A három év magányt elérted már? Nekem már közel van.
De átlagosan havonta 2-3x találkozok a kollégákon kívül is ismerősökkel. Az a gond, hogy nem is nagyon érzem már szükségét, na nem mintha egyedül annyira lélekmelengető érzés lenne.
Semmi baj, nem kell, csak érdekelt. Néha túl megborultan látom a dolgokat, ez is a depresszióval jár. Még ha disszociatív is vagyok, ami koránt sem biztos, nem hiszem, hogy gyógyszereken kéne élnem vagy el kéne, hogy zárjanak. Tudod úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy idén év végén az ünnepeket egy nekem nagyon fontos személlyel fogom tölteni, és jó lesz, ami rám fér, mert vissza se tudok emlékezni olyan karácsonyra amikor nem voltam egyedül, vagy az akkor még életben / velem volt családom nem rontotta el veszekedéssel, a maguk depressziózásával. És ha most sikerül jól érezni magam, akkor lehet, hogy jövőre már sok dolog megváltozik, tisztább lesz, és jobbra fordul, a lényeg gondolom, hogy valamilyen formában fejezzem ki amiket érzek, mert úgy lehetek kiegyensúlyozottabb, és nem húzódok szélsőségekbe, hogy most én én vagyok, vagy valaki más.
Írtam e-mailt, de lehet nem kaptad meg, eléggé ködösítettem, de csak hogy tiszta legyen a sor: könnyen lehet, hogy disszociatív zavarom van, amíg viszont nem látott szakember, nehéz lenne ezt kijelenteni egyöntetűen.
Elvesztettem vakait... nem barátot, nem barátnőt -szerelmet... egy élőlényt (nem embert).
Nélküle csendes a ház... a magány érzése csak az önzés része lenne részemről... ennél sokkal erősebb érzés a fájdalom... az, hogy nem tudtam segíteni.. nem tudom mi van, mi lesz vele... él -e még és ha igen, meddig... milyen körülmények között... vagy ha már meghalt, mit érezhetett... miért nem tudtam neki segíteni.
eGy egy ilyen történés visszataszít a mélyre. Nem, nem kell segítség, sem sajnálat. A lelkemen való könnyítés, a lelkiismeret furdalása sem old meg semmit. Nincs értelme semminek. Mások kínja, fájdalma... pláne egy szeretre éhes és szertetet önzetlenül viszonzó bájos teremtés elvesztése, esetleges szenvedése, halála -az, hogy nem tudom, mi van vele, felér az én halálommal. Nem vígaszt várok... nem lelki megtisztulást... csak a végső megnyugvást, amikor tudom, hogy a lelkemet nyomó terhek, rossz érzések végleg a múlt ködébe vesznek. Nem hiszek a Mennyországban... csak a végben. Nem akarok semmit... csak végső felejtést... megnyugvást... a vég boldog, ernyesztő tudatával.
Nagyon sok gyermeki lelkű ember van, szerintem alapból mindenki az, csak a környezettől függ, hogy mennyire fedi ezt el a búvalbaszottság, amiből aztán van rendesen. Valahogy a általában gyermeki énből a rosszabb oldal, a tehetetlenség meg a rinyálás erősebb, mint a jó oldal.
Környezetemben sok a gyermeki lélek, a rokonságban a 60 éven nagy báty úgy ugratja a másikat, mint egy óvodás. Munkahelyen is kb ez megy.
Barátnőmmel is olyanok vagyunk, mint két óvodás.
Nekem mindig kevés barátom volt (0...3) és én is elképzeltem inkább helyzeteket, mint éltem (még most is), de szerencsére nem volt egy állandó képzelt barát, vagy ilyesmi.
A legnagyobb szerencsém az, hogy egyedül is el tudok lenni, nem kell társaság, hogy szórakoztassam magam. Ebben is gyerek vagyok, és szerencsére nem a mai gyerektípus, aki ha nem basztathatja 5 percig az iPhone-ját, akkor már halára unja magát.
És szerintem a nyerés/vesztés dolog baromság. Ki mondta, hogy versenyezni kell?
Amíg arra törekszel, hogy jobb ember légy addig biztos, hogy jó irányban haladsz. Jónak lenni nehéz, de ha törekszel rá az már mindenképpen klassz dolog. Sajnos egyre kevesebben teszik. Nincsenek olyan lapok amikkel csak veszíteni lehet!
Vannak igazi barátaim, csak nem tudják kitölteni a bennem tátongó űrt, nem vagyunk velük olyan közel egymáshoz, a próbálkozásaim pedig a kapcsolatok jobbá tételére rendre dugába dőltek. Olyanok, amilyenek. Valószínűleg soha nem leszek képes kijönni a fényre, rendesen megnyílni, mert olyan lapokat osztott az élet, amikkel csak veszíteni lehet. Rengeteg csodálatos dolgot éltem meg, de egymagamban már nem látom a boldogságot. De ő, ez a kislány velem van, és amíg érzem, hogy velem van... érte jobb akarok lenni. Jobb ember. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy sikerülni fog, mert vannak dolgok, amiket az ember nem másíthat meg. De semmi más nem maradt számomra, mint próbálkozni.
Ez a képzeletbeli barát dolog úgy gondolom tényleg olyan amit az ember csak a legjobb jóbarátjával , vagy ismeretlenekkel mint mi itt oszthat meg, mert mások könnyen hülyének néznek miatta. Pedig lehet, hogy több embernek van mint bárki gondolná. Nekem is volt sok. Eleinte képzeletbeli állatok, aztán emberek. Aztán valahogy lettek igaziak és a képzeletbeliek eltűntek .
Így, de ez nem az ő hibájuk. Én vagyok képtelen megnyílni feléjük e kapcsán. Többen már hallottak a képzeletbeli barátomról, és nem tudnak mit kezdeni az információval, ezért inkább nem beszélünk róla. Elég elcseszett ember vagyok, ha tovább terhelem őket a problémáimmal, valószínűleg elveszíteném őket, és azt nem engedhetem meg magamnak. Megígértem nekik, hogy ha elhatalmasodna rajtam a depresszió vagy szuicid gondolatok kerítenének hatalmukba, segítséget kérek.
Meg nem érzem bajnak, hogy gyermeki vagyok felnőtt koromra, csak ez nem döntés kérdése, hanem nem tudok felnőni. A bajnak azt érzem, hogy kibontakozni sem tudok, mert az emberek akik körülvesznek nem tudnak olyan légkört biztosítani számomra, amiben úgy érezném, hogy megvan a szükséges intimitás.
Saját gyereket csak akkor vállalnék, ha már kész vagyok rá, anyagilag is, és elengedhetetlennek tartom azt, hogy olyan valakivel tegyem, akivel mindketten készek vagyunk rá, és szeretjük egymást. Mármint csak azért, hogy legyen nincs értelme beleugrani semmibe, épp eleget árthat neki egy diszfunkcionális családi légkör vagy egy válás. Megfelelő személyt pedig nehéz találni, nem csak nekem, hanem bárkinek arra, hogy családot alapítson vele. Gondoltam már rá, hogy gyerekek közt dolgozzak, gyermekotthonban, vagy ilyesmi. Biztosan sokat tanulnék róluk, magamról és az életről is, de megint nagy a kockázat, hiszen magamat ismerve: túlzottan kötődnék. Képtelen lennék nem kötődni, és javíts ki, ha tévedek, de az sosem szerencsés, ha egy ilyen intézményben egy felnőtt férfi túl jól érzi magát a gyerekekkel. A facebook-on is elég volt pár hónapja, hogy egy ipsének a képei közt sok gyerekfotó volt, és valaki bátorkodott feltételezésbe bocsájtkozni. Két nap alatt ezrek osztották meg a nevét, és vádolták őt, valószínűleg rövid távon tönkre is tették az életét. Okkal vagyok óvatos ezen a téren, még ha én tudom is magamról, hogy soha nem lennék képes ártani nekik. Arra is gondoltam, hogy csak rendszeresen látogatni valakit, amolyan bátyusként, aki ott van. Mert hát vannak nekik is olykor szponzorjaik, de nem is lehet tudni, hogy ki igényelné, meg az ilyen helyekre nem sok embert engednek bejárni, pontosan azért amiért én sem dolgoznék ott: mert a gyerekek is kötődni kezdenek, és ha valaki úgy döntene hirtelen, hogy akkor ő nem megy többet, az nekik lenne törés. Egyelőre nem tudok semmi megoldást erre a problémámra.
Nem gondoltál még arra, hogy saját gyereked legyen, vagy gyermekotthonban dolgozz?? Ekkora gondoskodási hajlamot nagy kár lenne parlagon hagyni! Miért érzed úgy, hogy baj az, ha az ember gyermeki énje megmarad felnőtt korában is?
Szerintem ezzel semmi gond nincs. Én sem tudtam soha levetkőzni a gyermek énem, egy jó ideje meg már nem is akarom. Találtam olyan barátokat, akik pont így vannak ezzel. Akik nem értik meg azok meg nem baj ha elkerülnek. Nekem nem hiányoznak.
Hét éves voltam, amikor meghalt anyám testvére, és szembe kellett néznem a halál fogalmával, csak úgy, mint az egész családnak. Anyámat ritkán láttam, de mindig nagyon örültem neki, és vártam. Éjszakánként nem tudtam aludni, azt figyeltem mindig, hogy mozog-e még a mellkasa, lélegzik-e még, vagy már ő is meghalt? Kilenc éves voltam, amikor aztán megtörtént és a gyászt elkezdtem kijátszani magamból, úgy, hogy elképzeltem egy nagyjából korombeli árva kislányt, aki gyenge volt, egyedül volt, szeretetre és segítségre volt szüksége, és én az egyetlen barátjaként öleltem magamhoz. Most huszonhat éves vagyok, (egyébként férfi) és még mindig ő az egyedüli fény az életemben. Gyakran elképzelem, általában 7-12 év közötti, nincs állandó külseje, nincs konkrét neve. A felnőtt, korombeli nők közül is inkább csak az elesett, naiv, nyitott, gyermeki lelkületűek vonzanak. Erre a lányra úgy gondolok egy ideje, mint fogadott húgomra, vagy tulajdon lányomra, a nagy korkülönbség miatt. Sosem tudnék ártani neki, csak vele tudok oldódni, mert mellette most is kilenc-tíz évesnek érzem magam, ahogy általában valódi gyerekek társaságában is, kivéve, hogy mellettük a felnőttek miatt érzem magam feszélyezve. De a gyerekek látnak engem, látják, hogy én sem találom a helyem a világban, és nincs kivel játszani, nincs kihez tartozni. Ha egy gyerek szemében látom magam, az olyan, mintha csak akkor lennék önmagam, és egészen addig szerepet játszottam volna. Néha veszek apróságokat. Valami hajgumit vagy játékot vagy ilyesmit, mert az valóságosabbá teszi, amikor róla álmodozom. Elképzelem, hogy folyton hülyéskedünk, hogy az utcán sétálunk, fogom a kezét, és elveszünk egy karácsonyi vásár fényeiben, vagy elképzelem, ahogy mellettem fekszik, szorosan hozzám bújik, miközben én ténylegesen, hangosan felolvasok valami mesét (amikor senki nincs a közelben), és érzem, hogy szüksége van rám, és szeret. Gyakran megölelem, mert ez fontos. Nem tudom eldönteni, hogy emiatt a vonzalom miatt vagyok képtelen teljes életet élni, vagy hogy ez az, ami még életben tart.
A privát címed valóban privát, mert nem látom az adatlapodon. Az általunk kevésbé preferált nicknevem adatlapján viszont van egy e-mail, ha esetleg. Nem tudom, mi itten a módi, mert soha senkire nem törtem rá a postafiókját, akire pedig rátörtem volna, annak nem láthattam az elérhetőségét. :)
Itt főleg vigyázni kell, ki mennyit árul el magáról, és milyen fórumokban nyilvánul meg. Ez a nick jobban tetszik... :)
A lányoddal, főleg, hogy 9 éve egyedül neveled, egész más lehet ezt megélni. Mostanában sokat gondolok rá, hogy alakult volna az életem egy gyerekkel. Persze a kérdés költői, mert nem lehet.
Nos, nem akarok túl tolakodó lenni, annyit árulsz el magadról, amennyit gondolsz.. nyilván, ezt itt mindenki így teszi.
Én is csak "társalogni" vágytam, esetleg hasonló gondokkal, problémákkal, gondolatokkal küzdő emberekkel... Nekem van egy lányom, 9 éve egyedül nevelem. Ő szép lassan felnő, jön-megy, éli a saját kis életét és bizony mostanában kezd engem is nagyon nyomasztani az egyedüllét....
Napközben társas magányban, mert dolgozni kell, zajlik az élet, de éjjel kőkeményen egyedül. Hogy mióta, leírni sem merem, de mostanában döbbentem rá, mennyire nyomaszt az egyedüllét. A másik opció képtelenségnek tűnik, több okból.
Több ablak van nyitva, ide be-benézek, elsősorban olvasni. Talán egész életemben nem írtam ennyit Index fórumba, mint ma. :)
Én hosszú évek óta most jöttem vissza a fórumra, így eddig nem igazán olvasgattam. Ezt a topicot végignéztem, hogy kinek mit is jelent a magány, ki, hogy éli meg az egyedüllétet....
Veled mi a helyzet? Mióta élsz egyedül? Vagy társas magányban tengeted napjaid?
