Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet, úgy iszom tápláló szerelmedet, és szétterjedsz bennem, te hófehér: te leszel már ereimben a vér, s te az eszmélet, te a kábulat, te a világot rendező tudat, míg lassan végleg átalakulok és élni már csak általad tudok: járni csak úgy, ha te is lépsz velem, szólni, ha te szólítasz nevemen, látni, ha két szemed el nem bocsát, s kibírni ezt az örvénylő csodát csak úgy, ha sodrását te csitítod,
Így nem őrizte kincseit a gazdag, nyár illatát busongó, szőke kazlak, nap színeit üvegbe zárt gyümölcs, sok tudományát vén zsugori bölcs - mint téged rejtelek, őrizlek én, mindent, mi tiéd volt és most enyém: papírlapot, melyen kezed nyoma, pillantásod, mely rólam szállt tova, egy mondatot amely tetszett neked, dallamocskát, mit dúdoltam veled, egy virágot, melyhez hozzáért arcod, mozdulatod, ahogy fejed lehajtod, s még mennyi mindent. Oly szegény a szó mondani, írni, mily boldogító, hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy, hogy áradó örömöm titka vagy, s mert bennem élsz, minden baj elkerül. És gazdag vagyok, mérhetetlenül.
Emlékszel még az augusztusi égbolt Tüzeire? – a cirpelő mezőn Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold, – Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön, Emelni lágyan, véle lengni fönn, Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj Szivünkből úgy szállt, mint finom homok Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal, Hogy addig mennybe értünk, s angyalok Kacagtak ránk az égi balkonokról…
Gyönge ágam, édes párom, már enyémnek tudtalak – távolodsz mint könnyü álom – minek is bántottalak? Minden napom tél borúja, minden éjem új halál. Csak a hideg kályha zúgja: édes párom mit csinál?
Szivedet kis mécsnek véltem, mely egy légynek is örül – most érzem csak, vaksötétben, hogy lángerdő vett körül. Fázom, nincs egy langy lehellet, minden puszta, pőre, holt. Most hogy elfogy a szerelmed, most tudom csak: mennyi volt.
Te megbántott kedves lélek, jó hogy nem vagy gyermekem, hátha néha megvernélek s fájna néked és nekem. Jó hogy nem vagy cirmos macskám, amílyen gonosz vagyok. Akár kútba ugorhatnám, önmagamba fulladok.
Majd ha nyárfa-testben élek, rezgő lombbal hintelek, majd ha árny leszek, kisérlek, ha koporsó, rejtelek, ha tűz leszek, melengetlek, ha fény leszek, áldalak, ember vagyok és szeretlek, minek is bántottalak?
Ajtót nyitok rád hirtelen, felriadsz a szerelemből; hová álmodod magad, az ajtórésben mi tündököl? Milyen egérút nyílik, szívdobogva milyen kerítő gondolat szöktetne, hogy könnyes-furcsán, mint a gémláb, megtörik nyakad? Hová is futnánk, hová is futnál? Az első kanyar visszahoz, csak a szemed lett még szelídebb, csak az irhám csatakos; szíved előtt alulmaradok, mert alulmarad a világ szívem előtt, kimosod csapzott szárnyamat s mint az ejtőernyőt begöngyölöd, nyár füstjét szimatolva zuhantunk, emlékszel még talán, most hallgatod: ablak közé zárt törtarany dongó muzsikál, leoltod a lámpát, fogad közé szorítod az inged, úgy vetkezel, eltajtékzó életembe nyugtalanul belefelejtkezel.
A csillagokra gondolok És Annára, ki elszállt búcsú nélkül, A boldog, néma csillagokra, Melyek lenéznek mosolyogva Reám a babonás, bús téli égrül.
A csillagokra gondolok, Melyeknek lángja régesrég kiégett, Csupán fényük ragyog S Annára gondolok, Ki rám ujjongva nézett S egy csillagos ősz éjén elhagyott.
A csillagokra gondolok, Kiégett, elsuhant, tört csillagokra, Annára gondolok S a könnyem úgy ragyog, Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!
Legszebb volt az éjszaka, a szótalan, a csóktalan, melyben két ember elfeküdt egyetlen ágyon boldogan, hallgatva nem is túl közel, elég volt egymás hű kezét érezni néha simulón, s hallgatni künn a szél neszét.
Tél volt, a kályha lángjai alig lobbantak, s - két szobor - feküdtünk egymás oldalán, csak néma szánkon a mosoly lett egyre tisztább, ékesebb, s meghalt bennünk az árvaság amire megreggeledett.
Oh, több volt ez, mint szerelem, nem hevítette semmi láz, de mindennel megbékített az ajándék találkozás, minthogyha annyi tévedés, sötét tapogatása után a fénybe érnék végre ki, hogy megtaláljam új hazám...
vagy mint tengerbe ért folyó, kit őseleme vesz körül s szívében magasság és mély egyetlen csókban csendesül, míg minden cseppjében betelt s megszűnt az út, a szomjúság, s élete boldog vegyülés, napfényben édes áramlás.
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Csak szeressenek, akármerre vagy. Négyzet formájú kertek rejtélyes ágbogán, harkálykopogásos erdők napvillogása közt, Bach-zenében ha egy másodpercre kihagy a cembalo pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen messze van, szünetjelnek képzellek el, kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek. Olyan áttekinthetetlen körülöttünk a rengeteg, oly sok benne a dísz, a hang, a felesleges gőzölgés, a figyelem szétszóratása hasztalanra. Amíg érezlek, bennem csend van. De hagyjanak romokban engem: nem több, mint látvány. Csak fölüled ne távozzék s ne múljék el az az árnyékos nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen, napjaim ellenében áthatolható, valódi fény vigyázza mozdulataid, s ne fényképezhető és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden ösvény ismerjen rád, és nyomodban nyugodjék meg a por, az átforrósult kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt ágáló, hatalomvágy verte részegek. Zuhantában torpanjon meg a sérült meteor. És váljék újra műhely a világból. Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed. Csak szeressenek, akármerre vagy.
Fáj a szerelmes emlék, mert a hiány Oka múltba néző tépelődés, Ahogy szerelemünk tépi önmagát, Ha balga ész, a fájó szívbe néz. Oly kép és látomás ez, mely álomból Tör át, mint felhők közötti fény,
Augusztusi, nyári alkonyatkor,
Ha szerelem gyúl életünk egén.
Lebegő víz felett káprázat lebeg: Hegyek, távolban vitorlák ködlenek – És felfoghatatlan életöröm Sugárzik át az opál víz körön, Kialszik a látvány szülte képzelet Mert szerelmed írja már versemet.
Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel.
Kékje lehervad lenn a tavaknak, s tükre megárad. Jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged. Mossa az eső össze szívünket.
Az életből csakis téged kivánlak, Vaj' illő-é, hogy árvultan kószáljak? Irótoll lett a szívem a kezedben, Te vagy nyitja a bánatnak, vígságnak. Azon kívül, mit óhajtasz: mi sem kell; Azon túl, mit mutatsz: én mit se lássak. Ha tüskét, vagy rózsát nőttetsz belőlem, Szagát érzem tövisnek, vagy rózsának. Ha úgy tartasz, olyan lettem tenéked, Ha így kívánsz, ilyen lettem, te lássad. A korsóból, ahol színt adsz a szívnek, Szerelmem, vagy gyülőlségem kiárad. Az őskezdet te voltál, s léssz a végső, Te tégy jobbá csukásnak mint nyitásnak. Ha rejtőzködsz, leszek sok közt hitetlen, Ha feltárulsz, hiszek léted szavának. Azon túl, mit te adtál, nincs fityingem: Gyanakvásod zsebemben mit találhat?
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
Tudod soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
Ülj ide mellém, s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet? Leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Szeretlek, mint kenyeret sóba mártva enni mint éjszaka lázban ébredve számmal a csapra tapadva vizet inni mint nehéz csomagot, melynek tartalma ismeretlen izgatott bizalmatlan örömmel kinyitni Szeretlek mint a tengert először átrepülni mint az érzést ami megremeg szívemben mikor Isztambulra a szürkület lehull Szeretlek ahogy élni vágyunk kimondhatatlanul