A növekedés (csak) akkor fog újra lendületet venni, amikor a szlovák bérköltség egyértelműen meghaladja a magyart, és elkezdenek áttelepülni az ottani cégek MO-ra, illetve lelassul/megáll a magyarországi cégek vándorlása Romániába.
Ehez hozzá kell tenni, hogy egy olyan nyitott, kis gazdaságban mint pl a magyar az infláció leszorítása érdekében megemelt kamatok nem a pénzkínálatot csökkentik, hanem csak a valutaárfolyamot tolják el.
A pénzkínálat forrása most sem a magyar megtakarítások, vagy a jegybank, hanem a devizahitel, aminek a kamatait a jegybank nem tudja befolyásolni.
Ennek meg az a következménye, hogy a kormány pénzköltése nem a belföldi termelést és szolgáltatásokat pörgeti fel, hanem a megemelkedő valutaárfolyam hatására az import növelését idézi elő, és egy nem szándékolt szektor eltolódást vált ki: elsorvad az ipar, helyette felépül egy szolgáltató szektor, ami a fogyasztást segíti elő.
Szerintem, de ez már tényleg az én elméletem, a stagflációs állapot akkor alakul ki, amikor a gazdaság szereplői általánosságban eladósodnak, klasszikus túltermelési válság viszont nem alakul ki (legalábbis kezdetben). Ilyenkor a cégek a megnövekedett adósságaik kamatait áthárítják a vevőikre, tehát árat emelnek. Amikor ezek az árak más terékek létrehozásában is költségtényezőt jelentenek, az infláció továbbgyűrűzik, a sor végén a munkavállalók számára reálbér-csökkenésként jelentkezik. Ha történetesen ők is el vannak adósodva, akkor a saját hiteleik törlesztése érdekében maguk is béremeléseket követelnek, tehát ebből az irányból is inflációs nyomás alakul ki.
Mindez nem párosul kibocsátás növekedéssel, tehát mint a cégek, mind a munkavállalók úgy akarnak több pénzt kapni, hogy cserébe nem produkálnak többet, ráadásul pénzük sincs fogyasztani vagy beruházni, tehát nincs gazdasági növekedés.
A stagfláció közgazdasági fogalom: olyan magas infláció (áremelkedési ütem), amely lassú gazdasági növekedéssel vagy akár recesszióval, illetve magas munkanélküliséggel párosul.
A szó maga a "stagnálás" és az "infláció" szavak összevonása.
Ha egy gazdaság stagflációba lép, ezt problémának szokták tartani, mert egy ilyen helyzet megnehezíti a költségvetési politika és a monetáris politika hagyományos eszközeinek az alkalmazását, amelyek általában arra a logikára épülnek, hogy a gazdasági növekedés lelassítása alacsonyabb, felgyorsulása magasabb inflációval jár. Stagflációs helyzetben, amikor a növekedés alacsony, az infláció pedig magas, az egyik probléma orvoslása a másik súlyosbításához vezethet és ez áttételes hatásokon keresztül negatív módon visszahathat az orvosoltnak hitt problémára is.
A jegybankok stagflációs helyzetben csak két olyan politika közül választhatnak, amelyek negatív hatásokhoz vezetnek:
* A pénzkínálat emelésével ösztönzik a gazdaságot, ami felgyorsíthatja az amúgy is magas inflációt. * Az infláció csökkentése érdekében szigoríthatják a monetáris politikát (aminek fő eszköze a kamatok emelése lehet), ez azonban még magasabb munkanélküliséget és még lassabb gazdasági növekedést okozhat.
Az állami költségvetésre ennél bonyolultabbak lehetnek a stagfláció hatásai. A magasabb infláció, ha minden egyéb változatlan, megemelheti az állam bevételeit és kiadásait is, és mind a bevételek, mind a kiadások csökkenhetnek, ha lassul a gazdasági növekedés. Az egyik közgazdasági gondolkodás szerint a helyes politikai keverék stagflációs helyzetben, ha a kormányzat ösztönzi a növekedést a kiadások emelésével vagy az adók csökkentésével, míg a jegybank kamatai emelésével küzd az infláció ellen. A más-más stagflációs helyzetekből azonban más-más gazdaságpolitikai keverék jelentheti a kiutat.