A Duna-Tisza köze legrettegettebb betyárbandája volt, legalábbis 1861-1862 táján a Dönti - Bogár Szabó féle lovas betyárbanda.
A hatóságok 1862-1863-ban módszeres kíméletlenséggel számolták fel a bandát, amelynek gyakorlatilag minden tagja vagy akasztófán végezte vagy lőfegyver végzett vele.
Gelencsérrel kapcsolatban a Somogy-Zala topikba felteszek néhány képet. Gelencsér "szülöháza" ma is áll. Szülöháza azért idézőjelben, mert nem itt született (van történész aki szerint igen) , de itt nevelkedett fel testvéreivel és ez volt a törzshelye, nemcsak Gelencsérnek, de Bergán (Fülöp) Jánosnak, a két Patkonak, Hajnal Jánosnak és mog sokaknak... a somogyibetyárvilág egy fajta központja.
Híres jászsági betyár volt még a jászjákóhalmi Fazekas Dávid, ő azonban jóval korábbi generációhoz tartozott, mint Borsos.
Országosan kevésbé ismert, helyi jelentőségű jászsági betyárok voltak a jászárokszállási Szikra Balázs és Dékány Sándor.
Semmi konkrétumot nem tudok róluk, egy Jászárokszálláshoz kapcsolódó internetes oldalon is mindössze annyi infó van róluk, hogy gyakran mulatták az időt az árokszállási csárdában.
Somogyban volt egy női betyárvezér is, róla is van egy fejezet.
Aztán, megtalálta Bödő Böske részletes sok oldalas vallomását is (lényegében önélerajz).
Amiből nem pajzán, erőszakos, italozó, fgyveres, mulatozó betyárlány jön le, ahogy Gönczi ábrázolja, hanem egy kiszolgáltatott, mélyen vallásos, alapvetően jóra törekvő női sors az 180-as évekből.
Nekem is van egy csomo fotom, régi somogyi és zalai betyárcsárdákrol, sirokról, etc. csak nem itt hanem a Zala-Somogy topikban itt a Történelem alatt, akkor készültek amikor a magas északon jártam.
Berta megtalálta a Gönczi által és a levéltár által is kiselejtezettnek vélt egykori peres iratokat, jegyzőlönyvek jelentős részét, vallomásokat. Ezek nem voltak bekatalogizálva, hanem csak bedobozolva és jelzéstelenül egy sarokba letéve sok más irat között.
Erre alapszik a monográfiája.
Gönczi olvasmányos, de ha elolvasása után feleszik a kérdést hogy pl. Gelencsér József hány rendbeli gyilkosságot követettt el és mik a fő életrajzi adatai hát nem tudsz válaszolni rá, a a Berta könyv alapján igen.
Ezt követően a Törökszentmiklóson összeült statáriális bíróság mind három betyárt akasztófára ítélte. Az ítéletet 1816. december 6-án délután fél kettő órakor a fegyverneki pusztán hajtották végre.
Zöld Marcit, aki betyárvezérként jórészt Heves vármegyében tevékenykedett, végzete is itt érte utol. Emlékét egy napjainkig használatos szólás is megőrizte, melynek eredeti értelme szerint, a rövid ideig jól élő és nagy hírnévre szert tévő, de vélhetően rossz véget érő emberre mondták, hogy él, mint Marci Hevesen.
Miután a két betyár sikeresen elmenekült Fegyvernekről, útjaik különváltak. Kapus Miksát Várhelyen fogta el Bulyovszky csendbiztos, míg Zöld Marci egy öcsödi tanyán lelt menedéket, ahol november 26-án néhány helybéli adta a pandúrok kezére. Marci foglyul ejtői 1817. január 12-én Vidovich György alispánhoz intézett levelükben így számolnak be a betyár elfogásának körülményeiről:
„…Zöld Marci a mi határunk szomszédságába vonta magát, ki is a lovaitól Fegyverneken megfosztódván a gyalui gulyástól, Csökmei Istvántól arról tudakolódzott, hogy lehetne-é körül-belül valami jóféle paripára szert tenni? A gulyás egy részről bíztatta, de másrészről a Zöld Marcit nyomozó Tekintetes Nemes Heves Vármegyei biztos úr szorítására ígéretet tett, hogy Zöld Marcit kézbe adatja.
(…) Rédai Mihály Tanyáján volt egy jóféle paripa és ottan a béresnek, Herczeg Jánosnak felfedezte, hogy a következendő estve a Rédai Mihály nyerges lovának elorzására egy tolvaj elő fog jönni, azért jól vigyázzon, és több embereket összeszedvén, ha a zsivány előjön, fogják meg.
Ezen előrevalólag alattomoson tett felfedezésre a gulyásnak, Herczeg János béres velünk alólírtakkal a dolgot közölvén a tolvajnak oda érkezésére, s megfogására a készületeket megtettük, és még (…) Rédai Istvánnak tanyáján lévő istállóba lesben állottunk, amely tanyára esthajnal tájon a zsivány, a magát tettető Csökmei István gulyással el is jövén, a konyhában tüzelni kezdettek a Béres Herceg Jánossal együtt, ki is nemsokára azután Zöld Marcit és a gulyást bennhagyván (…) kifordult, és nékünk lesben állóknak a zsiványnak már ott, és minden fegyver nélkül való lévén megjelentette, s azzal ismét bément, mely jelzése után mi csakhamar öten követvén a konyhába, ahol tüzelgettek, egyszerre bérontottunk és Zöld Marcit, ki az ajtónak nyílásával már a kirohanáson vala, vasvillával vissza taszítván, a földre terítettük, megkötöztük, és ámbár a nála lévő 100 egynéhány forintnak nékünk való ajánlásával – csak hogy szabadon bocsátanánk – kínálkozott, de mi mind amellett is őtet el nem eresztettük, hanem inkább a gulyásnak előre tett utasítása szerint, megkötözve a magunk kocsiján, s három lovon Tiszaföldvárra bévittük és ottan a helység házánál – ahol már Palatinszky Pista fogva tartatott (…) – resignáltuk…”
"Már édesapja, Zöld Mihály is többször összeütközésbe került a törvénnyel és ült tömlöcben, vagy kényszerült bujdosásra. Marci az 1809-es nemesi felkelésből hazatérve lépett atyja nyomdokaiba. Az egymást követő kihágások (a berettyóújfalui bíró marháinak elhajtása, verekedés, káromkodás) nyomán összesen hat évet ült börtönben. A legtöbbször Nagyváradon raboskodott, ahol büntetésének egy részét a Hessen-Hamburg gyalogezrednél töltötte. A korszakban ugyanis bevált gyakorlat volt, hogy az elítélt választhatott a börtönbüntetés és a katonáskodás között. Zöld Marci azonban több alkalommal is dezertált, de mindig elkapták. Végül 1815. karácsonyán sikerült végleg elszöknie Kovács Imre nevű katonatársával, akivel több hónapon át közösen raboltak, fosztogattak a Sárréten, illetve Bihar, Szabolcs, Heves és Szolnok vármegyékben.
1816. augusztus elején, Bánházán a két haramia csatlakozott az akkor már országszerte elhíresült rablóvezér, Palatinszky Pista csapatához. A betyárok ezt követően Zöld Marci és Palatinszky vezetésével szinte a teljes Tiszántúlt végigfosztogatták. Olykor még a törvény embereivel is összetűzésbe keveredtek, így a pandúrok néhányukat megöltek vagy fogságba ejtettek, de a két vezérnek mindig sikerült elmenekülnie. 1816. novemberében, mikor már csak Marci és Palatinszky voltak szabadlábon, találkoztak a szintén útonálló Kapus Miskával, így hármasban folytatták a betyárkodást először Tiszaföldváron majd Fegyverneken.
Miként az 1816-os Recsky László, főszolgabíró jelentésben olvashatjuk:
„…báró Orczy őnagyságának fegyverneki pusztájára vették útjokat, és ahol minekutána a korcsmába megittak három icce bort, egy vőfély érkezvén oda, aki ezen haramiákat is hívta a lakodalomba, akik minden tartózkodás nélkül meg is jelentek, de csakhamar eltávoztak onnét a gróf Szerdahelyi őnagysága hodályához, itt is lakodalom lévén. Palatinszky bement mulatni, Zöld Marci pedig és Kapus Miksa a másik szobában boroztak, bevivén magokkal két töltött, vágott puskájukat, és pisztolyaikat, fokosaikat. Ekkor Bulyovszky komisszárius úr, aki már tett rablásaik előtt szemes vigyázattal lévén irántok, de különben is állandó hat fegyveres hadnagyaival az imitt-amott tett rablásaik és Földváron elkövetett gyilkosságaikért Elek Mihály mezei biztos úrral egyetértőleg, nyomba űzte és kergette, aki, hogy az orgazda pásztorok hírt ne adhassanak nékiek, s ez által nyílást vévén magoknak, körmeik közül ki ne szabadulhassanak, cselt vetett, és éppen ellenkező oldalról, a Tiszán által evezvén kéjebb, azután estvefelé Fegyvernek alatt Tiszabőnél hirtelen, minden segedelem kirendelése nélkül, minekutána lovaikat is elhagyták volna magok után, és a setétségbe órányi földre csendesen gyalogoltak, minden zaj nélkül behúzódtak a nagy hodályba, ahol hirtelen, de mégis minden lárma nélkül az ott tüzelő pásztorokat felvont fegyverekkel meglepvén, azokat minden mozdulás és híradástól eltiltatta főben való lövések által. Ekkor a haramiák paripáit rakásra fűzvén egy hadnagyának kezére bízta, hogy álljon más helyre vélek, és minekutána a tűz mellett lévő pásztoroknál fegyvereseket hagyott volna, komisszárius úr, harmadmagával igen lassún léptetve, felvont fegyverekkel egyszerre berohant a táncos-házba, és rettenetes lármája által zavarodásba hozván mind a haramiákat, mind kiváltképpen az ezekkel a lakodalomba lévő, és egyetértő számos zsivány pásztorokat, akik ijedtükben dűlnek és bújnak kétfelé a házban annyira, hogy Palatinszky a mellette lévő két töltött fegyveréhöz, sem fokosához nem érkezett kapni, mivel komisszárius úr félrerántván a hadnagyok által leverettetett és elfogattatott november hónap 16. napján 1816-ik esztendőben. Zöld Marci és Kapus Mihály pedig, míg ezzel bajlódtak, és megkötözték, az ellenkező házbul észrevehetetlen kiugrottak, és lovaikat nem találván meg a maga helyén, de csakugyan több lövések is tétetvén reájok még nagyobb zavarba hozattatnak, és az éjnek rettenetes setétsége kedvezvén nékik, egy árokba megvonták magokat, és mikor már megcsendesednek és lövések sem történtek többé, elszaladtak a Nagykunsági földre…”
Az alföldi betyárvilág fontos színtere 240 éves pusztuló Halápi Csárda
A Halápi Csárda 1778-ban épült a mai Vámospércsi út mentén, amely abban az időben Szatmárnémetit és Budapestet összekötő fő közlekedési útvonal volt.
Annak idején a csárdában is igazi ,,betyárélet" zajlott. Elmondások szerint a csárda alatt alagútrendszer húzódott, amit a csárda pincéjéből lehetett megközelíteni. A helyiek szerint az alagútnak két vége volt, amely a felszínre vezetett, az egyik a közeli erdőbe, ami körülbelül 50 méterre volt a csárdától, a másik vége 150 méterre, ahol most tehenészet található. A csárdából csak néhány lépcsőfok vezetett az alagútba, így gyorsan tudtak menekülni a betyárok.
Az alagutat, mikor lent jártam a pincében, befalazták (lásd a pinceképet). A 240 éves épület tetőzete rogyadozik. teljesen elhagyatott a pusztulás vár rá. Sajnálom.
Egy a maga korában hírhedt, de ma már kevésbé közismert dél-alföldi betyár, Babáj Gyurka (valódi nevén Papp György 1834-1868) és bandájának kérészéletű tündöklése és bukása:
A Babáj-banda 1868. áprilisában hallatott először magáról és ugyanabban az évben augusztus 5-én Novák csendbiztos már le is lőtte a bandavezért és egbgyik társát.
4 hónap kb., ennyi volt.
Most mondhatnám ironikusan, hogy így jár mindenki, aki a bűn útjára tér...
