Mindenkiről van topic / kazárok,szkiták,vikingek,szarmaták stb... azt hiszem az avarok is megérdemelnek pár szót, ha másért nem a kengyel megismertetéséért, és a sok szép műtárgy
miatt...
Amikor 557/58-ban I. Jusztiniánosz felbérelte ellenük az avarokat (pontosabban a var-khunokat), a türkök kissé megnehezteltek bizánci szövetségeseikre. Onnantól kezdve ugyanis Bizánc az avar–heftalita szövetségnek fizetett rendszeres adót: Targitész avar követ azért kilincselt II. Jusztinosznál, hogy ezentúl ők kapják meg "az évpénzeket, amelyeket Jusztinianosz császár a kutriguroknak és utiguroknak adott, mert ma Baján uralkodik ama népek felett". Pár év múlva, 568-ban aztán már kénytelen arról beszámolni a bizánci történetíró, miszerint az avar kagán "megparancsolta, hogy a kutriguroknak nevezett hunokból tízezren keljenek át a Száva folyón, és pusztítsák a dalmáciai vidékeket".
"Amikor 557/58-ban tárgyalni kezdtek Bizánccal a kaukázusi alánok közvetítésével, Jusztiniánosz egy, a kutrigurok, utigurok és társaik ellen bevethető ütőképes gárdát látott bennük"
A kutrigurok Bizáncot zaklatták, és 550-ben Jusztinianosz próbálta ellenük felbérelni az utigur (utrigur) népet a Don folyón túlról, mire az utigurok azt válaszolták, hogy nem támadják meg rokonaikat, még ha azok idegen fejedelem – konkrétan Zabergán – uralma alatt állnak is. 555-ben ezek a derék népek még "a kapukon belül" éltek Irán északabbi vidékein, méghozzá "fegyverforgatásból", ahogy szintén Ál-Zakariás írja. A perzsák kisegítő alakulatai voltak. Ezért van több Zabargán különböző időkben a perzsáknál. Nem véletlen, hogy a névnek világos középperzsa etimológiája van ('rövid szakállú').
Ami Jusztinianosz intézkedését előidézte, az egy moesiai betörés volt a kuturgurok (kotzagerek) részéről 549-ben. Eredetileg a gepidák megsegítésére jöttek, de azok közben fegyverszünetet kötöttek a longobardokkal, így a gepidák inkább Bizánc ellen terelték őket. Jusztinianosz akkor uszította rájuk az utigurokat a Don túlpartjáról, amíg ők a gazdag tartományt fosztogatták, megígérve emezeknek a kutriguroknak folyósított évi adót. Szandilkh utigurjai fel is dúlták rokonaik hátországát, aminek egy hat évig tartó belháború lett az eredménye, azonkívül vagy kétezer kuturgur család települt át Thrákiába a harcok elől. A testvérháborúban győztes Zabergán végül 558/59 telén a Duna jegén átkelve három hadoszlopban újra megtámadta Bizáncot, a főváros ellen maga vezetve a sorokat, de a visszahívott, idős Belizár vezetésével a birodalom végül úrrá lett a helyzeten. A kutrigur vezér hatalmas zsákmánnyal megrakodva tért haza a római határokról. Mindez az avar hódítás előestéjén történt. Legközelebb már Baján alattvalóiként, illetve Megalé Bulgária története során, az ottani népek között hallunk az említett ugorokról. A korai időszakra vonatkozóan egyébként Jordanes munkája jelent támpontot, bár legtöbb kézirata az utrigurok neve helyett az ultziagir elnevezést használja.
Egyébként Zabergán főserege, amely Konstantinápolynak tartott, a leírások szerint kb. 7000 főt számlált (vö. pl. Warren Treadgold: A History of the Byzantine State and Society; Stanford University Press, 1997, 213.), és volt még két másik had, amely az átkelés után Thrákiából délre nyomult. Nagyszámú bolgár és szláv segéderőkről adnak hírt a források.
Zabergán bizánci hadjáratával kapcsolatban került elő, hogy a Duna jegén kelt át 558/59-ben (18551.). Agathiasz szerint lovastul-gyalogostul, száraz lábbal, "mintha szárazföld lett volna".
A bizánci–perzsa háború kapcsán írja a bizánci krónikás az 558. évnél, amikor is az utigurokat/utrigurokat tüzelte ellenük Justinianus. 261-ben már előfordul a név I. Sápúr egyik feliratán, világos perzsa etimológiája van, így hívták I. Huszrau egyik miniszterét.
A pahlavi itt egyértelműen középperzsa, a Zabergán nevet perzsa főemberek, hadvezérek viselték. A Zibriqān név 'hold'-at vagy 'rövid szakállú ember'-t jelentett (Hugh Kennedy ford.: Al-Manṣūr and al-Mahdī; State University of New York Press, Albany, 1990, 47).
... a Zabergán parthus eredetű/közvetítésű személynév, és ezek a lovas népek a szászánidák segéderői voltak Bizánc ellen. I. Sápur Kr. u. 261. évi feliratán a görög Zαβρíγαν változataként szerepel a parthus Zbrkn és a pahlavi Zplk'n. 586-ban Khlomarón erődjét is védelmezte a rómaiakkal szemben egy Zabergán.
540/41-ben I. Huszrau szászánida nagykirály egy lovas népcsoportot telepített birodalma végvidékeire. E Zabargán vezette népcsoportnak a neve a pehleviben ’wngr-ként van lejegyezve, Mār Aba életrajzának szír változatában pedig kangarāyē, hangarāyē formában jön elő. Mint önéletírásában, a Karnamagban a sahansah beszámol róla, a mintegy ötvenezer főnyi különítménynek meghagyta nesztoriánus vallását, de később egy részük mégis észak felé költözött ki a birodalomból.
Otto Maenchen-Helfen: "Leader of the Kutrigur Huns about 550–560 [Moravcsik, BT 2, 128. Menander has τόν Ζαβέρταν (EL 17014, 20) and τῷ Ζαβέργα (17024); he would, thus, have written Ζαβέργας]. Justi compared the name with Ζάβαργος in two inscriptions from Tanais, assuming that -an was the patronymic -ana, -an [Justi 1895, 377, 523; Zgusta 1955, 109]. Zabergan is a Persian name. In the inscription of Shapur I, 261, A. D., it occurs as Pahlavi zplk'n, Parthian zbrkn, and Greek Ζαβρίγαν [Honigmann and Maricq 1953, 59]. Although Ζαβέργαν, the general who in 586 defended the fortress Chlomaron against the Romans [Theoph. Sim. II, 8, 7; for Ζαβέρτας, read Ζαβέργας, cf. M. de Saint Martin in Lebeau 1820, 10, 242], might have been the commander of barbarian auxiliaries and, therefore, a barbarian himself, Ζαβεργάνης, a minister of Chosroes I [Procopius I, 23, 25–26; II, 8, 30; 26, 16-19; Anecd. II, 32], was certainly a Persian [Mutafčiev (1932, 67) maintains that Zabergan was a Hephthalite. He does not state his reasons; there are none]."
Zabergán perzsa neve (=rövid szakállú) megint csak arra enged következtetni, hogy mielőtt Bizánc ellen támadásokat intéztek volna, és "védelmi pénzeket" követeltek volna a császártól, ezek a kuturgurok szászánida szolgálatban álltak "a kapukon belül", ahogy Ál-Zakariás fogalmaz.
"egy kutya saját otthonában erősebb, mint tíz másik"
A kutatás úgy tartja, hogy a türkök megtámadásáról akarta lebeszélni királyát ezekkel a szavakkal az egyik heftalita előkelő. A Menander Protéktór töredékeiben fennmaradt, heftalitákra vonatkozó híradások feltehetően szogd és türk követekkel jutottak el Bizáncba, tehát ellenséges felektől. Ezekben a tudósításokban a heftaliták az avarokkal együtt mint menekülő, a türkök kezei közül kicsusszant földönfutók jelennek meg, akikre a kagán mint szolgáira tart igényt. Az említett hun tanácsadót Menander szerint Kάτoυλφoς-nak hívták, de – ahogy a neves, zsidó származású francia orientalista, David Léon Cahun 1896-ban kimutatta – ez valószínűleg elírás.
A gammát helyreállítva és a görögös végződést lecsapva Kάτoυλγoς-t kapunk. Ő volt tehát az, Katulg, aki – miután feleségét a király állítólag megerőszakolta – előbb Ištämi türk kagánhoz, majd I. Ḵusrow perzsa uralkodóhoz menekült, és a továbbiakban a Szászánidák bizalmasaként politizált. Nem tudjuk, Katulgnak volt-e szerepe annak az évszázados gyakorlatnak a kialakításában, melyről a 12. századi Szíriai Mihály pátriárka megemlékezik, s melynek lényege, hogy a Szászánidák északi limeseiken át szükség esetén fegyveres csoportokat bocsátanak be magukhoz a sztyeppéről, ezzel biztosítva adott esetben a hadi utánpótlást. Mindenesetre a szóban forgó limes Sasanicus-on belül említve a heftaliták kétféle hellenizációval is szerepelnek 555-ben az Ál-Zakariás-féle névlistán, abdel-ként és eftalīt-ként, többek között az avarok társaságában. Ahogy Cahun felismerte, a Kutluġ egy törökös személynév, s jelentése tkp. 'szerencsés, boldog, áldott'.
Az igen töredékes forrásokból természetesen egy egészen másfajta történet is felépíthető, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy kútfőnk a heftalitákkal ellenséges szogd és türk informátorok előadásából táplálkozott. A besározni szándékozott utolsó heftalita nagykirály személyét rehabilitálva egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Kutluġ egyszerűen elárulta uralkodóját a türk veszélyt érzékelve (például a ruan-ruanok legyőzését látva), s így a Heftalita Birodalom bukása az ő lelkén is szárad.
Sőt, a longobárdok bolgárokat is vittek magukkal Itáliába Paulus D. szerint. Azaz bolgárok éltek az avarok előtti KM-ben, és maradtak alattuk is nyilván, sőt, később jöttek hozzájuk keletről is (670). Amennyiben igaz a bolgár = onogur egyenlőség (Vásáry), akkor a KM-be korán bejutó szlávok adhatták neki az "Ungri" nevet, és ez kerülhetett ki keletre is, és hagyományozódott volna a később felbukkanó magyarokra még a KM-én kívül (Ungare a Bajornál). Amennyiben a keleti bolgár-szláv nyelvi érintkezés megelőzte a KM bélit, akkor innen (is) indulhatott ez a nomenklatúra dolog. Bár egy dolog biztosan tudható: a bizánciaknak külön terminusok volt az onogurokra és a magyarokra, az időrend szerint viszont ők ketten nem találkozhattak a KM-én kívül: az onogurok itt eltűnnek a forrásokból a 7. században, míg a magyarok csak 840 körül kelnek át a Volgán, az új régészet szerint. Végül még egy lehetőség: a 9. sz. elején a KM-ből szétköltöző avarok (+ onogur-bolgárok) akikből kellett, hogy jussanak keletre is, nemcsak a morvákhoz, karantánokhoz, horvátokhoz, dunai bolgárokhoz, vihették ki e nevet a Kijev környéki sztyeppre és a magyarok Etelközbe érkezésekor (esetleg a velük történt egyesüléskor?) ment át nyelvi elődeinkre az "ungri" név.
"Az Alboin-Baján szövetség támadása a gepida Kunimund ellen 567-ben volt és a gepidák teljes legyőzésével járt. A longobárdokkal kötött szerződés nyomán az egész Gepidaország az avarok kezébe került, Alboin észrevéve, hogy rossz cserét csinált, átköltöztette a longobárd népet (568-ban) Itáliába. A terület így kb. 200 évre az avarok uralma alá került, a gepidák egy része a longobárdokkal ment, más részük Bizánc szolgálatába állt, a maradék beolvadt az avarok közé. Paulus Diaconus Hist.Lang. szerint ekkor (568) még szarmaták is élhettek e tájon"
A régészeti leletanyagban kimutathatók szarmata nyomok az avar korban. A mindenkit leigázó Baján egyébként a Heftalita Birodalomból jött: "A türkök elől menekülő, 552 táján a Belső-Ázsia feletti hatalomból kiszorított avarok és velük összeolvadt szövetségeseik, a szintén a türkök elől menekülő közép-ázsiai heftalita hunok 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe" (Bóna István). Az útvonalon lehet vitatkozni, de mutatnak jelek arra, hogy 555 körül még szászánida fennhatóság alatt katonáskodtak és pásztorkodtak valahol Transzkaukáziában - miközben Yinagupta buddhista szerzetes elhagyott, néptelen és rendkívüli módon elszegényedett heftalita területeken haladt keresztül évre pontosan ugyanekkor. Amikor 557/58-ban tárgyalni kezdtek Bizánccal a kaukázusi alánok közvetítésével, Jusztiniánosz egy, a kutrigurok, utigurok és társaik ellen bevethető ütőképes gárdát látott bennük.
Szia! Néhány könyvet át tudnál küldeni?
Szádecky-Kardoss, Mohamedán írók a steppe népeiről (több kötet)
TESz
Götz, Keleten kél a nap
Már átküldted többször, megvannak papíralapon is Mo. - on nekem, csak jó lenne a mostani laptopomra is menteni őket, mert ritkán járok arra a helyre, ahol tárolom őket (a régi laptopokon winchesterein lévő adatokkal egyetemben). Előre is köszi!
Itt egy ábra Makkaytól ( a "Magyarok, avarok szlávok" c. könyvéből), mellyel az avar sírok "eldatálását" szándékozik bizonyítani, lásd a sraffozott részt és a hozzá fűzött megjegyzését:
HOLOTT a 675. évnél tapasztalt temetkezési szám megugrás az ÉPPEN a 670 körülre tett onogur bevándorlás megnövekedett népességét (= megemelkedett temetkezések is) jelzi, lásd László Gyulánál és az őt támogató Szádeczky-Kardosnál.
Ezzel SEMMIFÉLE eldatálást nem igazolt Makkay, csak éppen sírszámokkal adatolja a korabeli forrásokat, amelyek az avarok 9. sz. elején megesett szétvándorlását jelzik, azaz a KM demográfiai katasztrófáját (ami egyik kiváltó oka is lehetett az etelközi magyarok ideköltözésének: "üres"területre jöttek, akárcsak 50 évvel korábban Etelközbe, lásd az ukrán régészeti térképet a későbbi Ukrajna 8. századi népesedési viszonyairól).
Amúgy ő is igazolja, hogy az ADAM 2002-ben jelent meg:
Klappol az ADAM adataival és Szentpéteri gondnok úr ezekből fakadó álláspontjával:
TÉRHASZNÁLAT AZ AVAR KORI MEZŐFÖLDÖN
SZÜCSI FRIGYES1
In: TÖRTÉNETI FÖLDRAJZI KÖZLEMÉNYEK
3. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM 2015
(én kiemelésemmel)
"A régészeti lelethorizontok és részben történeti adatok alapján a kutatás az avar kornak rendszerint három szakaszát különíti el egymástól: a kora, közép és késő avar kort. A három korszak abszolút keltezésében, konkrét évszámokhoz kötésében részben eltérő tudományos álláspontok ismertek, de a kronológiai kérdések részletezésére a dolgozat terjedelmi keretei nem adnak lehetőséget. A kora és közép avar kor határának a 650 körüli, a közép avar kor végének a 700/710 közötti éveket tekintettem,7 míg a késő avar kor alatt a 700/710 és 829 (830) közötti időszakot értem.8"
"A földműveléssel és állattartással foglalkozó avarok sűrű településhálózatot alakítottak ki a kései avar korra (8. századra), így nem véletlen, hogy Mezőföld területéről is számos településük és temetőjük ismert."
"Jelenlegi ismereteink alapján a Mezőföldön csak az avar temetők egy részét használják tovább a 9. században (3. kép), ami egyrészt a kutatottság esetlegességével, másrészt az Avar Kaganátus megszűnésével, az avar társadalmat a 790-es években ért, történeti forrásokból ismert traumával magyarázható.70 A 9. század második harmadától/közepétől a honfoglaló őseink megtelepedéséig (10. század elejéig) terjedő időszakból pedig egyelőre nem tudjuk felmutatni a helyi lakosság tárgyi hagyatékát. A karoling-frank uralomnak nincs tárgyi emléke Mezőföld területéről. Ugyanakkor ez a tájegység Dunántúl egyetlen olyan összefüggő területe, ahol szláv helynévvel (falu vagy folyónév) sem találkozunk. A szláv helynevek hiánya valószínűtlenné teszi, hogy e területet elérte volna a szláv telepesek hulláma, vagy akár a helyi lakosság elszlávosodott volna.71 Figyelembe véve a Nyugat- és Dél-Dunántúl utóbbi évtizedekben meghatározott 9. századi leletanyagát is, 72 azt is valószínűtlennek tarthatjuk, hogy a Kelet-Dunántúl ebben az időszakban teljesen elnéptelenedett volna.
A honfoglaló magyarság ugyanúgy folyók mellé települt le, mint a késő avar kori lakosság. Mindkét népesség közösségi élete hasonlóan komplex térhasználatra épülhetett. 73 Hasonlóság mutatkozik a két népesség településhálózatának sűrűségében is, ami minden bizonnyal abból adódik, hogy a 8. századi létszámához képest megcsappant 9. századi avarság telepeinek közelében telepedtek meg a honfoglalók, s az őslakosság és az újonnan betelepülők „kiegészítvén egymást”, nem véletlen, hogy a 9. századi ritkás településhálózat után már a 10-11. században a 8. századira emlékeztető sűrű településhálózattal találkozunk."
Északon jérva Nyitrában pölö de másutt is az avar stilusu ötvösleleteket griffes indás és korai avar stilusu nagy morva leletként magyarázták és mutatták.
Ezen a tárlaton, a végig nézése és fotozása után remélem képes leszek az avart megkülönböztetni a nagymorva ötvösremekektől.
Nem tudom mennyire tartozik ide , de az Üngürüszben 1-2 olvasatra : a Pícs-ként emlegetett helység , mintha Bécs lett volna. Bár a helységnevek néha eleve behelyettesitettnek tünnek (pld.Firandzsia / Firenze?)
László Gyula a Nibelungenlied vonatkozó sorai alapján arra következtet, hogy e kérdéses határ Pitten-nél volt, Bécs és Bécsújhely között, az Alpok keleti lábánál. “Éppen azt a területet zárta le – a Bécsi-medencét – , amelyen egész sor későavar temető található” [László (1978), p. 96].
The Celtic word Vindos may reflect a widespread prehistorical cult of Vindos, a Celtic God. A variant of this Celtic name could be preserved in the Czech, Slovak and Polish names of the city (Vídeň, Viedeň and Wiedeń respectively) and in that of the city's district Wieden. Wieden a 4. Bezirk, a városmaggal szomszédos 4. ker. A várost a Dunával keresztirányban átszelő folyócskát szintén Wien-nek hívják (már a 11. században sok vízimalma volt), talán ezt hívták így elsődlegesen. Van két hosszú parti utcája, a Rechte és Linke Wienzeile, délen a 4-es metróval párhuzamosan, a Schönbrunni kastély is a jobb partján épült.
The name of the city in Hungarian (Bécs), Serbo-Croatian (Beč) and Ottoman Turkish (Beç) has a different, probably Slavonic origin, and originally referred to an Avar fort in the area.
Ha az avarok is még csak marginálisak, megtűrtek, akkor a honfoglaló csoport (teljesen jogosan) még annyi sem.
Micsoda??
Az avarok eltűntek -- ahogy az orosz közmondás is hozza -- a "honfoglaló csoport" meg 100+ év elteltével ontotta a szenteket a nyugati egyháznak: Szent István, Szent Imre, Szent László, stb. Az Árpád-házi királylányok kezéért versengtek a nyugati uralkodó dinasztiák, Skócia védőszentje magyar, Rómában magyar kápolna, magyar keresztes hadjárat a Szentföldre, stb.
Bizonya.
Ezért fontos, legkorábbi őseinkig (pannonok, eraviscusok) visszanyűlnunk.
Nem tudod tovább élésüket igazolni, annyi alkalmuk támadt az eltakaríttatásra: Róma Itáliába telepítette őket, a hunok elhajtották, a longobárdok Itáliába vitték, az avarok beolvasztották a maradékaikat, aztán együtt elszlávosodtak, majd elmagyarosodtak.
Irmagjuk sem maradt, néhány fényképezni való múzeumi tárgyon kívül.
Walter Pohl avar történeti könyvének legutóbbi átdolgozott angol fordításából:
1.1 Marginális európaiak?
Az Európa sorsát az ókorból a középkorba való átmenet idején meghatározó népek közül kevés maradt olyan kevéssé ismert, mint az avar. Csaknem egy negyed évezredig, 558-tól 796-ig, Közép-Duna menti hatalmi bázisukról Közép- és Kelet-Európa hatalmas területeit uralták. Hatalma csúcsán az Avar kaganátus egyaránt védelemre kényszerítette a bizánciakat és a frankokat, olyan távoli népekkel tartott fönn kapcsolatot, mint a szászánida perzsák és a közép-ázsiai türkök, továbbá meghatározó lenyomatot hagyott a Baltikum és az Égeikum közti szláv terjeszkedésen. Az avar birodalom bukását követően Nagy Károly udvara elámult a kagánoknak a Duna és a Tisza közti „ringjében” fölhalmozott kincsein.
Mindazonáltal az avarok idegenek maradtak az európai történelem számára. Attila hunjai, akik csak néhány évtizedig tartották meg hatalmukat, sokkal inkább jelen vannak az utókor emlékezetében. A Nibelung-ének (Das Nibelungenlied) és a vatikáni freskók mesélnek Attiláról, s az európai gyerekek megtanulják a nevét. Baján kagánt, aki az avarokat nagyhatalommá tette, alig említik a kézikönyvek. Ez azért is lehet, mivel ő és utódai a nyugati szomszédoknak, úgymint a langobardoknak és a frankoknak, kevés panaszolnivalót adtak. Míg a hunok és a magyarok fél Nyugat-Európát bejárták a Kárpát-medencéből, az avarok szinte kizárólag Bizánc ellen irányozták támadásaikat.
Az avarok maguk némák maradtak számunkra. Míg a bolgárok és a türkök uralkodói ugyanebben a korban hosszas feliratokat vésettek kőbe, az avarok területéről csak néhány rövid rovásszöveget ismerünk. Következésképpen az avarok történetét ellenségeik írták. Korabeli megfigyelőknek az ellenfél szinte névtelen volt. Baján az egyetlen avar uralkodó, akinek a nevét ránk hagyományozták; az összes többit méltóságukkal, a kagánnal nevezik meg a forrásokban. Egy maroknyi további egzotikus cím, mint iugurrus, kapkhan, canizauci és szűk tucatnyi név mindaz, ami megőrződött számunkra. Ez az anonimitás tudatos rendszert tükröz, vagy a krónikásoknak az avarok idegenségét illető érzését fejezi ki?
Számukra a „szőrös barbárok rút népe” hitetlennek, brutálisnak, kapzsinak és kiszámíthatatlannak tűnt föl(*1). Ugyanakkor a bizánciak nem vonakodtak a „barbárok” hadi készségeit átvenni, például a kengyelt, amit a steppei avar lovasok honosítottak meg Európában. A keresztény birodalom seregei és a „rút” közép-ázsiai lovasok közt több volt a közös vonás annál, mint amit a kor ideológiája magyarázhatna. A modern történettudomány régóta fogyasztja a tudósítóinak előítéleteit. „Halálos áradat” mely a „virágzó államokat és népeket a közös megsemmisülés örvényébe” rántotta, ahogy az egyik legkiválóbb velük foglalkozó modern történész az avarokra tekint(*2). Hogy az avar hadjáratok gyakran okoztak pusztulást és halált a bizánci tartományokban, az nem tagadható. A kagánok hadereje igen szakosodott hadigépezetre hasonlított(*3), melyet csak maga a háború működtethetett. Ám ami az ellenség számára vak dühöngésnek tűnt, az az erővel való gondos bánásmód, fenyegetések, támadások és egyezkedések ügyes váltogatása volt, ami a birodalom gazdagságának a megcsapolását tartotta fönn. A kaganátus lehetővé tette a harcosok számára, hogy szabályos keretek közt tegyenek szert javakra és presztízsre, melyek révén kifejezésre juttatták státuszuk és hatalmuk. A birodalom számára viszont a háború és béke – a belső és külső egyaránt – kiszámíthatóvá vált. Az igen militarizált kései római állam és a barbár uralkodók versengtek a mediterrán gazdaság által még mindig előállított javak szétosztásáért. Nyugaton a rómaiak utáni gót, frank és langobard királyságok sikerrel váltak az államapparátus uraivá. Az avarok nem céloztak meg hasonló integrációt. Mikor megkísérelték a későbbi bolgárokhoz és magyarokhoz hasonlóan a római mintát követő keresztény királyság alapítását, túlságosan késő volt tartós alapokat teremteni birodalmuk számára. A keresztény kaganátus, melyet az utolsó avarok a Fertő-tótól keletre igyekeztek megalapítani, a keresztény Európába való beilleszkedés elmulasztott lehetőségének megkésett karikatúrája lett.
Ez a kudarc nyilvánvalóan évszázados folyamat eredménye volt, nem pedig előfeltétel, miként ezeknek a nomádoknak kliséktől hajtott történetírása könnyedén hitetné el velünk. Nem az avarok vadsága és idegensége miatt történt, hogy barbárok maradtak, és mint ilyenek eltűntek a történelemből. Ezzel egyidejűleg az ezen kudarcot okozó adottságok vezettek el az általunk ismert Európához, s így a Nyugat korai történelmének részei. A középkorászoknak nem kellene föltételezniük tehát, hogy egy frank, római vagy bizánci a hatodik, hetedik vagy a nyolcadik századból „közülünk való” volt, másrészről meg az avar idegen. Hosszú időn keresztül a „germán” népeket a németek közvetlen elődeinek tekintették, ezzel a történelem tárgyának, miközben a keleti barbárok a néprajzhoz tartoztak. Az etnocentrikus világnézet megalkothatja a keresztény Nyugat (vagy ami még rosszabb a nordikus faj) felsőbbrendűségét azáltal, hogy már az ókorban ismert előítéletekre alapoz. Az istentelen avarok elleni háborújához Nagy Károly egy egész lajstromnyi hagyományos sérelemre hivatkozhatott(*4). A modern korban hasonló propaganda kísérte a „vadak” tengerentúli gyarmati alávetését. A 19. századtól fogva a nacionalizmus nem csekély részben a kora középkori népek rosszul értelmezett felfogásában keresett igazolást.
[ ... ] Az utóbbi évtizedek impresszív kutatási eredményei az életmódok sokszínűségét fedték föl a kora középkori Európában, valamint ezek egymást kiegészítő jellegét. Még az avarok kelet-közép-európai területén is egész sor kulturális mintázat sorjázik egymás mellett. Ahol az írott források némák, a régészet ékesszóló; mintegy hatvanezer avar sírt tártak föl eleddig(*6). Az effajta leletek történeti értelmezésének korlátai és lehetségessége határozottan nem vitathatatlan, s a régészet valamint a történelemkutatás közti párbeszéd alkalmanként félreértésektől szenved. Ám mégis, az eddigi eredmények sok mindent tisztáztak. Etnikai sokszínűség és rugalmasság, kulturális csere, gyakran nagy távolságokon, messziható politikai tevékenység és regionális differenciálódás tűnik föl egyre világosabban a steppe birodalmak kurrens vizsgálataiból(*7). A kora középkori népek sokféle csoportból tevődtek össze, melyek közös politikai keretre leltek, majd hamarosan együvé tartozónak érezték magukat. Ez az egyszerű modell igen hasznos a steppei etnicitás megértésében(*8). Az ilyen etnikai folyamatok szokatlanul gyors volta a steppei környezetben új nézőpontokat enged az etnikai identitás alakulásának dinamikájáról.
Az avarok történetének megírása két igen különböző kihívást támaszt. Egyrészt hozzá kell fognia a számos részletkérdéshez, mely a felfogásunk újkeletű előrehaladásából fakad. Tekintve a történeti információk szűkösségét, a források értelmezésében nüanszok jelentősen különböző általános képhez vezethetnek. Az alapvető források és a specialisták vitáinak áttekintése ezért aztán szükségszerű. Jelen munka tudatosan vállalja az interdiszciplinaritás kockázatát, s a középkorász felől keres párbeszédet a számos részes tudományterülettel: a régészettel és ókori történelemmel, az etnológiával, a klasszikával, a bizantinológiával, szlavisztikával és az orientalisztikával, ehhez társulva még egy sor filológiával, melyek kutatási eredményei gazdagíthatják az avarokról szóló ismereteinket. Mivel a szerző nem sajátította el valamennyi szakterület módszertanát, gyakran az eredményeikről való beszámolóra kell korlátoznia magát, illetve hogy történészi szempontból értékelje azokat. Ugyanakkor az avarok esetében az ilyen összegzés fölöttébb nélkülözhetetlen. Remélhetőleg az így nyert áttekintés ellentételezi a részletekben való hiányosságokat. Ha az avaroknak ez a jelen története a lehetőségein túlmutató jövőbeli kutatásokhoz eszközként lesz használható, már eléri célját. Remélhetőleg hasznosítható lesz több itt megfogalmazott új nézőpont és kérdés. Másfelől nem elégséges áttekinteni a szakterületek számos ágát, valamint ezen okból előadni egy anyaggyűjteményt megtoldva azt az ezt illető történeti kritikával. Jelen könyv célja – bármekkorák is a nehézségei – az egésznek a szemlélete. Ha a barbár és a birodalmi politikák összeütközése, a sokféle kulturális mintázat és társadalmi szervezet közti találkozó leíratik itt, akkor ez azért van, hogy hozzájáruljon annak a folyamatnak a megértéséhez, amelyből végső soron az európai középkor kiemelkedett. Talán az európai történelem képének egy elhanyagolt részlete nyilvánvalóbbá tehető ezzel. Az avaroknak ez a jelenlegi története ugyancsak azok felé az olvasók felé is irányul, akik számára ennek – és más – korai népeknek a sorsa eleddig kevéssé ismert volt, és akik – a szerzőhöz hasonlóan – hajlandóak szembenézni ezzel a különbözőségi kihívással.
