy süteményt?', az bizonyos hangsúllyal mondva eleve azt sugallja, hogy a 'nem' az elvárt válasz, szemben azzal állító formájú kérdéssel, vagy még inkább az egyenes felszólítással: 'vegyél egy süteményt!'.
Van egy olyan érzésem (nincs vizsgálat mögötte), hogy a magyarban régóta lényegesen gyakoribb a tagadásos kérdezés, mint az angolban. Szóval szerintem rossz nyom. (Az, hogy egyeseket zavar a tagadásos kérdezés, az már lehet angol hatás – szerintem.)
„Szerintem összefüggésben van a hungaropesszimizmussal” No, a hungaropesszimizmussal nekem is komoly problémáim vannak, egészen odáig, hogy szerintem okosan tennénk, ha lecserélnénk a himnuszunkat, de hogy ennek bármi köze lenne hozzá, erősen kétlem. Ez tényleg csak udvariasság, tényleg csak forma.
„Miért egyre gyakoribb írásban és szóban is az a jelenség, hogy nemmel kérdezzük meg azt, amit tudni szeretnénk?” Honnan tudjuk, hogy egyre gyakoribb – azaz, hogy diakrón változásról van szó? Tudsz valami vizsgálatról? Én, igaz, csak tippelek, nem hinném, hogy az elmúlt néhány száz évben bárminemű változást ki lehetne mutatni.
„Miért az kérdezzük, hogy nincs-e valakinek egy papírzsepije, amikor azt szeretnénk tudni, hogy van-e valakinek papírzsepije?” Erre már inkább lehet válaszolni: egyszerű udvariasság lemenni a kedvezőtlenebb válaszra. Talán még egy „itt a kezem, nem disznóláb” mozzanat is van benne: mutatom, hogy nem manipulállak. A nem tagadásos kérdés nekem egyébként furcsa, kényszeredett, kontaktusjelenségnek tűnő forma egyébként.
„Azt kérdezzük meg, amit tudni szeretnénk az ellenkezője helyett!” Azt kérdezzük, amit tudni szeretnénk. Végül is egy eldöntendő kérdés kétállapotú, tehát kölcsönösen egyértelmű leképezés van a két forma között.
Korábban is létezett, de amióta a kommersz filmeknél/könyveknél az angolról magyarra fordításnál a nyelvtudás hiánya előfeltétellé vált, a 'Why not' kezdettel bevezetett mondatokat (amik javaslatot, tanácsot fejeznek ki), kötelező tagadó-kérdésként fordítani, ami persze az eredeti magyar nyelvhasználatra is hat.
Csak három példa hirtelen a ma reggel általam látogatott topikokból:
"esetleg nincs valakinek linksyshez képe a configről...?" "Nem lehet hogy Natolt ip címed van?" "Nem tud valaki vmi jó munkaközvetítő irodát...?"
Miért egyre gyakoribb írásban és szóban is az a jelenség, hogy nemmel kérdezzük meg azt, amit tudni szeretnénk? Miért az kérdezzük, hogy nincs-e valakinek egy papírzsepije, amikor azt szeretnénk tudni, hogy van-e valakinek papírzsepije? És a helyes talán az lenne, hogy ha jelentkeznék: "Szia! Én például nem tudok munkaközvetítő irodát! Üdv!" ?
Engem egyre jobban zavar. Azt kérdezzük meg, amit tudni szeretnénk az ellenkezője helyett!