Popper Péter évtizedekig hazánk egyik legnépszerűbb pszichológusa, könyveivel, előadásaival, tanácsaival az újságokban, a rádióadásokban, a televízióban segített az embereknek a mindennapok lelki gondjainak megoldásában, eligazodni a gyermeknevelésben. Kutatási területei a pszichoterápia, a társadalmi beilleszkedési zavarok, a valláspszichológia voltak. (részletek az irodalmijelen.hu - ról)
"Akiben zűrzavar van zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van rendet teremt maga körül."
Gondolati háttér: A gyermek még főleg reaktív lény. Viselkedése válasz arra, ahogy a környezet viselkedik vele szemben. A felnőtt ember megszerezte a valódi aktivitás lehetőségét, formálni képes környezetét. Lelkiállapota akarva-akaratlanul kisugárzik környezetére. Bajainkért sokszor a külső körülményeket vádoljuk, holott mi formáltuk ilyenné azokat. Ha rendet teremtünk magunkban, legnehezebb helyzeteinkben is megtaláljuk a megoldást.
"A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen."
Gondolati háttér: Gondolkodásunk fegyelmezetlensége következtében rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el azzal, hogy túl sokat időzünk a múlt és a jövő irrealitásában. Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett, nem éljük át kellő mélységben és intenzitással. Ezért sokat tévedünk és mulasztunk. A jelenre kell elsősorban odafigyelni.
"Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban."
Gondolati háttér: Milyen hamar megfeledkezünk mások problémáiról, nehézségeiről, kudarcairól! Mennyire átsiklunk mások sikerei, örömei felett! Egy másik ember ugyanígy van velünk. Ezért nem szabad túlértékelni a "Mit szólnak hozzá?" jelentőségét. Az embereket nem foglalkoztatja annyira a mi problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket. Ugyanígy örömeink, eredményeink sem. Mennyit marcangoltuk magunkat, szégyenkeztünk értelmetlenül. Hányszor bántódtunk meg fölöslegesen.
Kung-Fu-ce írja:"Mikor húszéves voltam sokat tanultam:Mikor harmincéves voltam már tudtam, mit akarok.Mikor negyvenéves voltam már szilárdan álltam.Mikor ötvenéves voltam már tudtam hallgatni.S mikor hatvanéves lettem már követhettem a szívemet,s a törvényt nem léptem át." "Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni."
Gondolati háttér: Az emberi kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudjuk örömmel megadni és elfogadni egymásnak és egymástól mindazt, ami életünk egyensúlya szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást megakadályozó félelem vagy gőg; ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat válságát, az összetartozás érzésének apályát.
"Az a felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és ellentmondásait."
Gondolati háttér: Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikumnak is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.
"Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét."
Gondolati háttér: Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is mint a növény arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá.
"Figyelj csak! Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél."
Gondolati háttér: A szorongó embert leginkább a képzelete gyötri meg. Irreálisan felnagyítja a jövő félelmetes lehetőségeit. Ennek az az oka, hogy a szorongás tárgyat keres magának, amihez hozzátapadhasson. Tárgytalan félelmeinket legalább érthetővé akarjuk tenni a magunk számára. Ez a folyamat utólagos: először van a szorongás, azután hozzákapcsolódik egy elképzelt lehetőséghez. Mennyit féltünk fölöslegesen a holnaptól, amely eljött, sőt ma már múlttá vált túljutottunk rajta, és az elképzelt rémségek sehol sem voltak. Olyan ez, mint egy vizsga vagy egy műtét. Mennyire félünk tőle, s utólag csöndben azt mondjuk: Ennyi volt az egész?
"Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy."
Gondolati háttér: Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit már lezárultak a számlák.
"Ember vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi sem bennem, sem másokban."
Gondolati háttér: Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét. Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak" ettől ember.
"Nincs más bűn, csak emberi értéket pusztítani és értelmetlenül szenvedést okozni; nem menteni és csillapítani, ahol mód van rá."
Gondolati háttér: Az emberek rengeteg dologhoz indokolatlanul hozzátapasztják a bűn fogalmát. Ezzel védik a konvenciókat, a szokásokat, az érdekeket, az illemet, a változó erkölcsi divatot. A minket gyötrő bűntudatok legnagyobb része indokolatlan. Az erkölcsnek ez a felhígulása elhomályosítja igazi értelmét: az emberi értékek, az emberi méltóság védelmét. Minket pedig bizonytalanná és szorongóvá tesz. Hányszor nem követjük a szívünket, s menekülünk el önmagunk elől nyugtatók vagy ital segítségével. Őrizni és védeni kell az emberi élet értékeit önmagunkban és másokban ennyit jelent a tisztesség.
"Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem."
Gondolati háttér: A többi élőlényhez viszonyítva az a specifikusan emberi bennünk, hogy személyiségek vagyunk, képesek vagyunk önmagunkat megismerni, megszereztük az "Én" élményét. Ebből fakad emberi méltóságunk. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg noha jól tudjuk, hogy milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember megalázott lény. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot.
"Minden változik, elmúlik, és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is észrevétlenül feloldja az idő."
Gondolati háttér: A pánik és főként a depresszív hangulat sokszor abból a hamis tudatból keletkezik, hogy a jelen mindörökre megmarad, a jövőnk olyan lesz, mint a múltunk. A pillanat kudarcát, szégyenét, megfosztottságát elmúlhatatlannak érezzük, úgy gondoljuk, hogy így nem lehet élni. Gyerekek és kamaszok gondolkoznak így, akiknek gondolati horizontját teljesen elfedi egy adott helyzet. Ezért is reagálnak érzelmileg olyan szélsőségesen. A felnőtt ember már tapasztalhatja, hogy elviselhetetlennek érzett helyzetei egy idő után már érdektelenek, sokszor már csak halványan, minden érzelmi jelentőség nélkül emlékszik vissza rájuk. Ezt a tudást meg kell őrizni a kétségbeesés órájában is.
Szurejjá sebbel-lobbal behajigálta a poggyászt a sötét kocsiba, karonülő Ábid fiát az ablakon át belódította az ülésre, feltuszkolta nagylányát, Zubejdát, majd maga is benyomakodott - a vonat már indult is -, és nagyot sóhajtva épp hálát adott a Gondviselőnek, amikor észrevette, hogy a két alak, aki pokrócba burkolózva a fülke túlsó sarkában ül, nem muzulmán felebarátja, hanem szikh! Az állomás lámpásairól a gyorsító vonatba be-bevetődő villanások fényében úgy tűnt, mintha annak a két szikhnek a merev, rezzenéstelen szemében volna valami embertelen. Tekintetük mintha őt nézné, de nem torpanna meg a testén, hanem egyenesen átdöfné; és van benne valami éles, metsző idegenség, amit meg sem lehet érinteni: aki hozzáér, megvágja magát! Ehhez már nem volt elég a fény, de Szurejjá mintegy lelki szemével látta, hogy szemükben vöröslenek az erek, és... és... megborzongott a félelemtől. De a vonat gyorsan megy, most már nem lehet másik fülkébe szállni. Leugrani ugyan le lehetne, de ilyen sebesség mellett pereputtyostul-cókmókostul leugrani vajon sokkal jobb-e, mint ha a másik utas dob ki? Ilyesmiket gondolt, nézegette a vészfék láncon himbálózó fogantyúját, míg végül jobb híján leült... majd meglátjuk a következő állomáson... egy állomásig semmi veszély - eddig legalábbis ezen a szakaszon nem történt még semmi... - Meddig utazik? Szurejjá elképedt. A nagyobbik szikh kérdezte. Milyen mély a hangja! Hogy ugyanaz az ember, aki két állomással később talán meggyilkolja és kidobja a vonatból, most magázva szólítja meg, ennek a visszásságán töprengett, és késlekedett a válasszal. A szikh ismét megkérdezte: - Milyen messzi utazik? Szurejjá fátyla eddig hátra volt vetve a homlokából; most gyorsan az arca elé rántotta és megszólalt: - Itávába megyek. A szikh egy pillanatra elgondolkozott. - Senki nem kíséri? Szurejjá felfigyelt az aprócska késedelemre. "Most latolgatja, hogy mennyi ideje van megölni... ó, Istenem, csak szálljon fel még valaki a következő állomáson... és mindenképp azt kell mondani, hogy van kísérőm - attól talán egy időre féken marad! Bár mainapság miféle kísérő az, aki nem ugyanabba a fülkébe ül... valaki megkésel aztán csak ülök a következő állomásig, ott meg valaki odaáll az ablak alá és beszól, 'parancsolnak valamit?'..." - Itt a bátyám... a szomszéd fülkében - mondta. Ábid szeme felragyogott. - Hol, mama? A bácsi elment Láhórba... - Hallgass! - ripakodott rá Szurejjá nagy hangosan. - Itávában rokonai vannak? - Kérdezte a szikh egy kis idő múltán. - Igen. A szikh megint elhallgatott. Aztán újra megszólalt: - A bátyjának Ön mellé kellett volna ülnie. Hogy a mai időkben valaki az övéitől külön utazzon! Szurejjá magában arra gondolt, hogy csak nem megsejtette a nyomorult, hogy nincs vele senki... - Bár ha baj van, senkinek nincs senkije, mindenki magára van utalva - folytatta a szikh mintegy hangosan gondolkodva. A vonat lassított. Kis állomás volt. Szurejjá tanácstalanul ücsörgött, hogy leszálljon, vagy maradjon. Még két ember szállt fel. "Hinduk," mondta magában Szurejjá azonnal. Most aztán még jobban megijedt, és már kezdte is szedegetni a motyóját. - Hát leszáll? - kérdezte a szikh. - Gondoltam, átülök a bátyámhoz... - Miféle lény az ember, hogy még ilyenkor is hazugságból szőtt szita mögé rejtőzik... hozzá még milyen átlátszó szita mögé, hiszen mi dolog az, hogy nem a báty jön át a másik fülkébe? De hát hogyan is jönne, ha ott sincs...? - Maradjon csak! Itt nincs mitől félnie. Ön a húgom, ezek pedig a saját gyermekeim... Alígarhig szépen elkísérem. Azután sincs veszély, mert ott az Ön atyafiai szállnak fel - mondta a szikh. - Szardárdzsí, ha megy, hát hadd menjen! Magának mi dolga vele? - szólalt meg az egyik hindu. Szurejjá nem tudta mire vélni a szikh szavait és a hindu megjegyzését, de a vonat döntött helyette és elindult. Visszaült hát. - Szardárdzsí, maga Pandzsábból való? - kérdezte a hindu. - Igen. - Hol az otthona? - Sékhpurában volt. Most... vegye úgy, hogy itt. - Itt? Hogyhogy? - Ahol én vagyok, az az otthonom. A fülke sarka. A hindu kissé visszafogta a hangját, mintha némi részvétet töltene a pohárba és odakínálná a szikhnek: - Akkor maga menekült? A szikh pedig, mintha egy "köszönöm, nem iszom"-mal félretolná a poharat, szárazon felnevetve felelt; válaszának felhangját a hindu úriember nem hallotta ki. - Úgy van. - Nagy szörnyűségek történhettek a háza népével... - szólalt meg a hindu úriember kicsivel nagyobb érdeklődéssel. A szikh szemében egy töredék pillanatra felizzott a parázs, de ezt a mézesmadzagot sem kapta be. Hallgatott. A hindu Szurejjára nézett, és folytatta: - Mesélgették Delhiben, mennyit kegyetlenkedtek ezek a hindukkal meg a szikhekkel. Hogy mit nem meséltek! Mit is mondjak, a nyelvemre venni is szégyellem. Az asszonyokat levetkőztették és... A szikh a mellette összegubódzkodva ülő másik emberhez fordult: - Mássz csak fel, öcskös, ott aludj! - Látszott rajta, hogy a szikh fia, és amikor az utasításnak engedelmeskedve felkelt, ásítva kinyújtóztatta vékonydongájú testét és felnézett a felső ágypolcra, az ő szemében is apja szemének visszfénye izzott fel. Felkapaszkodott az ágyra, lefeküdt, a szikh pedig odalent kinyújtotta lábát és kibámult az ablakon. A hindu úriembert félbeszakították, hát újra kezdte: - Apák és bátyák lányait és húgait a szemük láttára levetkőztették és... - Uram, minek mondja nekem azt, amit magam is láttam... - ezúttal a korábbinál erősebb volt az a bizonyos felhang, de a hindu úriember még most sem hallotta meg. Már nyeregben érezte magát. - Jól mondja! Hogy is érthetnénk meg mi a maga szenvedését? Részvéttel lehetünk, de a részvét is mit ér, ha azt nem foghatjuk fel, mekkora a fájdalom... Mondja csak, hát átérezhetjük, mi zajlott le azoknak a szikheknek a lelkében, akiknek a lányát és vejét a szemük láttára... - Mindegyikünknek van lánya és veje, uram! - a szikh hangja remegett az önuralomtól. A hindu úriember egy pillanatra megszeppent, nem értve, pontosan mire is céloz a szikh. De csak egy pillanatra. - Most már a hinduk meg a szikhek is készen állnak. Elégtételt venni rossz dolog, de hát meddig tűrjön az ember? Lám, Delhiben állták a sarat! Jól megmutatták, hogy aki szelet vet, vihart arat. Ha engem kérdez, hát ez az egyetlen gyógyír. Hallottam is, hogy Karól Bághban egy muzulmán orvos lányát... Ezúttal a szikh hangjában semmiféle felhang nem volt; kifejezett, szúró nyerseséggel szólt: - Uram, a nők meggyalázása mindenkinek szégyenletes. És húgom - itt a szikh Szurejjá felé fordult -, Öntől pedig bocsánatot kérek, hogy ilyesmit kell hallania. A hindu úriember megrökönyödött. - Hogy hogy hogy mi? Ehhez én egy szót se szóltam! Majd szemlátomást némileg magához térvén elbizakodottabban kérdezte: - Talán magával van? - Igen - felelt a szikh még nyersebben - Alígarhig én kísérem. Szurejjá szívében egy hang azt mondta: "Ez a szerencsétlen jóember Alígarhba megy. Alígarh... Alígarh..." Összeszedte a bátorságát és megkérdezte: - Alígarhban száll le? - Igen. - Van ott valakije? - Hol van nekem akárkim is... A fiam van, itt velem. - Hát minek megy oda? Letelepszik? - Nem, holnap visszajövök. - Hát talán mulatságból megy? - Mulatság! - mondta elfúló hangon a szikh. - Hogy mulatság? - majd összeszedte magát. - Nem. Nem tartunk sehová. Most gondolkodunk, hová menjünk; és ha az embernek sehol nincs nyugovása, akkor a robogó vonaton is lehet valahogy gondolkodni... Szurejjá szívébe ismét belehasított valami hang: "Alígarh... Alígarh... Jó ember a szerencsétlen..." - Alígarh... nem jó hely az. Minek megy oda? - kérdezte. A hindu úriember is közbeszólt, mintha valami agyalágyulton szánakozna: - Na, ami azt illeti... - Ugyan mit nekem jó vagy rossz? - De mégis, nem fél? Valaki leszúrhatja éjszaka... - Van, akinek az megváltás lehet, erre gondolt már? - kérdezte elmosolyodva a szikh. - No de miket beszél! - Hát miket? Ki ölne meg? Vagy muzulmán, vagy hindu. Ha muzulmán öl meg, csak oda jutok én is, ahová az egész családom; ha pedig hindu öl meg, hát tudni fogom, hogy ez volt az utolsó csepp: a hazát emésztő kórság a tetőpontjára érkezett, és most már a gyógyulás veszi kezdetét. - De hát hogy ölhetné meg egy hindu? A hindu, ha velejéig romlott, akkor se tesz ilyet! A szikh hirtelen dühbe gurult. - Állítsa már le magát, uram! - mondta megvetően. - Ahogy épp maga csámcsogott itt azon, amit Delhiről mesélt... Vajon ha volna magánál kés, ha nem lenne veszélyben, akkor maga... maga talán nem döfné bele az utastársaiba? Őbelé... vagy ha az útjába állnék, belém? A hindu úriember valamit mondani készült, de a szikh egy parancsoló kézmozdulattal leintette és folytatta: - Hallani akart valamit, hát most hegyezze a fülét! Részvétét fejezte ki, hogy menekült vagyok a maga védelmében. A részvét nagy dolog, nem is lenne több kívánnivalóm, ha maga méltó lenne arra, hogy részvéttel legyen! De hogy is foghatná fel maga az én fájdalmamat, ha egy szuszra ilyen érzéketlenül emlegeti a delhi eseményeket? Ha képes lett volna együtt érezni velem, ha lett volna magában akkora szív, akkor amit mondani akart, attól úgy elszégyellte volna magát, hogy elakad a nyelve... a fejét is lesunyta volna! Az asszony gyalázata az asszony gyalázata: nem hindué vagy muzulmáné, hanem az ember anyjának gyalázata. Ami velünk Sékhpurában történt, megtörtént... de annyit tudok, hogy azért elégtételt soha nem vehetek. Mert azért nem létezik elégtétel! De adhatok elégtételt, az pedig ez: hogy ami velem történt, annak senki mással ne kelljen megtörténnie. Ezért kísérgetek én embereket ide-oda Delhi és Alígarh között; a napjaim is múlnak valahogy, és valamelyes elégtételt meg is tudok fizetni, és ha aztán egy nap valaki megöl, akkor teljes lesz az elégtétel, akár muzulmán öl meg, akár hindu. Csak annyi a vágyam, hogy senkinek, légyen akár hindu, akár szikh, akár muzulmán, ne kelljen átélnie azt, amit én átéltem; és ami a haláluk előtt az én házam népével történt, azt Isten ne adja, hogy bárki menyének-lányának át kelljen élnie! Ezután sokáig teljes csönd volt a kocsiban. Amikor Alígarh előtt lassított a vonat, Szurejjá nagyon szeretett volna valami köszönetfélét mondani a szikhnek, de ő sem bírt megszólalni. Végül a szikh törte meg a csendet, amikor félig felállva felszólt az ágypolcra: - Kelj fel, öcskös! Itt van Alígarh! - Majd a hindu úriemberre nézve így szólt: - Uram, ha valami sértőt mondtam, bocsánatát kérem, az Ön kegyelmébe ajánljuk magunkat. A hindu úriember arckifejezéséről világosan látszott, hogy ha az a szikh nem száll le ott, hát maga szállt volna le, hogy másik fülkébe üljön.
Eltelt pontosan tíz év, hirtelen előtört minden szép emlék...főleg a topiknyitás napjáról.
Nagyot változott azóta a világ, akkor nem voltak még a mai értelemben vett közösségi oldalak, csak az iwiw, picit más volt a netes kommunikáció, arctalanabb, mégis, emberközelibb...nagyon jókat szórakoztunk, beszélgettünk itt, kötetlenül, bármiről-bárkivel...
Mégis eljárt az idő, pihen a Rejtjel...csendjét most kicsit megszakítom, megköszönni a szép élményeket, még egyszer boldog születésnapot kívánva a Topiknak és sok boldogságot kívánni Mindenkinek, aki betért ide beszélgetni!
Nem szép az őszinte szó, nem őszinte a szép szó. Nem ékes-szavú a jó. Az ékes-szavú nem jó. A tudó nem beszél, a nem-tudó beszél. A bölcs nem gyűjt, mindent az emberekért tesz és néki is jut; mindent az embereknek ád és néki is jut. A természet út-ja segít, nem sarcol. A bölcs ember út-ja használ, nem harcol.
Valahol, a fényeken túl, ami szép volt, s elmúlt, újra vár. Valahol, az árnyakon túl újra befogad egy távoli táj, ahol ő, aki elment már, kézen fog majd újra. Odaérsz, hol eleven a múlt, mikor elindulsz a végtelen útra.
És az elveszett játékok életre kelnek és újra kigyúlnak a fények. Ó, régen várnak ránk, az örökre szépek. Nincs még rá szó, milyen az a múlt bolygó.
Valahol, az alkonyon túl, hova annyi fénylő csillag hullt, valahol az álmon is túl már a harag is a múltba simult. És távol a vonzástól még nyílik másik távlat, az a hely, mit nem hagy el a fény, soha nem üzen a földi világnak. S az elégett mécsesek újra kigyúlnak és összesimulnak az évek. Ó, ott ébrednek ők, az örökre szépek. Új ország vár, vissza sosem enged már.
Ott van a múltunk egy távoli tájon, s az elveszett éveket el lehet érni újra. Nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el, hogy élnek az emlékek még valahol.
Hol az elégett mécsesek újra kigyúlnak és megállnak végre az évek.
Ó, régen várnak ők, az örökre szépek. Új bolygó vár, egy földöntúli világ másik, békés táj.
Legyen az ország kicsiny, s a nép kevés: bármily sok szerszám volna, ne éljenek vele; az emberek halálukig ne bolyongjanak messzire; ha volnának hajók, kocsik, senki se utazzék; ha volnának vértek, kardok, senki se hadakozzék; írás helyett az emberek fűcsomókat kötözzenek; legyen édes az ételük, legyen ékes a ruhájuk, legyen békés a lakásuk, legyen boldog a szokásuk; és ha átlátnak a szomszéd országba, és áthallatszik a kakasok kukorékolása, a kutyák ugatása: úgy érjék el a vénséget, halált, hogy sose jártak odaát.
Mikor a harag elapad, emléke mégis megmarad. Csak a töretlen béke jó. Ezért a bölcs megesküszik, hogy sohasem vádaskodik. Az erényesek az esküt tartják, az erénytelenek sutba dobják. Az égi út-nak nincs sógora-komája, mindig a jámborokat szolgálja.
Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. A gyenge legyőzi az erőset, a lágy a keményet: az ég alatt mindenki tudja, még sincs, aki valóban felfogja. Ezért a bölcs azt mondja: "Aki az ország szégyenét veszi magára, az lesz az ország királya; aki az ország nyomorát veszi magára, az lesz a világ királya." Az igaz szó: mint önmaga fonákja.
Az égi út, mint az íj kifeszített íve, a magasat lenyomja, az alacsonyat felvonja, a fölöslegeset elveszi, a szükségeset megadja. Az égi út a fölöslegeset elveszi, a szükségeset megadja; nem így az emberi ösvény: a szükségeset elveszi, a fölöslegeset növeli. Ki bírná a fölösleget a világba önteni? Aki az út-at ismeri. Ezért a bölcs alkot, de művét nem birtokolja, cselekszik, de nem ragaszkodik, bölcsességét nem fitogtatja.
A csecsemő: puha, gyenge, a haldokló: kemény, erős. A sarjadzó fű és fa: lágy, erőtlen, a korhadó: szívós, erős. A kemény és erős: pusztuló, a puha és gyenge: fakadó. Elvész a fényes hadsereg. A felnőtt fatörzs megreped. A kemény, erős: alámerül, a puha, gyenge: felülkerül.
Ha a nép nem fél a haláltól, ki rémíthetné a halállal? Aki akarja, hogy a nép rettegjen a haláltól, s azt hiszi, ez a jó: megfogni, megölni való. Ki mer? A halált örök erő intézi, s aki a gyilkolást helyette végzi, mintha elfoglalná az ácsmester helyét: aki az ácsmester helyett hasogat, gyakran megsebzi kezét.
A bátor vakmerő halála gyászos, a bátor nem-merő élni tud. Kétfajta bátorság: egyik hasznos, másik káros. Amazt a természet mért nem szívleli, ki bírja megérteni? A bölcsnek is homályos. Az égi út nem harcol, mégis győzni tud, nem szól, mégis válaszol, nem hív, mégis sereget gyűjt, tétlen, mégis irányít. A természet hálója hatalmas: bár ritka-szövésű, rajt át nem hatolhatsz.
Ha a nép nem fél a hatalomtól, a hatalom akkor tökéletes. Ne szorítsátok ki hajlékaiból, ne rontsátok meg az életet. Ha nem nyomjátok el a népet, nem fog megvetni titeket. Ezért a bölcs ismeri magát, de nem ismerteti, szereti magát, de nem szeretteti, neki nem a távoli kell, hanem a közeli.
Tudni a nem-tudást, ez a legbölcsebb. Aki nem tudja nem-tudását, szenved. Aki megszabadul a szenvedéstől, nem szenved. A bölcs nem szenved, mert megszabadult a szenvedéstől, ezért nem szenved.
Szavamat megérteni könnyű, és megfogadni könnyű. Mégse bírják megérteni, se megfogadni. A szavaknak ősapjuk van, a tetteknek királyuk van: ezt nem értik az emberek, és engem ezért nem értenek. Ha vannak, kik megértenek: ez az én gazdagságom. Ezért a bölcs drágakövet hord darócruhában.
