Valaki már biztos rájött arra, hogy az egyik "leghosszabb" magyar szó egy haiku. Ha mégsem esett még le senkinek, akkor íme: Csak 5-7-5 formába kell szorítani:
az alábbiakat, mint topiknyitó kényúr, az ujjászületés első éjszakájának jogán méltóztattam ideidézni...
"Alighanem én vagyok a vétkes: volt vagy 3-4 éve a -lola- nicknek egy végleges tiltása a Polidilin, ahol most nagytakarítást tartottunk, kitörölve többszáz régen letiltott nicket, és nála nem vettem észre, hogy más fórumcsoportban még aktív.
rügyek a száraz ágon - rólad tanulok de tőled kéne / rólad tanulok pedig tőled kéne - rügy a száraz ágon / míg én sorvadok s tanulok te friss rügyet hajtasz száraz ág / kudarccsermelybe fúlok míg a száraz ág új rügyeket hajt
nem tudtam dönteni, melyiket válasszam... :$ (poénként még elfogadom az "egyiket se kellett volna"-t.... :) )
hideg szellő fúj - csak fagyott rózsaszálat adhatok neked / hideg szellőben bokrétám jégrózsává lett azon nyomban / jégvirágos hűs hajnalon rózsaszál nő - eltévedt szegény
nekem minden kritikai képességem kb. a " tök jó" és a "hagyjuk már, de szar" után kimerül.... körmöt élesít - feszültségkeltésként nekem tetszik a fa törzsén - odafönt -- igyekeztem utána googlizni ezerrel, de nem találtam olyan honlapot, ahol földi madáretetőről számolnának be... szóval az egyértelmű, hogy a fán van a madáretető :) talán: a fa törzsén s lesi a (...) (bár jobb megoldásnak nem mondanám...)
madáretető árnyékában rejtőzik egy vérszomjas macska
szépet írtál, de nem ezért vagyunk itt (tudod: temetni jöttem haikudat, nem dícsérni…)…
madáretető <-- gyönyörű kigo (utána kéne nézni, szerepel-e valami kigo-listában egyáltalán, bár csodálkoznék, ha nem…
fent a fán, tövében egy <-- túl ’laza’ vagy ’híg’ így ez a sor, a helymegjelölések (fenn, tövében) tkp nem adnak semmi új információt, hiszen a szituációból eleve adódik a szereplők térbeli elhelyezkedése…
macska őrt áll s vár... <-- az őrt áll, az szellemes, hogy vár, az viszont triviális, túl van magyarázva a szituáció – én biztos azt írtam volna: őrt ül, sőt, első nekifutásra, nem tudván eléggé elszakadni az eredetitől, írtam is, és somolyogtam közben…
na, itt van neked is valami kritizálni való a hozott anyagból…
aki megaláz, az nem kedvesem, akit felpofozok, annak én nem vagyok kedvese... valójában csak a dr. house 4. évadjának utolsó részének könnyes befejezését kaptam el.... meg a gyertyaláng az ugyan utalhat estére is, de én inkább a gyertyafényes vacsorára gondoltam elsőre - eredetileg- mert itt már nem....
könnyes szemedben még pislákol gyertyaláng - máglyádon égek
összefoglalva: ha látsz, vagy magad elé idézel egy - már látott – tájat (pl. kedvenc ázott dombodat), az ezáltal keltett, az agyadban felvillanó, azon átsuhanó ötletek, szavak, képek halmazából csak néhányat kaphatsz el, hogy haikuba kényszerítsd, nem készíthetsz belőlük regénybe illő tájleírást, nem írhatsz geológiai értekezést, illetve írhatsz, de az nem hauiku, hanem legjobb esetben is csak elbeszélő költemény lesz…
azért nem kell feladni, hátha egyszer mégis bevillan egy váratlan megoldás…
a harmadik a jó, de nem követhető az egész folyamat: hegyképződés, erózió, megszűnés, ezért aztán logikailag se áll meg (a zátony már víz alatt van, a föld ott is elnyelheti ugyan, de ez már kacifántos...
hegy kopik dombbá az zátonnyá úszik, majd tenger nyeli el
ennyit szenvedtem ki magamból, de ebbe meg nem fért bele a felgyűrődés...
kimondom az ítéletet: ez az ötlet nem megvalósítható haikuban, annál kevésbé nem, hogy a haiku egy pillanatnyi rácsodálkozás valamire, és nem fáradságosan hosszú geológiai folyamatok leírására/érzékeltetésére való...
én is próbálkoztam ilyesmivel, igaz, kisebb léptékben:
na azért még egy utolsó előtti nekifutásra vállalkozom :)
újra sár borít egy fenyőerdőt, hónak híján ez maradt
(mondjuk, ebben csak nyoma maradt a hegynek, hisz ha földrajz óráról maradt emlékeim nem csalnak, talán 800 métertől kezdődnek általában a nem telepített fenyőerdők...a felhő esőzésének meg már csak a sár állít emléket, az is csak tág értelemben, hisz itt már olvadásról lenne szó...legalábbis én azt gondoltam alatta...)
dimbes-dombos táj felett most szép idő, de a föld még nedves
(itt meg már csak a domb és a nedvesség a maradvány, a gondolat már teljesen más...)
és ezután most lemondok a hegyekről... :
dombból hegy lett majd zátonnyá süllyedt s végül a föld nyelte el...
ázott domb áll még / egy hegy ölén, felette / felleg szállt messze
ázott domb – mint ázott ürge, ez ismert fordulat, de az ázott domb nem plasztikus, hogyan képzeljem el… áll még – miért még? miért áll? hamarosan térdre es? miért? áll Buda még… vahonnan ez cseng a fülembe felette – és a hegy felett nem? úgyhogy, hamár, akkor felettük… felleg szállt messze – ha messze szállt, akkor már nem lehet felette…
szóval, ha elgondolsz egy képet, és beleképzezeled magad, akkor egy fix pontot kell választanod (konkrét és átvitt értelemben is), ahonnan elkezdesz festeni…
hiányolom a szemlélő jelenlétére történő, akár csak a leghalványabb utalást is…
az általad elképzelt feszültségből, ellentmondásból, számomra semmi nem jön át ebből a képből; nem tudok igazán mire asszociálni, hiányzanak a fogódzok, ennyire nem lehetsz talányos, nem várhatod el, hogy az üres szavakból az olvasó egyedül rakja össze a képet (leginkább valami homályos fantasy-mese hátteréül szolgáló díszletre tudok gondolni…
lehet, az egész képet kéne a fenébe hagyni, nekem se nagyon jön be (ki)
csapzott dombocska ül a nagy hegy ölében együtt szárítkoznak
most megint rögtönzök egy átalam még nem ferdített híres haikura…
szitakötőszem mozaikján látom a távoli hegyet
talán sikerült a veled szemben támasztott követelményeim egy kis részének megfelelnem (hagyom, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről…)…
minden arra járó, aki észre veszi a reménytelen csatározást, annak "mesél"... domb helyett hegy is lehetne.... de talán a domb kisebbsége jobban jellemzi a behozhatatlan hátrányát az égben repdeső felhővel szemben, aki úton útfélen ha arra jár, csak "tojik" (esik) rá, s hiába akar a domb a felhő "útjába állni", az a felhőnek mint a szúnyogcsípés se...
ázott domb áll még egy hegy ölén, felette felleg szállt messze
ázva áll a domb mi felett szürke felleg szállt meg félúton
szüntelen harc hegy s felhő között, de győztes csak egy maradhat
egyenlő felek- hegy s fellegek, bíró: a klímaváltozás
keleti ázott hegyek felett száll sötét felleg Nyugatnak...
az ősi harc érthető, de kicsit sok a megszemélyesítés (perszonifikáció?), kinek mesél a domb, hogyhogy egy domb mesél, miért?, megázni egy dombnak meg általában nem nagy ügy...
ha Föld jelen állapotának radikális megváltozására gondolok (az erózió következtében megszűnik az összes szárazföld, hacsak a hegyképző erők és a vulkáni tevékenység ezt ki nem egyenlíti, esetleg kellő méretű üstökösök, kisbolygók fel nem gyűrnek utódainknak valami kis szárazat...), akkor meg ilyesmiket írnék:
völgybe csúszó domb h’jába átkoz felleget ő lesz a vesztes
