Mindenkiről van topic / kazárok,szkiták,vikingek,szarmaták stb... azt hiszem az avarok is megérdemelnek pár szót, ha másért nem a kengyel megismertetéséért, és a sok szép műtárgy
miatt...
"A kronológiai választóvonal a »korai szláv« horizont és a 8–9/10. század települései között a romániai lelőhelyek esetében is megfigyelhető. A román kutatók a késő avar, illetve a honfoglaló magyar népesség történeti-régészeti szerepét településtörténeti szempontból nem tekintik meghatározónak. A terület alaplakosságát a jelzett időszakban szlávként kezelik, valamint a mai napig is feltűnik a szakirodalomban a továbbélő romanizált népesség szerepeltetésének igénye [...]
A kárpátaljai 8–11. századi települések keltezési gyakorlata viszont nem különbözik lényegesen a magyarországi kutatásban tapasztalt hagyományoktól. Az itteni telepek datálásában is sok esetben figyelhető meg törés a 9. és a 10. század között, ez azonban nem a magyar honfoglalás miatt keletkezett sztereotípiáknak, hanem a Kijevi Rusz megalakulása körüli politikai változásoknak szól. A néhány település publikációjában feltűnő bordás nyakú edényekről Sztyepan Penyak nem vesz tudomást" (i.m. 77, 93)
Egy kicsit még Wolf Márián is – ahol az nem a hamvasztásos temetkezési rítus alapján tételez fel szlávokat a 9. századból – elveri Takács a port:
"A fenti szerzőpárosénál jóval árnyaltabb véleményt fogalmaz meg Wolf Mária a zemplénagárdi temető, valamint két, Karos határában feltárt településrészlet, Karos–Mókahomok és Karos–Tobolyka kapcsán. Habár mindkét település kerámiaanyagát a karosi II. számú honfoglaló temetőével állítja párhuzamba, végül, bizonytalanul ugyan, de szláv népességhez köti őket. Értékelése szerint a »Felső-Tisza-vidék számos pontjáról ismerünk a [ti. szláv – T. M.] temetőkből előkerült kerámiával jellemezhető településeket. Ezek némelyikében, Gergelyiugornyán, Szomotorban (Somotor), Karos-Mókahomokon, Karos-Tobolykán régészeti ásatás is folyt, amely a telepek 9. századi létét valószínűsítette. E helyütt mégsem foglalkozunk velük, hiszen a telepekről előkerülő leletek alapján nehéz a népesség etnikumára következtetni.« Majd pedig közvetlenül ezután így zárja mondandóját: »A fentiekből világosan látszik, hogy a Felső-Tisza-vidéken mind erőteljesebben kirajzolódik egy szláv népesség régészeti emlékanyaga.«
Emellett érvelésében szerepet játszanak a szláv etimológiájú helynevek, illetve az a feltételezés, hogy »a Felső-Tisza-vidéken igen nagy számban vannak a gazdag honfoglalás kori temetők. A 10–11. századi köznépet illetően azonban igen gyér adatokkal rendelkezünk. Lehetséges-e, hogy e köznép egy része a halomsírokba temetkező szlávság volt?«
Wolf Mária 2008-ban elkészült doktori disszertációjában is fenntartja véleményét a terület avar kori szláv lakosságával kapcsolatban, kevés bizonyító erőt tulajdonítva a helyneveknek, továbbá a szláv alaplakosság a honfoglalás koráig való továbbélését sem tartja alátámaszthatónak" (i.m. 29–30).
"A kerámia esetében a szerzők gyakorlatilag minden vizsgálható elemet szláv etnikumjelzőnek tekintenek, mivel »a jelzett kerámiaegyüttesek az alapvető edényformák, valamint a technológia és a díszítmények alapján semmiben sem különböznek a jól keltezett külföldi szláv településekétől«."
Ehhez fűzi hozzá lábjegyzetben: "Érdemes hozzátenni: a magyarországi nem szláv települések kerámiaanyagától sem."
Több, elsősorban a késő avarok kárára elkövetett nyilvánvaló régészeti baklövésről számol be Takács, így például Erdélyi István és Szimonova Eugénia következtetéseről (Szimonova volt az, akit egyszer Bakay kizavart közös dolgozószobájukból meg a 60-as években, sürgős pártügyeinek intézésére hivatkozva):
"Erdélyi István és Szimonova Eugénia véleménye szerint a fent felsorolt települések (és emellett több, a monográfiában szereplő, terepbejárás útján azonosított lelőhely) egyértelműen szlávokhoz, méghozzá fehér horvátokhoz köthetők. Érveik között egyaránt szerepelnek települési objektumokkal és kerámiával kapcsolatos megfigyelések, és ezek mindegyike ugyanazon a módszeren alapul: a közép- és kelet-európai, szlávok által lakott területekkel való összevetésen.
Az objektumok esetében szláv etnikumjelzőnek tekintik a hosszúkás alaprajzú boronaházakat és kőkemencéket, illetve Szimonova monográfiájában már az agyagkemencéket is ebbe a kategóriába sorolja. A keskeny boronaházak előfordulásáról nem közölnek pontosabb adatokat, csak azt emelik ki, hogy Kelet-Európában jóval ritkábbak, mint a négyzetes alaprajzú háztípus. Ennél gyakoribb a kőkemencék előfordulása, az ásatók szép számmal hoznak fel rá példákat a mai Románia, valamint az egykori Csehszlovákia és Szovjetunió területéről.
Szimonova művében összegyűjtötte a közép-kelet-európai agyagkemencéket, melyekről térképet is közöl. Megemlíti, hogy ezeket már az ókori Mezopotámiában is használták, majd a Kárpát-medencében a római korban tűnt fel és a 20. századig használatban maradt, szláv etnikumjelző mivoltát azonban végső soron nem vonja kétségbe, habár ellenvéleményeket is ismertet.
A kerámia esetében a szerzők gyakorlatilag minden vizsgálható elemet szláv etnikumjelzőnek tekintenek, mivel „a jelzett kerámiaegyüttesek az alapvető edényformák, valamint a technológia és a díszítmények alapján semmiben sem különböznek a jól keltezett külföldi szláv településekétől.” Ennél részletesebben értekeznek a kézzel formált sütőtálakról és sütőtepsikről, melyeknek gazdag középkelet-európai analógiáit vonultatják fel. Szimonova monográfiájában ugyan több helyen is hangsúlyozza, hogy ilyenek Eurázsiában már jóval időszámításunk kezdete előtt is használatosak voltak, illetve a Kárpát-medencében a római kor óta ismertek, mégis a szlávokkal hozza őket összefüggésbe. Ezenkívül kiemelik még a kézzel formált, kihajló, ujjbenyomkodással díszített peremű fazekak meglétét, melyek szerintük kelet-európai párhuzamaik alapján egyértelműen a szláv etnikumhoz köthetők. Még Szimonova is elismeri azonban, hogy a korai fehér kerámia készítése elsősorban a környéken megtalálható kaolin használatával áll összefüggésben, így etnikum meghatározására nem használható. Később annyiban módosítja a véleményét, hogy e kerámiatípus használatát bizánci előzményekkel hozza összefüggésbe.
A fentieken kívül a szerzők a helynevek etimológiáját és a Csörsz-árkon kívül eső területek késő avarokhoz köthető leletanyagának hiányát használják fel a felső-Tisza-vidéki kora középkori szlávság létének alátámasztására. A mátészalkai és záhonyi szíjvégeket először a 9. századi bolgár jelenléttel magyarázzák, majd Szimonova később elveti ezt, de továbbra sem tartja valószínűnek a két szíjvég avar eredetét" (i.m. 28–9)
Takács Melinda: "Egészen a legutóbbi időkig a régió avar településterületének keleti határát a Csörsz-árok ma már nem látható, csak sejthető legkülső keleti vonalában határozták meg, amely Nagyhalász–Kemecse–Napkor–Nagykálló–Nyírábrány települések mentén húzódhatott. Ettől északra és keletre ugyanis az utóbbi évtizedben megkezdődött nagyberuházásokig nem került el számottevő avar leletanyag. Ezt az állapotot többé-kevésbé rögzíti Lőrinczy Gábor 2001-ben íródott tanulmánya, illetve Szentpéteri József 2002-ben megjelent, de már 1993-ban lezárt gyűjtése is [ADAM II – Afrikaans8], 59 lelőhellyel. A Csörsz-árok avar kori településekkel való kapcsolatát 2003-ban a rétközi leletek kapcsán Istvánovits Eszter is megerősítette, az itt regisztrált 15 avar kori temető és 13 település mindegyike ezen belül helyezkedik el. Az új feltárások és gyűjtések alapján azonban a Csörsz-árok településszervező volta egyértelműen megdőlni látszik
[...] leszögezhetjük, hogy a Csallány Dezső által felállított avar településtörténeti alapok egy része meghaladottnak tekinthető, elsősorban a Csörsz-árok településszervező voltának megingása miatt. Mint a mellékelt térképen is láthatjuk, a korábban elsősorban a temetkezések által meghatározott avar településterület »megindult« kelet felé (Lőrinczy Gábor 2001-es gyűjtése óta mintegy 20 km-rel), de ennél jóval markánsabb fejlemény a késő avar kori települések »elburjánzása« egészen az országhatárig, és még azon is túl. Ezt a változást Csallány Dezső [ADAM I, 1956 – Afrikaans8], majd később Szentpéteri József az ADAM kéziratának lezárásakor értelemszerűen még nem érzékelhette, Lőrinczy Gábor 2001-es tanulmányában azonban már felfigyelt a »fehér foltnak« számító keleti területek lakatlan mivolta ellen szóló jelekre. Megállapításait az utóbbi évtized feltárásai maximálisan igazolták[...] Az avarok jelenlétéről Ioan Stanciu elsősorban a temetkezések alapján mond véleményt. 2000-ben összesen 12, biztosan késő avarokhoz köthető sírlelet [12 temető! – Afrikaans8] volt ismert a területen, ezek véletlenül kerültek napvilágra [a 2 db hamvasztásos, szlávként azonosítható temetővel szemben – Afrikaans8]. Elhelyezkedésükből megállapítható, hogy a Csörsz-árok feltételezett harmadik, Érmihályfalva vonalában futó szakasza nem határozta meg az itteni késő avar településterület szélét, ettől keletre is kerültek elő avar leletek. A kis sírszámú temetőik szerinte kevés lélekszámú, dinamikus, állandóan mozgásban levőközösségek létét feltételezik, amelyek a területen legfeljebb az uralmukat biztosították.A szláv alaplakosság avarokhoz képesti arányát nehéz megbecsülni, lévén, hogy a térségben a tárgyalt időszakban szinte teljesen hiányoznak a hamvasztásos temetkezések [Az eddig ismert két közeli lelőhely Szilágynagyfalu/Nușfalău (COMŞA 1959) és Szamosfalva/Someșeni/Mikelsdorf (MAKRYA 1958) – Takács Melinda]. Ez azonban véleménye szerint jelentheti azt is, hogy a szlávok átvették az avar temetkezési rítusokat [Ezt némileg bonyolult elképzelni, ha a területen nem élt számottevő avar népesség – Takács M.]" (Egy kora középkori település a Nyírségben – Adatok a Felső-Tisza-vidék kora középkori településtörténetéhez, PhD-értekezés, Szeged, 2018, 33, 55, 91)
Szőke Béla Miklós: "az embertani vizsgálatok alapján a mosaburgi grófság népessége – főleg az alsóbb társadalmi rétegek vonatkozásában – alapvetően a Kárpát-medence nyugati felének avar és Karoling-kori temetőiből ismert lakossághoz tartozik [...] Az Esztergályhorváti-Alsóbárándpusztán, Alsórajk-Határi táblában és Zalaszabar-Dezsőszigeten temetkező közösség antropológiai elemzése alapján egy olyan egységes embertani képet nyújtó népcsoport telepedhet le itt, amelyik a korábbi, 6–8. századi »avar–szláv« zalai lakosságtól jobban különbözik, mint bizonyos más dunántúli és délnyugat-szlovákiai temetőkben nyugvóktól (leginkább Kaposvár-Fészerlak, Toponár, Želovce/Zsély), és biztosan nem a Morva-medencéből származik (Éry et al. 2004 35). Érvényes ez Garabonc-Ófalu I. temetőjére is azzal a kis különbséggel, hogy ezzel a nagycsaláddal a legközelebbi rokonságot az ugyancsak Priwina fennhatósága alá tartozó Pettau/Ptujban elhunytak mutatják, és közel áll hozzájuk a Zalavár-Kápolnánál feltárt kora Árpád-kori temető népessége is (Éry 1992). A részletes antropológiai feldolgozásokat ld. Garabonc I–II, Zalaszabar-Dezső-sziget esetében Éry 1992; Alsórajk-Határi tábla: Éry 1996; Zalaszabar-Borjúállás-sziget: Mende 1999; Zalakomár: Éry 2001; Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta: Éry et al. 2004; Zalavár-Rezes: Évinger–Bernert 2005" (A Karoling-kor Pannóniában, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet–Magyar Nemzeti Múzeum–Martin Opitz Kiadó, Bp., 2019, 437)
Vékony Gábor szerint "Győr legkorábbi templomának Ábrahám-patrocíniuma valószínűleg nem választható el a 805-ben megkeresztelt Ábrahám avar kagán nevétől, ami Győr folyamatos központ szerepére utalna a 9. századtól" (Komárom-Esztergom megye a honfoglalás korában, in: Magyarok térben és időben – Nemzetközi Hungarológiai Konferencia, Tatabánya–Esztergom, 1996. május 28–31, Tudományos Füzetek 11, Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Múzeumainak Igazgatósága, Tata, 1999, 191).
A korai időszakra vonatkozóan egyébként Jordanes munkája jelent támpontot, bár legtöbb kézirata az utrigurok neve helyett az ultziagir elnevezést használja."
Egy igazi kézirata volt, az elégett Mommsen házában...
The Baγān of the Fratarakas: Gods or ’Divine’ Kings?
In: Religious Themes and Texts of Pre-Islamic Iran and Central Asia: Studies in Honor of Professor Gherardo Gnoli on the Occasion of his 65th Birthday on 6th December 2002. Edited by Carlo G. Cereti et al., 265–288, Beiträge zur Iranistik 24, Wiesbaden: Winter, 2003
All these forms are used as honorific titles, not only of gods but also of kings and other men of high rank, in which case the translation “lord” is usually appropriate, e.g., Bactr. i bago šao Kanēški “the lord king Kanishka.” In Zoroastrian Pahl. im bay “this lord” and ōy bay “that lord” mean “His (present) Majesty” and “His late Majesty” respectively. A peculiar use of the plur. form to refer to the monarch is found in the Sasanian inscriptions (and perhaps in the Sogd. “Ancient letters,” see W. B. Henning, “Soghdisch βγʾʾn-,” ZDMG 90, 1936, pp. 197-99), e.g., Inscr. Parth. LKM ʾLḤYN (išmāh baγān) “Your Majesty.” [királyi többes]
Khotan Saka has beʾga-, baʾga-, and be– in the title beʾgarakä, baʾgarakä, and berakä for Turkish bägräk. From Turkish, in proper names Ossetic has bī “prince,” as in Baras-bī “tiger, prince.”
Turkish took the title bäg, beg, and later bey; in early Turkish in Brāhmī script it was bhek, and in Byzantine Greek the Khazar title was written mékh. The form bägräk occurs in a Turfan Manichean source. In Arabic script the Turkish title was bag, baḵ, and bāk.
The sacred fire called farn-baγ “the distributor (god) of farn” (farn was equated with Aramaic GDHǰ “fortune”) was located at Kārīān in Fārs. The Pāzand read the name as farō-bag and in Armenian it probably gave hour-bak.
In Kushan inscriptions this baga– is vaka– and vvaga-in the name Vaka-mihira and Vvaga-mihira “the god Miθra.” The v– and vv– are an attempt to express the fricative β. The Kushan bakana-pati– “temple official” is βγn-pt in Sogdian. Armenian has bagin (q.v.) “shrine, altar” from Parthian.
Choresmian from Toprak-kala has βγy for the sixteenth day of the month corresponding to mtr “Miθra,” as Bīrūnī gave fyγ, *βaγ, from βaγi for the same day.
The word baga- occurs in many proper names in ancient Persia. In Greek these names are written with Baga- and Mega-. The name bg-srw, *baga-srava- occurs in an Aramaic papyrus from Egypt.
Two toponyms contain the word baga- in Persia, others are in Armenia. The rock of Behistūn, Bīsotūn is on tò Bagístanon óros. The Bundahišn cites Baγ-dāt ī baγān-dāt “Baghdad which is created by the god(s)” (TD2, p. 205.12).
In the sense of “portion” Gathic Avestan has baga-, beside later baγa- and baγā-, which is glossed by Zor. Pahl. baγ, bažišn, and baxtārīh.
The derivative baxta- “distributed, allotted” also is frequent later. The Avestan phrase in Vištāsp yašt 38, baxta-ca nivaxta-ca, is explained to mean pat nēvakīh ut frazandān “possessed of good things and children” where “possessed” is Pahlavi baxtadār (baxtiyār). The baxt “fortune” takes the form of a varrak ī vazurg “great ram” mounted behind Artaxšaθr (Ardašīr) in his flight from Artapān (Ardavān).
The noun derivative bāga- is also important in connection with baga-. A later form is attested in Khotan Saka haṃbāya- (sing. haṃbā, plural haṃbāya) “portion” corresponding to Turfan Parthian ʾmbʾg, *ambāγ, Turfan Persian hmbʾw, *hambāv, “rival,” Zor. Pahl. hambāγ, Pāzand hambāi, hambāe “companion.” Through connection with “possessions” the Iranian bāy gave Turkish bai “rich,” whence Mongol bayan “rich.” In Ossetic the Turkish bai- occurs in the personal family name Bai-tuγantä “rich” and “bird of prey.” As a “portion of land” New Persian has bāγ “garden” and Pāzand has bāγastą i vahəšt “garden of Paradise,” that is Garō’amān, and vahišt is in Zor. Pahlavi bō’astān “garden as place of perfumes.” From Alanian (that is older Ossetic) Caucasian Čečen has (with many other words of Alanian origin) the word bai “meadow, lawn,” plural beš, with Inguš bai, plural bäš (the plural suffix is -aš and -s-).
This bāy “rich” is also found in the Finno-Ugrian Ostyak way.
Baján "személyneve" sokak szerint inkább méltóságnév: elképzelhető, hogy a perzsa nagykirályok címét vette át.
Baga– is attested in early and late Iranian with two meanings (1) agent noun “distributor,” glossed by Parsi Sanskrit vibhaktar– and (2) noun of action and result “portion.” Beside the noun, the verb bag– “give or receive portions” is in frequent use: bag-, present baj– and baxš-, participle baxta-, and nominal derivative bāga-. The cognate words are cited in full in Dictionary of Khotan Saka, p. 300: Avestan baž-, baxta-, bāga-; Sogdian βaxš-, βxt-, βγn-; Zoroastrian Pahlavi baxš-, baxt; Khotan Saka būṣṣ-, būta-; Old Indian (Sanskrit) bhájatiṃbhaktá-, bhága-, bhāgá, traced in Indo-European in J. Pokorny, Indogermanisches etymologisches Wörterbuch, Bern and Munich, 1959, p. 107 s.v. bhag-.
The agent noun baga– “distributor” was adopted as a name for “god” and “gods.” In Old Persian baga– occurs beside maθišta bagānām “greatest of gods” for Ahuramazdā. It renders the Akkadian Semitic ilu “god.”
In the Avesta the word yazata– “worshipful” was preferred, the later Zor. Pahl. yazd and Ossetic izäd, in Greek script isdi– in the name Isdigerdēs, Yazdkirt, Armenian Yazkert. The other word of divinity, dai– “shine,” is retained once in the Avestan word dyaoš “from the sky” (genitive from dyau-) and in daiva– of the Avestan phrase daēvāiš-ca mašyāiš-ca “with gods and men.” Normally this word for the ancient gods was developed to “devils” in the Zoroastrian tradition. The North Iranian Khotan Saka also had developed dyūva– “devil” from daiva. A trace of the older “god” can be seen in the name Dēv-dād “created by god.” Xerxes in a Persepolis inscription reported daivadānam viyakanam “I destroyed the house of devils” (XPh 37).
In the later Zoroastrian books Pahlavi and Pazand baga- became baγ (bkˈ, bγˈ, Pāzand baγ) and occurs associated with yazata- in the phrase yazdān baγān “gods” (bkʾn, bγʾn). A lost nask “book” of the Avesta (a word preserved in its earlier non-technical sense in Caucasian Georgian naskʾ-v-i “knot,” verbal naskʾ-va) was called Baγ (bkˈ) and Baγān. The Avestan baγō.baxta- can be rendered either “bestowed as a portion” or “distributed by the gods,” the second meaning can be supported by the compound (Dēnkard, ed. Madan, p. 603.6) baγ-tāšīt “created by gods.” The Aramaic ALḤA “god” was interpreted by baγ; it is used in the Ḥājjīābād inscription and in the inscription of Šāpūr I, Parthian line 1 mzdyzn ALḤA, *mazdēẓn baγ, Greek masdaasnēs theos. The king Ḵosrow I is called im baγ “his present Majesty” (Dēnkard, p. 413.9). Šāpūr son of Ohrmazd is quoted in Škand-gumānīk Vičār (ed. P. J. de Menasce, Fribourg, 1945, pp. 118-19, 10.70) ōi baγ šāhpūr ī šāhą šāh i hōrməzdq “the god Šāpūr king of kings son of Ohrmazd.” The baγ yazdkart is cited in Dēnkard, p. 949, 21. The word baγa– gave Sogdian βγ (in Arabic script this β– was expressed by the letter f with three dots on it, which in normal Arabic could be replaced by f). The Buddhist Sogdian employed βγ– of the Buddha P 2.1137-45 βγʾn βγtm pwty “the most godlike of gods Buddha.” The Khotan Saka had preferred gyastānu gyastä “god of gods” from yazata-. Sogdian had the plural βγʾyšt, *βaγišt, gen. plural βγʾn, *βaγān, and βγʾstʾn, *βaγastān for “paradise.”
The Kušan bagapouro (from baga-puθra-) is represented in Turfan Parthian bγpwhr and New Persian faγfūr, and found in Armenian čen-bakour, the Chinese imperial title ṭʿien-tsï “son of heaven,” to which the Old Indian word was deva-putra-. Manichean and Christian texts use this same word for “son of god.”
Turfan Parthian had bg, *baγ with plural baγān and adjective baγānīγ. Turfan Persian had developed –y– from –γ– in by, *bay, plural baʾān (bʾʾn) and adjective bayānīγ. This bai is found in New Persian bē-doxt, bē-loft from *baga-duxtā “daughter of god” for the planet Venus. About A.D. 800 Iranian baγ is present in Kirkut (Qiṛγiz) bai, written by the Chinese sign buâi (Mathews, Chinese-English Dictionary, no. 4991, modern pei) cited in JA, 1950, p. 298. The Kirkut adopted the Turkish language only in the 7th-8th centuries.
A kagáni cím Baján által történt felvétele a türkök szemét csípte roppant mód, míg a bajáni titulus használata a szászánida istenkirályokat (sahansahok) sérthette volna – amennyiben személyiségi elven továbbra is igényt tartanak a függetlenült avar segéderő szolgálataira. Persze ilyesmiről nemigen lehetett szó, ez a fajta, személyi elvre alapozott igény a sztyeppére volt jellemző.
... A testvérháborúban győztes Zabergán végül 558/59 telén a Duna jegén átkelve három hadoszlopban újra megtámadta Bizáncot, a főváros ellen maga vezetve a sorokat, de a visszahívott, idős Belizár vezetésével a birodalom végül úrrá lett a helyzeten. A kutrigur vezér hatalmas zsákmánnyal megrakodva tért haza a római határokról. Mindez az avar hódítás előestéjén történt. Legközelebb már Baján alattvalóiként, illetve Megalé Bulgária története során, az ottani népek között hallunk az említett ugorokról. A korai időszakra vonatkozóan egyébként Jordanes munkája jelent támpontot, bár legtöbb kézirata az utrigurok neve helyett az ultziagir elnevezést használja.
... A pahlavi itt egyértelműen középperzsa, a Zabergán nevet perzsa főemberek, hadvezérek viselték. A Zibriqān név 'hold'-at vagy 'rövid szakállú ember'-t jelentett (Hugh Kennedy ford.: Al-Manṣūr and al-Mahdī; State University of New York Press, Albany, 1990, 47)
... ... a Zabergán parthus eredetű/közvetítésű személynév, és ezek a lovas népek a szászánidák segéderői voltak Bizánc ellen. I. Sápur Kr. u. 261. évi feliratán a görög Zαβρíγαν változataként szerepel a parthus Zbrkn és a pahlavi Zplk'n. 586-ban Khlomarón erődjét is védelmezte a rómaiakkal szemben egy Zabergán
... Otto Maenchen-Helfen: "Leader of the Kutrigur Huns about 550–560 [Moravcsik, BT 2, 128. Menander has τόν Ζαβέρταν (EL 17014, 20) and τῷ Ζαβέργα (17024); he would, thus, have written Ζαβέργας]. Justi compared the name with Ζάβαργος in two inscriptions from Tanais, assuming that -an was the patronymic -ana, -an [Justi 1895, 377, 523; Zgusta 1955, 109]. Zabergan is a Persian name. In the inscription of Shapur I, 261, A. D., it occurs as Pahlavi zplk'n, Parthian zbrkn, and Greek Ζαβρίγαν [Honigmann and Maricq 1953, 59]. Although Ζαβέργαν, the general who in 586 defended the fortress Chlomaron against the Romans [Theoph. Sim. II, 8, 7; for Ζαβέρτας, read Ζαβέργας, cf. M. de Saint Martin in Lebeau 1820, 10, 242], might have been the commander of barbarian auxiliaries and, therefore, a barbarian himself, Ζαβεργάνης, a minister of Chosroes I [Procopius I, 23, 25–26; II, 8, 30; 26, 16-19; Anecd. II, 32], was certainly a Persian [Mutafčiev (1932, 67) maintains that Zabergan was a Hephthalite. He does not state his reasons; there are none]."
... Zabergán perzsa neve (=rövid szakállú) megint csak arra enged következtetni, hogy mielőtt Bizánc ellen támadásokat intéztek volna, és "védelmi pénzeket" követeltek volna a császártól, ezek a kuturgurok szászánida szolgálatban álltak "a kapukon belül", ahogy Ál-Zakariás fogalmaz.
Amikor a kuturgurok pár éven belül avar fennhatóság alá kerültek, átvették tőlük az évpénzszedés szokását. A bizánci források kifejezetten utalnak arra, hogy Baján ugyanazt a "védelmi pénzt" követelte Keletrómától, mint amit az addig az utiguroknak és kutriguroknak fizetett. Corippus rejtélyes soraiban pedig aligha véletlenül kerülnek elő a perzsák: úgy tűnik, a perzsa zsoldba fogadott avarok sikeresen önállósultak, és észak felé eredményesen törték át a perzsa limest – vagy talán még erre sem volt szükség, amennyiben itt, a Kaukázus vidékén védelmi feladatokat láttak el. Családostul, lakószekereken érkeztek a pontuszi sztyeppékre. A magyar nyelv iráni jövevényszavainak egy tekintélyes része feltehetően az ő közvetítésükkel került hozzánk. Talán a Baján személy-/méltóságnév is ilyen.
"Ebben az erősen férfiak köré szerveződő avar társadalomban a nők mindig »a közösségen kívülről« érkeztek, és a népesség nagy részének nem csak egy partnertől volt gyermeke. Két esetben a nő a mostohafiának is szült utódot" – mondja a 24.hu-nak dr. Rácz Zsófia régész.
A Bécs környéki avar kori archeogenetikai elemzés ugyanennek az exogám gyakorlatnak az érvényesülését mutatta ki, másfelől pedig Leobersdorfban pl. egy avar nő a nagypapának és unokájának is szült gyereket.
https://24.hu/tudomany/2024/05/07/karpat-medence-avarok-regeszet-tortenelem/ "Ebben az erősen férfiak köré szerveződő avar társadalomban a nők mindig »a közösségen kívülről« érkeztek, és a népesség nagy részének nem csak egy partnertől volt gyermeke. Két esetben a nő a mostohafiának is szült utódot" – mondja a 24.hu-nak dr. Rácz Zsófia régész.
Ami történetileg is helyes - ekkor vették át a hatalmat - végleg - Árpád és Kurszán elitjei - Kurszán "tőrbecsalása" után - került azután a hatalom ( közel 400 évig ) végleg, az Árpádok kezébe!
A Kurszán haláláig tartó "kettős fejedelemség" - pont ugyan az volt, mint a Türk Birodalomban Bumin és Istemi idejében - egymás mellett irányították a Birodalom részeit... A nyugati magyarság a KM - ben soha nem élt a "szokásosan kettős fejedelemségnek nevezett ( kende+gyula) hatalommegosztás szerint. A "hetumoger" - Árpádot választotta "vezényló fejedelemnek" - ami azonban nem terjedt ki a csatlakozókra... csak Kurszán halála után lettek a "nyolcadik törzs"...!!!... akiket azután a Bíborbanszületett előtt... Bulcsú hazudott "elsőnek"...!!!... aminek pedig az Augsburgi vereség vetett véget ... és lettek a csatlakozókból "senkik"... "meghódolt kumánok=kumavidékiek"... akik azután a - középkorban a székelyek közé vegyülve - élnek ma is tovább.
Vagyis a kutatás tárgyát adó temető, nem az "avar világról" - szerintem - hanem az avar kori KM - világról ad információt. A feltárt temetők népességét uraló J1a - és J2b - apai Y-DNS - egyálltalán nem utal az "ázsiaiavar" - eredetre, sokkal inkább utal, a neolítikus népesség túlélésére! Amint azt a Révész interjúban megismert Dél-Dunántúli temetők leleteiben is láthatjuk.
Vagy!!!... avar "tömegek"... soha nem vonultak bé a KM - be... csak "katonák"... telepedtek le...!!!...???...
"552-ben a türkök megdöntötték a zsuanzsuanok birodalmát, majd nyugat felé hatalmas területekre terjesztették ki uralmukat és a heftalitákat is legyőzték. Ezzel egyidőben indul meg az avarok vándorlása Kelet-Európába. 558-ban már avar követek jártak Bizáncban, majd 567-re meghódították a Fekete-tengertől északra élő onogur-bolgárokat (utrigurok és kutrigurok), valamint a szlávokat (antok). 567-ben uralkodójuk, az Al-Duna mentén tartózkodó Baján kagán szövetséget kötött a Kárpát-medencében élő longobárdok királyával Alboinnal, aki ennek következtében legyőzte az itt uralkodó gepidák királyát, Kunimondot. Az avar szomszédságot túl fenyegetőnek érezve végül a longobárdok 568 húsvétján állataikat hátrahagyva Észak-Itáliába vonultak, így az avaroké lett az egész Kárpát-medence, ahová a kagán a székhelyét is áttette.
Az Avar Kaganátus megalakítását tehát 568-tól számíthatjuk, amikor a Kárpát-medence kizárólagos uraiként ide helyezték központjukat, ahol gepida, szarmata, szláv és bolgártörök népcsoportok felett uralkodtak. A birodalom a 9. század elejéig állt fenn, amikor Nagy Károly Frank Birodalma és Krum bolgár kán dunai bolgár birodalma felszámolta."
Az álavar kérdés Priszkosz rétor után csak Menandrosz és Theophülaktosz Szimokattész bizánci történészek tudósítanak újra az uarkhoniták néven említett avarokról. Theophülaktosz írja, hogy a türkök először a heftalitákat – más néven abdeleket – győzték le, majd az avarokat, de nem azokat az avarokat, akik 557-ben jelentek meg Bizáncban és Európában.
Theophülaktosz azt állítja, hogy az Európába jött avarok nem azonosak a korábban Ázsiában élő avarokkal, hanem csak felvették a nevüket, hogy megfélemlítsék a többi népet, és valójában az oguroktól származnak. Theophülaktosz így őket „álavaroknak”
(pszeudoavaroi) hívja.
Ugyanakkor leírja, hogy két néprészüket uarnak és hunninak nevezik. Ez ugyanaz a kettős népnév, mint amivel korábban Toharisztánban találkoztunk (uar – hiungnu). Ugyanakkor a heftalitákkal való azonosság ellen szól, hogy Theophülaktosz határozottan különbözőnek állítja a két népet. A névfelvételről szóló történethez hasonló viszont már előfordult Tacitusnál is, úgyhogy költött is lehet a legenda. Ez a kérdés máig nem tisztázott, tehát az álavarokról szóló történet akár hamis is lehet. Bár úgy tűnik, a keleti népeknél nem ritka az a gyakorlat, hogy egy nép/csoport egy másik, félelmetes hírű népnek adja ki magát, ami akár félig igaz is lehetett, ha egyszer annak kötelékeiben éltek/harcoltak - ( székelyek = hunok )
Vagy... lehet, hogy a véletlen játékának köszönhetően, sikerült tallni egy olyan populációt, amely a neolítikus kortól kezdve fennmaradt... miután az avar invázó elől menekülve sikerült egy olyan természeti adottságokkal védett területen megtelepedniük, amely biztosította a továbbélést egészen a Honfoglalásig.
