Azt hiszem sok ember indul el otthonrol hazafelé az ünnepek alatt... elég sok helyen megfordulhatsz két-három nap alatt. De melyik az ahol lenni jó? Nem kell elvált szülők gyerekének lenni hogy dilemmát okozzon a hovatartozás. Írjatok ha már volt olyan hogy széthulott körülöttetek a világ.
Otthon, otthontalanság... Igazából sosem volt. Mármint fizikailag volt, de érzelmileg nem. 3éves koromig folyton költöztünk, bár erre nem emlékszem. Az első emlékem, h ki lettem dobva otthonról. 2évesen kórházba kerültem hosszú időre. Az otthon ott szűnt meg lényegében. Másodszor, amikor kamaszként elengedtek más városba tanulni. Ma már tudom, h nem lett volna szabad, de az én szüleim önállónak neveltek, és 14évesen is szabadon dönthettem, ha belefért a keretekbe. Sajnos rosszul döntöttem. (Nem objektíve, nincs miért magam szégyellni, de kicsesztem magammal rendesen, ha az életem nem is csesztem el, olyat választani azért nem engedtek volna.) Megtanultam ezzel együttélni, és az lett belőle, h mindenütt otthon voltam. Alig volt cuccom, és ahova letettem, és jóléreztem magam, szívesen láttak, szeretettel fogadtak, ott otthon voltam, legyen az félóra, legyen az 2 hónap, otthon voltam. Aztán jött az, h beleástam magamba; jött az, h majdnem családom lett, és előkerültek a mélyebb rétegek, és felébredt a vágy egy "igazi" otthonra. Na, azóta seholsem vagyok otthon. Érdekes módon azóta élek uott, uabban lakásban, és akkor ért véget az, h 14éves korom óta minden évben min 2-3x költöztem. szal itt lakom 10 éve, és folyamatosan ideiglenesnek érzem, h bmelyik pillanatban történhet vmi, ami miatt menni kell.
Nincs macskám. Volt. De nem jöhetett be a lakásba. Voltam több olyan lakásban is, ahová viszont igen. Az egyik lakásban a fotelt nem tudtam használni, mert macskaürülék volt épp rajta. A másik lakásban millió állat, de semmi szaguk nem volt, viszont némi szőr még az asztalon is volt. Óhatatlan. Ilyenkor nem kívánom meg a macskatartást.
Fotókon viszont nagyon helyesek tudnak lenni, mikor bebújnak az ágyba, a takarók közé, őrzik, tartják a testünk melegét. Tetszik amúgy a karcsú és rugalmas, hajlékony testük. Ahol macska van, ott nincs teljes magányosság - úgy hiszem.
Szóval lehet, hogy öreg koromra lesz majd macskám. Ha megérem.
Mind-mind. A kuckóktól, az illattól, az érzéstől, a tárgyaktól, a hangulattól, attól hogy melegség érzése jár át, bárhol légy, szerethető emberrel. Éreztem magam otthon első vendégség alkalmával barátnál, kezembe nyomta a kedvenc kávém, másikba pilótakekszet, felhúzhattam a lábam magam alá a kanapén, hátradőltem és jó volt ott lenni, otthonosan. Éreztem magam otthonosan sok ezer kilóméterre, egy kis étteremben, gekkók a falon, minimális higénia; de mikor a kis sárga pincér megkérdezte ver árju from? pár percel később a hangszoróból megszólalt a helyi zenét felváltó Brahms Magyar táncok-ja. Nem tudom, hogy csinálta, honnan szerezte a zenét, de a kölöknek és nekem potyogtam a könnyeim. Otthon éreztem magam. Ott is.
Hihetetlen vagy...ezt a dalt kb. 35 éve tanultam, még Debrecenben, diákként egy táncházban....annyi szenvedély, fájdalom és szerelem van benne, semmilyen más előadás nem képes visszaadni a dal hatását, amit ezen a felvételen énekel egy lány
a hangja nyers, arcvonásai is elnagyoltak, de mindent kifejez,amit én(is) érzek
Hangulatbol már több hely is volt otthon órákon át
Egy időben míg tanítottam az irodám éjjel 10 után..amikor már senki nem volt az egész épületben..netezgettem..és nem akartam az üres koliszobába menni.
Aztan mikor egy nagy IT ceg unokavállalatánál voltam Senkise Lótifuti,, a mellettünk levő kis bárban ültem 3 órán át a pultnál egyedül, és a pultosok hallgattak elnézően a borospoharam mögül.
De NYban is megtaláltam azt az egy nagy fa-ajándékárú-boltot ahol az eladó a szülővárosomból származott. Magyarul már nem tudott, de nem bánta hogy ott szagolgatom a fákat és csak téblábolok,merengek hosszú ideig.
Most talán csak üldögéli szeretnék az állólámpa fényénél festeni rajzolgatni a melegben. És nem gondolni rá hogy holnaptól a szüleim otthonérzetéhez kell statisztálni.
Hogy őszinte legyek, nekem pillanatokra van "otthon" érzésem. Persze, van egy házam, meg szobák benne, van ugye a szüleimnek is háza ahová utálok járni, mert már attól idegbajos leszek, ha belépek a kapun. Ez az én házam állítólag otthonos. Meg barátságos. Tk. nincs vele semmi baj. Nekem mégis csak vhogy olyankor "otthon", ha jó meleg van, bekuckózom a kanapéra, mögöttem párna, ölemben könyv, ég az állólámpa. Esetleg egy kávé vagy tea a közelben. De nyáron a kertben is tud jó lenni. Csak gyönyörködni a virágokban, vagy levágni a füvet, azt szeretem. Jó az illata. Meg ha pl. a számomra kedves kisember odabújik hozzám, az is nagyon jó. Melegséges. Vagy ha jönnek barátaim és dumálunk. Az is igaz, hogy ha máshol vagyok előbb-utóbb hiányzik a saját kis ágyikóm, az én megszokott dolgaim. Nem is tudom... tk. lehet, hogy ez az otthon. A tárgyak. Talán. A többi meg csak az otthonosság érzése? Amit végülis egy kávéházban is át lehet élni. Barátokkal, szerelmessel, iszogatva. Látok sokszor olyan lélektelen lakásokat... pénz van bőséggel, csak vhogy nem otthon. Nem is tudom, tényleg. Meg látok olyan kevés pénzből összerakott lakásokat ahová imádok járni, mert csakugyan otthonosak. A lélek hiányzik az igazi otthonhoz? Vagy tényleg csak egy érzés lenne az egész? Hangulat?
Félig a nagyszüleim neveltek egy határon túli városban, messze. Ezer szobát, kollégiumot, lakást házat hívtam mar otthonomnak, de még a tengeren túlról visszatérve is csak akkor éreztem úgy hogy hazaértem, amikor leültem abban a városkában a nagyszüleim konyhájában.
Tavaly karácsony este meghalt a nagyapám.
Pénzzé tenni egy házat? Halottak napján megáltam a kerítésnél... a tetőt már leverték, csak a csonka falak maradtak az ablakok körül, úgy hogy beláttam a konyha közepen álló törmelék-halomig. Nem merek többet oda menni mert nem bírnám látni azt ami a helyén lehet most.
Kétlaki voltam 16 évig. Volt egy bérelt lakásom Pesten, meg persze hétvégenként, szünetekben a szüleimnél laktam. Akármelyik irányba utaztam, mindig az volt az érzésem, hogy épp hazamegyek. Szerintem otthon az, ahol az ember saját egyéniségének megfelelően berendezkedik. Én az egyetemi koleszban is otthon éreztem magam. Furcsa is volt, amikor kikerültem, és arra gondoltam, hogy most más alszik az ágyamban, más használja az íróasztalom. Azt el sem tudom képzelni, hogy valaha a szüleim házát pénzzé tegyem. Ez az otthon már a véremmé vált, nem lehet idegené.
Túl intim, túl szomorú téma ez, hogy itt érdemi megnyilatkozásokat lehetne majd olvasni, tartok tőle - bár, talán jobb is így. Talán lesznek, akik számára némi megkönnyebbülést jelentene, ha elmondanák egy bizonyos fokú nyilvánosságnak azokat a keserű élményeiket, amelyek velük történtek, de alig hinném, hogy sokan vannak ilyenek.
"Sehol se jó, de legrosszabb otthon" -ezt vagány mondogatni, pont addig amíg egyszer csak körülnézel és nem vagy benne biztos hogy mi az amit meg otthonnak nevezhetsz, és hol van.
Vagy megszoktad hogy ugysincs, és egyszer csak máshogyan szeretnéd?
Már szülők nélkül - még család nélkül?
Gondoskodnak vagy gondoskodsz?
Ahol várnak oda nem szeretnél, akit varnál az nem jönne?
