Nem látom úgy magam körül mostanában azt, hogy olyan sok ember találná meg a tökéletes társat. Egy darabig működik , aztán meg nem. Nem tudom miért van ez így.Talán nem őszinték az emberek egymással. Próbálnak bevágódni a másiknál olyan tulajdonságokkal ami nincs is nekik. Aztán az évek során kiderül a turpisság. Lehet, hogy nem így van , csak én látom így.
Lehet, kicsi Deep, hogy kellene neked egy állat amiről gondoskodnod kell és aki igazán szeret téged . Az állatok ragaszkodása, szeretete sokkal kitartóbb és őszintébb mint az embereké. Nem beszélve arról, hogy nagyon sok mindenre motiválnak. Nincs olyan, hogy magam alatt vagyok, nem kelek fel nem adok enni, nem foglalkozom veled! A betegségem után olyan sokszor volt i9lyen minden mindegy érzésem, hogy fel sem kellene kelni csak beleszarni mindenbe. Ha nem lett volna a sok mindenki akiről gondoskodni kell akkor valószínűleg belesüllyedtem volna abba az állapotba jó mélyen.
Lehet hogy nekem is azért lett huszonéve a hobbim az emberi elme, szellem, és lélek és test tanulmányozása, hogy megoldást találjak a saját hangulat ingadozásaimra, szélsőségek felé való hajlamomra. Beástam magam a filozófiába, pszihológiába, orvostudományba, és nekem úgy érzem segítenek ezek. A megértéssel hogy mi miért történik velem, és a napi legalább egy óra meditatív, lélekgyógyító gondolatokkal való foglakozás számomra elhozta a várva várt lelki egyensúlyt. Ezért lehet az, hogy ha van velem valaki , akkor annak is nagyon tudok örülni, és annak is örülök, ha egymagam vagyok. / Mondjuk halkan hozzáteszem, hogy aki így él mint én, hogy heti hét napból 6-ot szinte mindig dolgozik 3 műszakban , / ritka ha ötöt / , és sokat foglakozik az iskolás gyermekével, , a tanulással, edzésre járással fogszabályzás, stb., a háztartással , főzés mosás takarítás, bolt stb. , az nagyon tudja élvezni, ha kicsit egyedűl lehet egy jó könyvvel, vagy akár tehetek egy nagy sétát, vagy a saját kedvemre vásárolhatok, nem rohanósan muszájból. :)) / Ebből a szempontból talán jobb nekem, hogy egyszerűen időm sincs unatkozni, ha egyedül vagyok akkor sem. Mert igénylem a saját magammal töltött időt, a pihenést. / Másrészt azért örülnék ha nem lenne ennyi feladatom , de mivel van, ezt fogadom el, és ebben érzem jól magam. :)
Néha én is elfáradok , és hajlamos vagyok az elkeseredésre, de nálam bevált hogy elkapom ezt az érzést az elején, és átlátom hogy ez önsajnálat, és nem is valós a problémám / nálam a pasihiány pl. nem tartozik a valós problémák közé / , és tudatosan visszamegyek abba a hangulatba, amiben jól érzem magam.
Én néhány éve már kábé úgy fogom fel, hogy valami büntetőbolygóra kerültem, ki kell húzni itt ezt a néhány évtizedet és bármi jónak nagyon örülni, de semmit se elvárni, semmi jóra se számítani. Na a reményt kikapcsolni persze nem lehet, de tudni kell, hogy van a valóság (a büntetőbolygó, ahol folyton szívok és tűrni kell), és vannak a remények (egy töredékük talán teljesül), és a kettőnek a metszete igen vékony. A hízlalásához hol nagyon kell teperni hol meg teljesen el kell engedni mindent és annak a kevésnek igenis örülni és akkor kövérebbnek látszik a metszet.
Ja, és muszáj megtanulni egyedül is jól érezni magam, ez többnyire már megy egyébként, mivelhogy az emberekkel még sokkal rosszabb. A pasihiány se aggaszt már egyáltalán, lesz ami lesz, ha nem lesz semmi, úgy is jó lesz valamennyire. Jobb lenne persze nem egyedül megöregedni.
Én az utóbbi 3 évben szívtam a pasikkal, de mégis jól érzem magam a bőrömben. Talán személyiség kérdése is, de nagy gond lenne, ha a pasiktól függne a jókedvem . :)) Az csak egy plusz, ha van akkor kiélvezem, ha vége akkor nem sírok sokáig. Egy kapcsolatomba sem láttam bele többet, mint amiről szólt, talán ezért volt könnyű az elválás. Most én is egyedül vagyok másfél hónapja, és élvezem hogy nem kell mindig haptákba állni egy pasi miatt. :) Aztán majd alakul valahogy. :)
Viszont nem vagyunk egyformák, és nagyon sajnálom ha egyedül érzed magad. Most megyek dolgozni, de előtte küldök egy baráti ölelést. :)
Jól látod. Kaptam a sorstól -vagy mindegy, hogy hívjuk- egy barátot aki átsegít a nehéz helyzeteken a nélkül, hogy bármio olyat kellene tennem, ami miatt nem tudnék többet tükörbe nézni. Így azért nem olyan nehéz elviselni a betegséggel járó rossz dolgokat. Egy alkesszal nem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni. A férjemet sajnálom, mert beteg ezért nyilván nem hagyhatom magára. Ha inna az egy más helyzet lenne. Akkor nem valószínű, hogy kitartanék mellette.
Meg szeretném kérdezni Kanga, hogy nem lehet-e az, hogy érzelmileg valami elindult a netes barátod és közted, és ez helyettesíti a házasságoddal kapcsolatos viszonyodat a férjeddel ? Ha így van, az szerintem teljesen rendben van . Meghajlok előtted, hogy ennyi áldozatot tudsz hozni a férjedért, és nem hagytad el. Nálunk az alkohol győzött. és 18 év után elváltunk. Én a végén már úgy éreztem, hogy 3 gyerekem van, két lányom, és egy alkoholista fiam. :) És én csak egy Férfi mellet tudok Nő lenni, alkoholista gyerek mellett legfeljebb anyuka, és ápoló . Igazából " szingli"-ként sokkal jobban érzem magam annak ellenére hogy egyedül nevelem és tartom el a lányaim, és rengeteget dolgozok.
Kezdek hinni Csernusnak, hogy a netes társkeresés egy erőltetett dolog, és nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Csak annyit mint a lottón, hogy azért veszek mindig egyet, hátha. :)) Szerintem mindenkinek megvan a maga Útja, és mindenki csak azt teszi, ami a lehető legtöbb telik tőle. Ezért bármilyen valaki, azt úgy kell elfogadni, bármilyen furcsa is. Én kaptam hatalmas pofonokat, és ez formál engem. Nem bánom őket, mert szerintem minden tapasztalat értékes.
Tudod milyen az MD egyszer fenn, egyszer lenn. Hullámvasút. A gyógyszerrel mondjuk már nincsenek azok a szélsőségek.. Ez is valami. Szerintem amúgy mélypontok minden kapcsolatban vannak MD nélkül is .Nem lehet mindig 100 fokon égni.
Nem félek leírni semmit, mert nincs semmi titkolni valóm. A hangsúly a jóbarátommal kapcsolatban azon van, hogy "HA FÜGGETLENEK LENNÉNK", de mivel nem vagyunk, hát "csak" barátok vagyunk. Ez így teljesen rendben van.
