A Realitatea hírtelevízió szerint az est folyamán porrá égett, és összedőlt a besztercei evengélikus templom renoválás alatt levő tetőszerkezete.
Úgy tudjuk, nagy a valószínűsége annak, hogy összeomlik a torony is, ugyanis a szakemberek szerint jelenleg nagyon rossz állapotban van.
A helyszínre érkezett tűzoltók tétlenül szemlélték a lángokat. Elmondásuk szerint nem volt megfelelő felszerelésük a 75 méter magasan levő tetőszerkezeten kiütött tűz eloltására.
Biztonsági okokból a hatóságok lezárták a környező utcákat.
Szakemberek szerint a toronyban két harang található, az egyik az 1500-as, a másik pedig az 1700-as évekből származik. Szerintük a tűz okozta hőség miatt ezek valószínűleg elolvadtak. - A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a tűz a temlom más részeire is kezd kiterjedni - nyilatkozta egyikük.
A történelmi műemléknek számító, XIV. században épült templom tornya a legmagasabb Erdélyben: mintegy 75 méter, és éppen restaurálták, amikor váratlanul kigyulladt.
Jelenleg még nem lehetett tudni, a tüzet mi okozta, és vannak-e emberáldozatok. A torony bármelyik pillanatban összeomolhat. Az illetékesek vizsgálják a tűz kirobbanásának az okát.
11/06/2008; 23:13
Erről csak az az anekdota jut eszembe, miszerint 1921 táján amikor a gyulafehérvári katolikus templommal szemben felépült a román ortodox, ami kb. 4 méterrel magasabb volt a tornyával, a kispapok mentek panaszkodni Majláth Gusztáv püspökhöz. Mire a Majláth püspök megszólalt:
"Nah jah, kérem, tudják lehet magasabbat építeni és újabbat és szebbet, de régebbit nem!"
Gyerekek gyújthatták fel a besztercei templomtornyot
* MTI - ugyelet@mail.index..hu
| 2008. június 23., hétfő 13:29
Három kiskorú utcagyerek a felelős a besztercei evangélikus templom tornyának leégéséért - jelentették be a román hatóságok. A gyermekek nem vonhatók büntetőjogi felelősségre.
A romániai Beszterce (Bistrita) XVI. században épült gótikus szász evangélikus templomának javítás alatt álló, faállvánnyal körbevett tornya csaknem két héttel ezelőtt vált a lángok martalékává. Becslések szerint körülbelül egymillió euró - negyedmilliárd forint - kár keletkezett, a templom belseje viszont sértetlen maradt.
Ioan Bodescu Beszterce-Naszód megyei rendőrfőkapitány a sajtónak bejelentette: három, 12 és 15 év közötti gyerek volt az elkövető. A gyerekek ócskavasat és színesfémet akartak lopni az épületből. Egy szemtanú nyilatkozata alapján vallották be, hogy először a tűzvész előtt egy nappal jutottak be a felújítás alatt álló templomba az épületet körbefogó állványzaton keresztül.
A zsákmány felderítése után másnap este visszatértek a helyszínre, de kegytárgyakat nem vittek magukkal. Egyikük, egy 13 éves fiú azonban csínytevésből meggyújtotta a hajléktalanok által összegyűjtött műanyag- és papírkupacot. Az állványzat száraz faelemein pillanatok alatt elharapóztak a lángok, majd átterjedtek a toronyra. Ekkor ijedtükben a gyerekek elmenekültek.
A rendőrfőkapitány szerint a kiskorúak büntetőjogi szempontból nem vonhatók felelősségre, viszont szüleik ellen gondatlanságból elkövetett gyújtogatás gyanújával bűnvádi eljárást indítanak.
Állítólag a három megtévedt, hátrányos helyzetű fiatal szégyenükben majd elsüllyedő, mélyen vallásos szülei széleskörű felhívással fordultak a cigány közösséghez, bízva tehetős rétegük tettrekészségében, megértésében, és gyűjtést indítottak a templom helyreállítására. Biztos ezért is állt le a topic. Mondhatnók okafogyottá vált.
Három roma kiskorú felelős a június 11-i besztercei tűzvészért, amelyben leégett az a XIV. századi evangélikus templom tornya – mondta el ma sajtótájékoztatón Ioan Bodescu megyei rendőrparancsnok. A 13-15 év közötti fiatalok réz és ólom tárgyak eltulajdonítása miatt hatoltak be a templomba, de később meggondolták magukat a lopást illetően. Kijövetelükkor egy öngyújtóval játszadoztak, amivel felgyújtottak egy műanyagfóliát, amelyről a tűz tovább terjedt a templomot körülvevő állványra és a toronyra.
Már hogyne kellett volna! Végre megtudjuk, hogy mennyire nem érdekes, hogy a besztercei templom leégett, sőt, ha jobban belegodolunk, azt is be kell látnunk, hogy tulajdonképpen, valahol meg is érdemeltük.
Hát, nem véletlenül ott húzták meg a határokat, ahol. És pl. a II. vh.-ban nem Magyarországon álltak ellent a deportálásnak, hanem Erdélyben.
Ez nem azt jelenti, hogy Maon mindenki idióta, de az egészségesen működő magyarság, mint kulturális egység nagy része került ht kívül, és a mostani magyarországi magyarság nem hajlandó visszaintegrálni, pedig enélkül vannak dolgok, amelyeket ez az ország nem tud megoldani. Nem mindet, de vannak témák, amihez elengedhetetlen lenne ez az integráció. Így érthető?
Sajnos nagyot tévedsz. A vallás, főleg Erdélyben kultúraközvetítő és -tároló dolog, az ország szellemi fejlődésének alapvető motorja volt, itt volt Európában először törvényileg vallásszabadság, pezsgő kulturális és társadalmi életet eredményezve (egészen Mária Terézia idejéig, aki ezt eltörölte). Íme az 1586-os tordai országgyűlésben meghozott törvény:
„Urunk ő felsége, miképen ennek előtte való gyülésibe országával közönséggel az religió dolgáról végezött, azonképen mostan ez jelen való gyülésébe azont erősiti, tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanitása ő nékie tetszik. Ezért penig senki [...] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől. [...] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”
Az kevés, hogy a szomszédoddal jóban legyél, ha nincs egy magasabb rendezőelv, akkor nincs meg a "ragasztó". Nincsen európai ország tradíciók nélkül, és az európai tradíció szakrális, a szakralitásnak meg vannak helyei, amelyek szimbólumként és kondenzációs pontonként funkcionálnak. Ha ettől eltekintesz - ezt sulykolták a kommunizmus alatt - akkor nem leszel képes működőképes modern országot elképzelni, és ez az ország és társadalom garantáltan működésképtelen lesz. Ezt vagy elhiszed, vagy nem, attól még sajnos/hálistennek így van.
Vö.: Márton Áron, erdélyi püspök. Elrendelte, hogy minden templom köteles menedéket adni menekülő zsidóknak. Aztán persze a karhatalom ezt áthágta, de volt egy pár hetes fór és remény egypár embernek. Vannak és voltak még egészségesen gondolkodó emberek a magyarság körében, csak sajnos ezek a határon kívülre rekedtek, ezért is fontos lenne integrálni őket kulturálisan és nemzetileg, mert a mostani Magyarországon rekedt társaságnak nincs elég szellemi potenciálja megoldani egy csomó lényeges kérdést.
A deportálásokat én hoztam szóba. Gondoltam, mindenki bólint egyet, hogy úgy volt, aztán megyünk tovább a topik témája mentén. Ehelyett leragadtunk ezen a közbevetésen és egy manapság gyakori népi játékba fogtunk.
Ugy, hogy felmerült az összefüggés a II. bécsi döntést követő magyar bevonulás, és a zsidóság depotálása között - ha jól rémlik. Ami szerintem annyiban kétségtelenül áll is, hogy ne legyen semmi okunk abszolút pozitívnak értékelni ezt a dógot.
...Már nem törődtünk semmivel. Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert fölöttünk, mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg...
Aztán megszólalt a rádió. Éreztük... nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett... Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt: - Kötegyán... Várad alatt... Gyalu alatt... Kolozsvár alatt... - Kolozsnál északkeletre fordul... Szentgotthárd alatt... Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott... s mondta tovább... - Köbölkút... Bánd... Nyárádtő... Balavásár... Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm, s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit. Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni... Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink - fekete szárnyú baglyok - végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst...
A román csapatok tizennégy nap alatt ki kell ürítsék az átadandó területet... Tizennégy nap... milyen végtelenül hosszú idő! Huszonkét év eltelt valahogyan, de ez a tizennégy nap, úgy éreztük, nem fog eltelni soha.....
Annyiban módosítom a korábbiakat, hogy abból, hogy Beszterce város gettójába összegyűjtött emberek nem feltétlenül következik, hogy ők a város lakói voltak.
Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést Észak-Erdély zsidóságának elsöprő többsége nagy örömmel üdvözölte. Bár tudomása volt a Magyarországon életbe léptetett zsidóellenes intézkedésekről, az erdélyi zsidóság a magyar fennhatóságot a románnál sokkal biztonságosabbnak és kiszámíthatóbbnak ítélte.
A zsidóság tele volt illúziókkal, sokat várt a hatalomváltástól. Ám a magyar katonai és civil közigazgatás megérkezését követően az erdélyi zsidóság máris életveszélybe került. Az új, magyar hatóságok a zsidók állampolgárságának felülvizsgálata ürügyén Észak-Erdély több településén atrocitásokhoz folyamodtak. A magyar zsidóság tragédiájának eddig kevésbé ismert fejezete az 1940. október-december közötti időszakban főképpen székelyföldi településekről történt deportálás. Ennek során a magyar hatóságok sok zsidó családot "hontalannak" deklaráltak, s előbb a magyar-román határ átlépésére akarták rákényszeríteni őket, majd miután ez a legtöbb esetben sikertelennek bizonyult, a meghurcoltakat decemberben Kőrösmezőnél átdobták Galíciába. Ők voltak az észak-erdélyi holokauszt első áldozatai.
A székelyföldi deportálások 1941-ben is folytatódtak. A budapesti parancsra végrehajtott jogellenes, ötletszerű kitelepítések 1942-ig több ezer észak-erdélyi zsidó áldozatot követeltek. A máramarosi Karácsonyfalván 1941 nyarán bevagoníroztak és Larescsina irányába deportáltak 400 zsidót, akik közül mindössze hat személy élte túl a Kamenyec-Podolszkij közelében a nácik és ukrán segédjeik által 1941. augusztus végén elkövetett tömeggyilkosságokat. Az ott agyonlőtt mintegy 16-18 ezer magyar zsidó közül több ezer személy Észak-Erdélyből, illetve Máramarosból származott. 1942 nyarán kezdetét vette a zsidó férfiak munkaszolgálatra kötelezése. Ennek során csaknem 15 ezer észak-erdélyi zsidó munkaszolgálatos került előbb hazai munkatáborokba, majd a frontra, ahonnan jelentős részük nem tért vissza.
