A történetedről rögtön egy másik jutott amúgy eszembe, idemásolom. Remélem, tetszeni fog. :)
Schäffer Erzsébet: Hóhányók
Goldmann úr, adjon egy kis tüzet! Tisztelettel hajolt oda a férfi az öreghez, akitől mindenki tartott egy kicsit, kesztyűs kezébe csippentette a vékony cigarettaszálat, és Goldmann úr parázsló csikkéhez nyomta. Azután szájában a cigarettával tolta odébb a vastalicskát, nehéz volt, mint a sár. Sózott homok volt benne. A vékony fiút nem ismertem, azon az éjszakán csapódott közénk, amikor fogadásból a szóróhomokkal sózta meg a zsíroskenyerét, csikorgott a foga alatt, ki is köpte az egészet. A Margit híd lábának takarásába húzódtunk a szél elől. Goldmann úr állva szalonnázott, a tea, amit a sarokról, a Gül Babából szerzett, kihűlt, mondta is, csak fázik tőle, de azért megitta. A férfi, aki tüzet kért, nem evett. A kabátja zsebéből egy fél kenyeret húzott ki, abból tört nagy darabokat a lánynak. Nem illettek össze. A férfi negyvenes, sudár alkat, tojásdad arc, a barna szemek sarkában, sugárirányban régi ráncok. Olyan volt, mintha valami háborús filmből lépett volna ki, a fülén fekete szövet fülvédővel, mélyen a homlokába húzva puha gyapjúkabát. A lány nagyon kicsi, nagyon törékeny. A gyereke lehetett volna, csak a szemén, a hatalmas, barna szemén és az elnyíló, finom száján látszott, hogy nem az. Nem gyerek már. Nem gyereke a férfinak. Őket sem láttam még. Amikor a lapátokat osztották, akkor szólt nekik az öreg, hogy maradjanak velünk. Hólapátolásra akkoriban a Kisrókus utcában lehetett jelentkezni, a budaiak legalábbis itt gyülekeztek, nappalra hatvan forintot, éjszakára százat fizettek, hát inkább éjszakára mentünk. Azt gondoltuk, végeérhetetlenek a csillagos éjjelek, sose fogyunk ki belőlük, meg hát negyven forint nagy pénz volt. Engem is Goldmann úr választott ki, ott tébláboltam első éjjel, intett, hé, maga ott, maga fiús lány, jöjjön csak velem. Akkor még nem tudtam, neki köszönhetem, hogy kibírtam hajnalig. Nem volt semmi trükkje az öregnek. Övé volt a híd. A Margit híd járdáját, végig a hozzá tartozó lépcsőkkel, ennyit kellett letisztogatnunk Sapkát vegyenek föl, és kössék át sállal, nézett ránk Goldmann úr, amikor elindultunk. A lány mélyen a szemébe húzta a kapucniját. Kevés lesz az a fején, ment oda az öreg, bemegy alá a hideg. Sapka kell. A lány fölnézett rá, megrázta a fejét, nem hoztam, mondta. Sálja van? kérdezte Goldmann úr. A lány intett. Hosszú, kézzel kötött sál volt a nyakán, háromszor is körbetekerte. Beálltunk egy kapumélyedésbe. Az öreg nekilátott. Levetette a lánnyal a sálat, és mutatta, úgy kösse át a fején, hogy a füle is védve legyen. Duplán tekerte át a fején, még maradt annyi, hogy keresztben a nyakát is átfogja vele. Kész Natasa, nevetett a férfi. Goldmann úr elégedetten nézte a lányt, de nem szólt semmit. A hídon aztán megértettük, miért kellett védeni a füleket. Jeges szél vágott alá mindenkinek, hideget fújt a legkisebb résbe is, szájba, szembe, kabátujjba. De a hídon nem kellett emelni, nem kellett kupacokba tornyozni a havat. Elég volt nekifeküdni a lapátnak, és merőlegesen a híd korlátjára végigtolni a fehér takarót, a végén a Dunába lökni. Gyorsak voltunk, nevettünk, előttünk fehéren csillogott, mögöttünk komoran feketéllett az éjszaka. Tolta a férfi a vastalicskát, időközönként megállt, széles mozdulattal szórta belőle a sós homokot. Amikor az üres lapáttal újabb adagért nyúlt, néha megpihent, előrenézett, bele az éjszakába, arrafelé, ahol a lány túrta a havat. Mintha utol akarná érni, sietve lapátolt tovább. A szigeti bejárónál megpihentünk. Lementünk arra a kis erkélyre, ahonnan a városra látni. Itt szélcsend volt. Goldmann úr lepedőnyi zsebkendőt vett elő, s csak amikor fölitatta a szeméből a szélfútta könnyeket, és hatalmasan tülkölve mindenét kitisztogatta, akkor nézett enyhülten végig mindannyiunkon. Hát látják, urak, ezért kell a sapka. A fiú lelkesülten bólogatott, a férfi a lány mögött állt, az nekidőlt. Néztem az öreget, éreztem a gondoskodását, és a hideg lépcsőn valami hálával kevert, melengető boldogságfélét éltem át. Tudtam már, miért hívott ide minket, nyápic lányokat a hídra. Itt könnyebb volt. Kihajoltam. Előttünk a fehér éjszakába burkolózott város, olyan mélységes csendben, amilyen nem is létezik. Ekkor a férfi szórakozottan a zsebébe nyúlt, kivette a maradék kenyeret. Tört belőle. Kínálta nekünk is. Páholyban, a téli Duna fölött rágtunk mind az öten. Ami ezután történt, nem felejtem soha. Hogy honnan jöttek, ilyen csendesen, miféle láthatatlan ösztönnel érezték, hogy eszünk, nem tudom. Sirályok törtek ránk. Sikoltva, vijjogva röpködtek, le-lecsaptak a kezünkben tartott kenyérdarabokra. A lány leguggolt, és védekezőn a feje fölé tartotta a karját. Goldmann úr és a fiú hessegette, de már felhőnyi volt fölöttünk a madár. Dobja le nekik az egészet! – kiáltott az öreg, a férfi szót fogadott. Lassan csönd lett. Egy-két sirály még fölénk kanyarodott, de amilyen hirtelen jöttek, eltűntek. Emlékszem, remegett a lábam, a lány sírt. Hát... sóhajtott a férfi is, csak Goldmann úr tett úgy, mintha semmi sem történt volna. Aki él, annak enni kell, mondta. Na, várjanak, és elővett egy csavaros tetejű, lapos rumosüveget. Körbekínálta. És először, amióta láttam, elmosolyodott. Aztán elindult fölfelé a lépcsőn. Még nem volt éjjel két óra, amikor a lapátokkal nekivágtunk a híd Pest felőli oldalának.
Én 69-ben mentem először hótakarítónak. Csak úgy. A haverommal este hétkor vetődött fel, hogy menjünk. Még időben odaértünk a Fő térre és csak kb 20-an voltak előttünk. (ott láttam először Pécsi Ildikót és Szűcs Lajost. Mentek a szemközti szórakozóhelyre.) Nem volt egy leányálom. Másnap az osztályfőnököm nem tudta, miért kókadozott mindig a fejem:)
alterego topictársnak: az "uccán" az pont belefér, nem a mai nyikhaj ifjak netes szóhasználata, hanem Dénesünk idejében még elég frissen fogadták el a hivatalos helyesírásban az utcán verziót, előtte ucca volt bizony.
A többi viszont megbocsájthatatlan :)
Ahogy az is, hogy bizonyos korosztály alatt ez a történet nem mond senkinek semmit, gárdonyis szenvelgés csupán.
Volt a Szinyei Merse uccában egy cipész. Kicsiny kirakata volt, olyan szekrényszerü, üvegablakkal, mindjárt a kapu mellett, az ucca felé. Néhány új és néhány felújított, használt, de fissen talpalt nöi és férfi cipö volt ott kitéve. Sokat jártam arra, föleg a köröndi földalattihoz. Azzal jártam suliba. Maturandus voltam. Volt ott egy pár barna cipö, szine, böre, fazonja nagyon tetszett. Csináltatott, gojzervarrott, szivacstalpú. Hasnált volt és még igy is nekem, szüleimnek nagyon drága. Naponta néztem meg, hogy meg van-e még. Elhatároztam, hogy megkeresem az árát. Közel volt a téli szúnet. Mindenütt hatalmas sárga plakátok hirdették "Hómunkásokat Keresüknk! Jelentekzz." Tél volt 1954-ben. Kiszámoltam, hogy ha az éjszakai müszkba megyek 3 éjszaka megkeresem a cipö árát. Nem emlékszem már a számokra, de az éjszakai müszakban duplán fizettek. 10-töl reggel 6-ig. nem gond. Valahol az akkori Rudas László uccában volt a jelentkezés. Jó társaság igérkezett. Szünet volt, igy mint diák nem voltam egyedül, de volt ott tanító, kitelepített, volt katonatiszt, alkoholista, nyugdijas, háziasszony, terhesmama, buzi énekes, kalauz, meg ki tudja. 40-es csoportokba osztva kaptuk meg az uccákat. Harci feladat a Szovjet gyártmányú kotró után kellett az uccát rendberakni, valamint a közterületek megtisztítása. Fönökünk az illetées területi uccaseprö. - Nem azért fizetek (!) magiknak, hogy a lapátot támasszk. Basszák meg. Nyomja meg azt a lapátot, hogy tele legyen a kurva annyát..." Valahogy igy kezdte, s a nöta folyt egészen reggelig. Rettenetesen élvezte. Az éjszaka lassan telt. Nem volt túl hideg, nem fújt a szél, akár Karácsony este is leghetett volna. Késöbb hoztak teát, aluminium bögréket és a tea kimondottan finom volt. Jól esett. A munka nem volt nehéz, ha a fönök a sor elején ordított a vége támaszkodott és fordítva. Olyan szocialista hólapátolás volt. Viszont átázott a cipöm. Elöször azt hittem beizzadt a lábam, de a nedves érzés egyre feljebb húzodött és csak az egyik lábamon. Ott éreztem a hideget. Aztán valahogy reggel lett. Vissza mentünk a "központba" megkaptuk a pénzt, s irány haza. Soha nem esett ilyen jól az ágy. A cipö estére megszáradt, bezsíroztam, friss dupla zokniban indultam a második, majd a harmadik müszakra. A harmadik müszak nagyon lassan telt. A "fönök" is többet ordított. Hamarabb ázott át a cipöm, fújt a szél. Keserves volt. Kijelölt szakaszunk a Szinyeinek arra a részére esett ahol a suszter kirakata volt. A cipö ott volt a kivilágítatlan kaszniban. Engem várt. Nem kellett a tea, öt percenkint néztem az árámat s számoltam ki, hogy ha a suszter 9:30-kor nyit akkor mennyi idöt kell még várnom. 6-kor megkaptuk a pénzt. Úgy emlékszem 20 forinttal több volt mint a cipö ára. A Szondy sarkán vettem 10 deka vajat, 4 kiflit és 10 deka gyulait, s rohantam haza a melegbe. Emlékszem reggeli közben anyámnak büszkélkedtem, hogy abban a cipöben fogok ballagni. Megsimogatta a fejem. 9-kor elindultam a 10 perces útra, nehogy valaki megelözzön. A suszter pontosan nyitott. Kivette a cipöt a szekrénykéböl, s a pultra tette. Igy közelebbröl még jobban tetszett. A mester a székre mutatott, hogy ott felpröbálhatom. Ez eszembe sem jutott. Fogdostam a cipöt, finom puha volt a böre, csak az orra delé keményedett. a talpa meg az a belvárosban látott rücskös nyersgumi talp. Szerettem. Aztán valami olyasmi történt amit soha nem tudok elfelejteni. Levettem a vizes magasszárúmat, meg a felsö zoknit, kifüztem a kedvencem füzöjét, s könnyedén bele akartam huppanni. - Magának ez kicsi - dörgött felülröl a mester hangja. Megfagytam. Aztán az villant át rajtam, hogy nem baj akkor is megveszem.
Bujdosó Misi adott kölcsön ballagásra egy pár cipöt. Nekik almásuk volt Nyiregyházán. A cipö majdnem olyan volt mint a kedvencem. Gojzer varrott, nyersgumi talpú. Mint az álom. Misit négy év mulva elütötte egy autó Long Islandon. Vajon milyen cipö volt rajta?
