A három év magányt elérted már? Nekem már közel van.
De átlagosan havonta 2-3x találkozok a kollégákon kívül is ismerősökkel. Az a gond, hogy nem is nagyon érzem már szükségét, na nem mintha egyedül annyira lélekmelengető érzés lenne.
Semmi baj, nem kell, csak érdekelt. Néha túl megborultan látom a dolgokat, ez is a depresszióval jár. Még ha disszociatív is vagyok, ami koránt sem biztos, nem hiszem, hogy gyógyszereken kéne élnem vagy el kéne, hogy zárjanak. Tudod úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy idén év végén az ünnepeket egy nekem nagyon fontos személlyel fogom tölteni, és jó lesz, ami rám fér, mert vissza se tudok emlékezni olyan karácsonyra amikor nem voltam egyedül, vagy az akkor még életben / velem volt családom nem rontotta el veszekedéssel, a maguk depressziózásával. És ha most sikerül jól érezni magam, akkor lehet, hogy jövőre már sok dolog megváltozik, tisztább lesz, és jobbra fordul, a lényeg gondolom, hogy valamilyen formában fejezzem ki amiket érzek, mert úgy lehetek kiegyensúlyozottabb, és nem húzódok szélsőségekbe, hogy most én én vagyok, vagy valaki más.
Írtam e-mailt, de lehet nem kaptad meg, eléggé ködösítettem, de csak hogy tiszta legyen a sor: könnyen lehet, hogy disszociatív zavarom van, amíg viszont nem látott szakember, nehéz lenne ezt kijelenteni egyöntetűen.
Elvesztettem vakait... nem barátot, nem barátnőt -szerelmet... egy élőlényt (nem embert).
Nélküle csendes a ház... a magány érzése csak az önzés része lenne részemről... ennél sokkal erősebb érzés a fájdalom... az, hogy nem tudtam segíteni.. nem tudom mi van, mi lesz vele... él -e még és ha igen, meddig... milyen körülmények között... vagy ha már meghalt, mit érezhetett... miért nem tudtam neki segíteni.
eGy egy ilyen történés visszataszít a mélyre. Nem, nem kell segítség, sem sajnálat. A lelkemen való könnyítés, a lelkiismeret furdalása sem old meg semmit. Nincs értelme semminek. Mások kínja, fájdalma... pláne egy szeretre éhes és szertetet önzetlenül viszonzó bájos teremtés elvesztése, esetleges szenvedése, halála -az, hogy nem tudom, mi van vele, felér az én halálommal. Nem vígaszt várok... nem lelki megtisztulást... csak a végső megnyugvást, amikor tudom, hogy a lelkemet nyomó terhek, rossz érzések végleg a múlt ködébe vesznek. Nem hiszek a Mennyországban... csak a végben. Nem akarok semmit... csak végső felejtést... megnyugvást... a vég boldog, ernyesztő tudatával.