Mező Ferenc, Kun László, Keresztényi József, Kutassi László, Rejtő László, Füzesy Zoltán és társaik nyomdokain, magyar és nemzetközi vonalon, a kezdetektől a legutóbbi évtizedekig
1973. Muhammad Ali jegeli törött állkapcsát, miközben menedzsere, Don King vigasztalja a vesztes mérkőzése után, amit Ken Norton ellen vívott San Diegóban
"Hugo Meisl harcolta ki, hogy a hivatalosan kijelölt belga Baer helyett Mattea vezesse a mérkőzést. Mindenki tudta róla, hogy gyűlöli Tunigold-Toldit, az ő határozott játékstílusát"
Ma 66 éves Nyilasi Tibi, a Fradi egykori csillaga, aki játékosként és edzőként is bajnok lett kedvenc és egyetlen magyar csapatával! A válogatottban is szép sikereket ért el, akárcsak az Austria Wien légiósaként. Egy kis videóval megspékelt emlékezés (92-es bajnoki ünnepléssel)
Grundok kellenek a magyar favelák mellett, és valahogy kivenni a gyerek kezéből az okostelefont... A jelenlegi magyar "futball"-vezetést pedig mindenestül, gyökerestől kicserélni, nincs kímélet. Ha kell, összevont cseh-osztrák-magyar-szlovák bajnokságot, hozzáértő emberekkel, teljesítmény alapon.
Én is azt gondolom, hogy nem kell mások nyakába varrni azt a vereséget a berni döntőben, csak magukat hibáztathatják (odafönn...) az érintettek. Másfelől ha megnézed a vb-k gólátlagát, toronymagasan az 54-es vb vezet, ezt egyelőre aligha lehet túlszárnyalni, ahhoz valamilyen alapvető szabálymódosításra lenne szükség, pl. a lesszabály eltörlésére. Az 54-es svájci vb mezőnyéből is kimagaslik ezzel együtt a magyar Aranycsapat: senki nem tömte ki megközelítőleg sem annyira sem előtte, sem utána az ellenfelek kapuját, mint ők. A leggólzáporosabb idők voltak azok, és mi akkor voltunk a csúcson, magasan a világ futballja fölött. Emiatt is egyedülálló a magyar csapat teljesítménye. Az meg, hogy Puskás 30 fölött idegenben micsoda másodvirágzást produkált (amikor Pelé ennyi idősen lényegében már abbahagyta), megint csak magáért beszél.
De, van realitása újra a világ csúcsára kerülni egy kis odafigyeléssel. Rejtett tartalékaink a keleti régiókban mélyszegénységben tengődő, amúgy szinte kilátástalan élethelyzetű, jelentős hányadban cigány gyerekelkben keresendők, akik sokszor nem szeretnek tanulni (Pelé is többször megbukott általánosban). Példaképek, grundok, a jelenlegi "edzőgárda" 95 százalékának kiebrudalása... A stadionoknál nagyságrendekkel kisebb beruházást igényelne.
Minimális a realitása, a futballvilág fejlődése elrohant mellettünk, most próbálunk visszakapaszkodni legalább a stabil európai középmezőnybe, mondjuk annak az első felébe.
Jelenleg kb. az lehet a közétávú célkitűzés, hogy stabilan ki tudjunk jutni az Európa-bajnokság 24-es mezőnyébe, ill. egy-egy alkalommal legalább kijussunk egy VB-re.
A 2026-os VB-től már a kijutás is könnyebb lesz, mert a mezőny 48-asra lesz bővítve és Európa 16 csapatot delegálhat.
Jó lenne ebbe a 16-ba beférni.
Persze jó lenne már 2022-ben VB-résztvevőnek lenni, de a selejtezőcsoportunk ismeretében erre kevés reális lehetőséget látok.
Mellesleg a csoportsorsolásokkal továbbra sincs szerencsénk, és akkor még enyhén fogalmaztam. Nézd meg a 2021-es EB-csoportunkat vagy az aktuális VB-selejtező csoportunkat...:-(((
Az utóbbi 4-5 évben azért, ha lassan is, de elindult valami, mind a klub-, mind a válogatott futballban, de főleg az utóbbiban.
Van egy relatíve elfogadható képességű és játékerejű, jó mentaltású és hozzáállású, szerethető válogatottunk, aki már képes több egymást követő mérkőzésen is jó eredményeket elérni.
Jelenleg ezt kell értékelni, ezt kell szeretni és örülni a nyári EB-részvételnek. :-) EB-csoportunk ismeretében (luzitán, gall, germán ellenfelek) már egy tisztes helytállás is elfogadható lenne, a legjobb 16-ba való továbbjutás valami hihetetlen csoda lenne... Persze a labda gömbölyű és a Rossi-gárdának jó a mentalitása és a hozzáállása a harcos, küzdelmes mérkőzésekhez. :-)
Meg aztán végre hátha összejön egy VB-részvétel is, ha nem 2022-ben, akkor 2026-ban.:-)
Szóval ezen az úton kellene tovább fejlődni, kérdés, hogy lesz-e ehhez stabil utánpótlás, olyan képességű és mentalitású fiatal játékosok, akik ezt tovább tudják vinni...
Szerintem ma már fölösleges idealizálni az Aranycsapatot.
Kiváló csapat volt, az biztos és volt egy fantasztikus veretlenségi sorozatuk a svájci VB előtti években.
De azért megvoltak a maguk hibái, mind emberileg, mind futballszakmai szempontból.
Pl. a berni döntő elveszítését legalább 50%-ban saját maguknak köszönhették, egyes játékosoknak a VB-döntő előtti éjszakán (sic!!!) tanúsított felelőtlen, sportemberhez méltatan magatartása miatt...
De úgy vélem, hogy ezt a témát itt a topikon már sokszor kitárgyaltuk.
Lesz még ilyen csapatunk? Nehéz elhinni. Kellene hozzá háromszázezer igazolt játékos, akik mind olyan iskolába járnak, ahol szintén fejlett infrastruktúra és virágzó futballélet van. Kellene néhány ezer elhivatott, hozzáértő, a gyerekeknek valódi példaképet jelentő edző és futballbarát testnevelő, kellene még vagy ezer, éjjel-nappal foglalt futballpálya, kellene a magyar sportsikereket értékelő média, kereskedelmi televíziózás, kellene egy vállalható, példaképeket kínáló magyar válogatott és egy-két szerethető klubcsapat, amely nem esik ki az európai kupasorozatok mínusz harmadik selejtezőkörében, és miután mindez nagyon sok országban már régóta megvan, akkor még mindig rengeteg és egyre több lenne a nemzetközi vetélytárs. Ráadásul mindennek előfeltétele (egyben lehetséges következménye, ezért ördögi a kör) a labdarúgás általános társadalmi presztízsének helyreállítása, hogy a gyerekek olyan szenvedélyesen akarjanak focizni, mint másutt és mint egykor nálunk, hogy a szüleik, tanáraik (akik ma inkább távol tartani igyekeznek a jóravaló gyerekeket a magyar foci bűzlő világától) támogassák őket ebben, hogy az úgynevezett értelmiségi elit ne szánni való ostobaságként tekintsen az egyébként a köznevelés, az egészséges életmód, a közösségteremtés, az általános erkölcsi értékek dolgában nagyon is fontos és hatásos labdarúgásra. Ez a mi munkánk…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. márciusi számában.)
Siker vagy kudarc a vb-ezüst? Ma már tudjuk, hogy a magyar sport eddigi legnagyobb és legismertebb sikere, mégis kudarc. Nemcsak az azt követő hihetetlen hazai letargia miatt, hiszen azt feledtethették volna újabb sikerek. Hanem a hosszú távú következményei miatt. Akkor ugyanis évtizedekre kiesett a labdarúgás a politika kegyeiből, és hiába maradt még sokáig a legnépszerűbb sportág Magyarországon, látványos volt a visszafejlődés, miközben a világban éppen ellentétes utat járt be a futball: a televízió megjelenésével új dimenzióba lépett, ugrásszerű fejlődésnek indult. Nálunk – örök jelképként – félbemaradt az addig nagy lelkesedéssel és politikai konszenzussal épített Népstadion, amelyet soha többé nem fejeztek be (talán majd most, ki tudja, hányadik nekifutásra…). A focikudarc ráadásul végképp kiábrándította a magyarokat az elnyomó kommunista diktatúrából, és az általános letargia egyre több történész szerint gyorsította fel az ’56-os forradalomig vezető folyamatokat (míg az NSZK-ban hatalmas lendületet adott a gazdasági fejlődésnek, újjáépítésnek). A forradalom leverése után a legtehetségesebb edzők, játékosok emigráltak, a teljes ifiválogatott Nyugaton maradt 12 ezer további igazolt játékossal együtt, az itthon maradottakat pedig magába zárta az álamatőr, belterjes, az elit által lesajnált és megvetett, egyre züllő futballközeg.
Miért vagyunk oda egy csapatért, amely tulajdonképpen a kommunista propaganda eszköze volt? Illik-e rajongani a Rákosi-rendszer sztárjaiért? Fontos tisztázni, hogy Bozsikékat nem Rákosi Mátyás tanította meg futballozni, és még csak nem is Sebes Gusztáv. Az ő nemzedékükben öltött testet, teljesedett ki az egykori Monarchiában megalapozott „dunai futballiskola”, a kezdetben polgári szórakozást jelentő futball elterjedésével immár vidéki és munkásszármazású gyerekek tömegeiből ömlöttek a tehetségek, köszönhetően főleg a két háború közötti, Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez köthető, a hazafias oktatást és testnevelést magas szintre emelő ifjúságpolitikának. A kommunisták csak kihasználták a sport hihetetlen népszerűségét, társadalmi beágyazottságát és a háborús és migrációs veszteségek ellenére is hallatlanul nagyszámú hazai sporttehetséget. A nemzeti stadion megépítése például minden párt programjában szerepelt (amikor voltak még szabad választások a háború után), de a kommunisták aratták le a babérokat, és a nép lelkesen özönlött társadalmi munkában építeni a mindenki által óhajtott Népstadiont. Ne felejtsük azt sem, hogy a két világháborúban legyőzött, kisemmizett magyarságnak a határokon átnyúlva adta vissza az önbecsülését az Aranycsapat valóban világszerte ünnepelt sikersorozata, a magyar Himnuszt pedig jószerével csak a válogatott meccsen lehetett nagy tömegben együtt, büszkén énekelni. Mindez hatalmas mértékben növelte a futballisták felelősségét és népszerűségét, egyáltalán nem csak a rezsimet támogatók körében. Bár ideig-óráig (az elveszített világbajnoki döntőig) valóban nagy politikai támogatást kapott a sport és főleg a futball ügye, valójában egészségtelen, életképtelen rendszer volt ez, amelyben a játékosokat – megfelelő fizetség hiányában – csempészésre kényszerítették, zsarolhatóvá tették, a válogatott védő, Szűcs Sándor kivégzésével megfélemlítették. Az átlagemberhez képest sokkal jobban éltek, de a külföldi futballsztárokhoz képest nevetségesen kevés pénzért játszottak, és a terror az ő családjukat, baráti körüket, sőt sokszor őket magukat sem kímélte. 1954-ben, a vb-döntő után pedig egyszerűen ejtették a csapatot. A futballrajongó Farkas Mihály ellenlábasa, az Aranycsapat sikerei idején bebörtönzött Kádár János egyre nagyobb hatalomra tett szert a kommunista párton belül, a játékosokat zaklatták, Grosicsot, Czibort letartóztatták, eltiltották, a megígért dél-amerikai túrát lefújták, az addigi kiváltságokat visszametszették, és a Politikai Bizottság kimondta: a futballal szemben más sportágakat, a labdarúgókkal szemben más sportembereket kell támogatni. 1956 után végleg ez a szemlélet lett uralkodó, és a futball ügyét különösen kényelmetlenné tették az emigránsok sikerei, az Aranycsapat – az uralkodó politikai hatalom számára – minden szempontból kellemetlen emléke.
Ha mi voltunk a legjobbak, miért buktuk el a vb-döntőt? Az a bizonyos magyar balsors? Nos, először is azért, mert egyetlen meccsen – ettől is szép a futball – bizony, nyerhet a gyengébb csapat, sok példa van erre. Ahogy mondani szokták, ha tíz meccset játszottunk volna a nyugatnémetekkel, abból kilencet biztosan megnyerünk (egyet meg is nyertünk a csoportkörben 8:3-ra), de pont az az egy jutott a döntő napjára, amelyen ők győztek. Lehet okolni a balsorsot, mert voltak valóban balszerencsés véletlenek (az egész napos eső; a nehezebb ágon való döntőbe jutás, hosszabbítással, verekedéssel; a játékvezetői tévedések; a kapufák), de mi hiszünk a futball hosszú távú igazságosságában, és azt mondjuk, nem árt, ha először a saját házunk tájékán nézünk körül. Ha ugyanis így teszünk, akkor bármilyen fájdalmas, de azt kell mondanunk: a német csapat, a német szövetség, a német közösség jobban megérdemelte a győzelmet. Mert bizony, többet tett érte. Amíg nálunk a lelkesedést kihasználva a gyárakban „világbajnoki műszakot” tartottak, hogy még több értéket vihessen ki az országból a Szovjetunió, a csapat vezetői, politikai alapon kijelölt kísérői pedig csak azt tervezgették, hogy mekkora ünneplést csapnak a vb-győzelem után, addig a nyugatnémetek felkészült orvosi stábbal tartották formában a csapatot (szégyenszemre Puskás gyógyítását is felajánlották a tehetetlen magyar csapatorvosnak), a legjobb szálláshelyet választották és követelték ki maguknak (míg a mieink Solothurn belvárosában, a júliusi első szombat hagyományos népzenei fesztiváljának helyszínén próbáltak aludni a döntő előtti éjszaka, miután már az Uruguay elleni hosszabbítás miatt lekésték az utolsó vonatot, és a vezetők szerencsétlenkedése után hajnalban kerültek ágyba), és amíg a németeknél a sáros döntőn debütált a cserélhető, hosszabb adidas stopli, addig a mieink silány minőségű felszerelésben játszottak évek óta, és a csapategység is régen megbomlott az igazságtalan, politikai alapon differenciált premizálási gyakorlat miatt. Bizony, azt kell mondanunk, hogy a menedzsment, a háttér sokkal profibb volt kilenc évvel a háború befejezése után Nyugat-Németországban, mint nálunk. Sebes Gusztáv kezéből a legfontosabb pillanatban csúszott ki az irányítás: a döntő előtti éjszaka már a szokásos szobaellenőrzés is elmaradt, miután a feleségek kiharcolták, hogy ez egyszer hadd lehessenek ők is ott a meccsen, és a játékosok kicsit korán könnyebbültek meg, miután a nagy ellenfeleket legyőzve már „csak” a németek vártak rájuk a döntőben. Pláne elbízták magukat, miután a 8. percben már 2:0-ra vezettünk… A többi történelem
A „Captain of Hungary” (Magyarország kapitánya) című könyv még George Bestet is inspirálta, aki gyerekkorában a Puskástól olvasott módon próbált meg teniszlabdával dekázni.
És nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak az Aranycsapat nyert vb-ezüstöt, hanem annak a generációnak a példaképei is, 1938-ban. A sors fintora az, hogy talán a két vb-ezüst között lehetett volna a legjobb a magyar labdarúgás. Virágzó, üzleti alapon működtetett profi futball épült ki Magyarországon, csak éppen a világháború miatt ennek a nemzedéknek nem adatott meg, hogy megmutassa az igazi erejét.
Albánia, Andorra és San Marino a további csoporttársak.
Hát az Andorrában 2017. őszén 0:1-re elveszített VB-selejtető a mai napig fájó emlék és ugyanakkor figyelmeztető felkiáltójel is, hogy senkit sem szabad lebecsülni...
San Marinohoz kötődik az utóbbi 37 év legnagyobb arányú magyar győzelme, 8:0 hazai EB-selejtezőn 2011. őszén.
Szalai Ádám első és a mai napig utolsó mesterhármasa a nemzeti 11-ben....
Róluk az a legendás 5:3-as 1987-es EB-selejtező ugrik be, amelyen Détári lőtte azt a fantasztikus szabadrúgásgólt, de a balhátvéd Péter Zolinak is volt egy iszonyatosan nagy, hálószaggató szabadrúgásgólja. :-)
Hoppe Pál–Szabó Ferenc
