Hogyan vállalhatnám fel a családom előtt, hogy szexuális tartalmú kényszergondolataim vannak? Fiatal egyedülálló férfi vagyok, még a szüleimmel élek. Régóta szenvedek ezektől a gondolatoktól, de csak nemrég tudtam meg, hogy ez valószínűleg ocd. Vannak napok, mikor szinte egész napra eluralják az elmémet különféle erotikus, gyakran perverz gondolatok, ilyenkor nagy nehézséget okoz másra gondolni, ami eléggé rontja az életvezetésemet. Valószínűleg terápiára lenne szükségem, de nem tudom, hogy tudnám eltitkolni a szüleim, testvéreim előtt, hogy mivel is kezelnek. Elsüllyednék szégyenemben, ha megtudnák. Esetleg egyedül mit tudnék tenni a gondolatok ellen? Az világos, hogy ha nem akarok rájuk gondolni, akkor esélytelen másra gondolni. Próbáljam elterelni a figyelmem? Írjam le a gondolataimat (mondjuk egy jelszóval védett word dokumentumba)? Minden reakciót nagyon köszönök! Minden jót mindenkinek!
Szerintem ahogy az egészséges embereknél is vannak jobb és rosszabb időszakok, úgy a kényszer is időnként felerősödik , aztán gyengül én is érzem ezt, de a skizofrénia teljesen más.
Szia, nem tudom, hogy más betegségeknél hogy van. Nálam nincsenek ilyen periódusok, hanem folyamatosan van. Azt viszont megfigyeltem, hogy az életkorral változik. Vagyis harminc éves korom előtt más volt, mint mikor harminc felett előjött. Huszonévesen volt egy kényszeres időszakom, majd évekre elmúlt. De sajnos az orvosok szerint harminc fölött már megmarad, akinél előjön, ahogy már lentebb is írtam.
Fontos! Azért harminc fölött se reménytelen a helyzet, csak akkor már nem szabad azt várni, hogy elmúlik a "dili". Mert akkor még jobban előjöhet esetleg. Inkább arra kell törekedni, hogy alacsony szinten legyen a kényszeresség.* Ebben segít a gyógyszer meg a pszichoterápia. Én pl. dolgozni tudok mellette, ami nem volt mindig jellemző. De egyébként a pszichoterápia nem csak a kényszerességre hat ki, hanem az életvezetést is megváltoztatja (ha addig nem volt rendben). Csak sajnos általában pénzbe kerül ... Érdekes, ha önmagában csak az életvezetésre vagy csak a kényszerekre irányul a terápia, az nem túl eredményes. De ha egyszerre kezeli a pszichiáter a kényszert meg a személyiségzavart is, annak sokkal több haszna van.
*Hogy néz ez ki a hétköznapokban? Pl. nem megyek vissza ellenőrizni a villanyt. Nem végzek hosszadalmas rituálékat gondolatban, ha valami kellemetlen jut eszembe. Kidobom azt, amit addig gyűjtögettem stb. Ez szuper érzés, viszont még nem jelenti azt, hogy elmúlt a "dili"! Inkább azt mondanám, hogy az ember visszatér a normális hétköznapokba, ahol nem várja tűzijáték és pezsgőbontás az elért eredményért. Az ember hajlamos ilyenkor valami paradicsomi állapotot, tökéletes boldogságot várni, és csalódik, ha ez nem következik be. Pedig az az igazi eredmény, hogy ha ezután történik valami, akkor normálisan reagáljunk rá, ne kényszeresen. Például hihetetlen érzés volt, hogy múltkor mentem az utcán, és azt vettem észre, hogy hétköznapi dolgokon járatom az agyam, miközben nézegetem a kirakatokat (persze gyorsan valami rosszra gondoltam). Olyan volt, mint régen, "normális" koromban. (De azért azt megjegyezném, hogy olyan se szeretnék lenni, mint régebben, mert huszonévesen elég sok problémám volt munkahelyen, párkapcsolatban stb.)
Sziasztok! Lenne egy kérdésem azokhoz, akik szintén OCD-sek illetve konyítanak valamit a dologhoz: szerintetek a kényszerbetegség is olyasmi, mint mondjuk a skizofrénia, hogy vannak időszakok (ún. sub-ok), amikor érvényesül a betegség és jobban vannak kényszergondolatok akármi is van, és vannak időszakok, amikor nincsenek illetve nem annyira erősek? Ugyanis én magamnál ezt figyeltem meg... Ezt a felvetésemet mindig el is mondom a pszichiáteremnek, amikor találkozok vele, de ő csak kiröhög (illetve röhög rajta), és azt mondja, hogy ez nem így működik az OCD-nél... Viszont én mindig ezt tapasztalom magamon már nagyon régóta, szóval nem értem... Most vagy én vagyok a hülye, vagy a pszichiáterem nem ért hozzá (ami érdekes lenne, mivel vezető főorvos is...), vagy csak nálam áll fenn ez a speciális helyzet, hogy a skizofréniához hasonlóan ún. sub-ok vannak nálam is, csak ezek "kényszeres sub-ok"?
2. Írtam lentebb, hogy rám az agresszív kényszergondolatok a jellemzőek, vagyis pl. katasztrófától való félelem. Pl. a házunk leég vagy ilyesmi, ha nem kapcsolom ki a villanymelegítőt stb. Igazad van, nem könnyű erről nyilvános fórumon írni, mert sajnos mindig megtalálnak minket a bunkó emberek, akik beszólogatnak. De szerencsére leginkább sorstársak olvassák a topikot. Egy másik gyakori félelmem, hogy saját magamra hozok valamilyen betegséget, pusztán azzal, hogy rágondolok, pl. rákot. Nekem ez az első időszaktól kezdve megvan, de most pl. a házzal kapcsolatos félelmek nagyon ritkák, és a rákkal kapcsolatos gondolatok sokkal gyakoribbak.
Másik, ami lényeges, hogyha az ember próbálja kisebbíteni vagy meg nem történtté tenni ezeket a képeket, akkor azok még inkább előjönnek! Sőt, a pszichoterápián egyenesen arra kérik az embert, hogy beszéljen ezekről a képzelt félelmekről, ami pont az ellenkezője annak, amit a beteg addig csinált.
4. Én a kényszerbetegség viselkedésterápiáját egy önsegítő könyvből ismertem meg, amiben az angol szerzők azt ajánlották, hogy szakember hiányában az ember magán is kipróbálhatja. (Egyébként a könyv fordítóját is fölhívtam annak idején, és sajnos ő is elmondta, hogy a könyvkiadók mostanában se kapkodnak érte.) Első időben inkább a listaírást hasznosítottam, vagyis hogy írjuk össze a főbb félelmeket és a kiváltó okait stb. Később orvost váltottam, és ő adott tanácsokat ezzel kapcsolatban.
Egy pszichológus ismerősöm is sokat segített, meg itt a fórumon is elmondták, akik már részt vettek ilyenen, hogy konkrétan hogyan zajlik.
1. Én elhiszem, hogy vannak ezek a mellékhatások az SSRI-nél, csak azt nem értem, hogy ez miért okoz ekkora problémát? Te írod, hogy vannak másfajta antidepik is, azt miért nem ajánlotta az orvosod? Vagy általában ellenzed a gyógyszeres kezelést?
Másik, hogy nem akarok beleszólni, de ha komoly párkapcsolatra van kilátás, akkor szerintem te sem csak azt nézed a másikban, hogy milyenek a szexuális adottságai. Értem én, hogy te most úgy tapasztaltad, hogy a szexuális életed lehetetlen az SSRI mellett, és ezért nem szeded. De vannak, akiknek meg a kényszeresség tölti ki úgy a napjait, hogy a párkapcsolatára (vagy bármi másra) nem jut idő, és annál még a gyógyszer is jobb.
2. Konkrétan én nem vártam, hogy majd a gyógyszertől elmúlnak a kényszerek, és ez nem is jellemző, ha jól tudom. Én azt tapasztaltam, hogy a gyógyszer hatására csökken a szorongásom, és nem olyan gyakoriak a kényszergondolataim, mint előtte. Most így visszagondolva, talán a kényszeres késztetést is csökkenti valamennyire, illetve a kényszercselekvés által okozott diszkomfort érzést is.
3. Én eddig nem figyeltem meg azt, hogy lennének testi tünetei annak, hogy hamarosan rámtör a "dili". Vagy lehet, hogy már úgy megszoktam, hogy föl se tűnik. Énrám az jellemző, hogy mindig reménykedek, hogy majd most valami kivételes pillanat jön, és elmarad a para. De ez az érzés pár másodpercig tart, és ugyanarra a helyzetre ugyanúgy reagálok, vagyis előjön a kényszeres késztetés. Ezt hívom néha úgy, hogy "na, témánál vagyunk".
1. Ezer százalék,hogy az SSRI -től van a probléma,már több különböző SSRI-t kipróbáltam ,és mindig előjött a mellékhatás.
A doktorom azt mondja,igen létezik ilyen mellékhatás,persze nem mindenkinél....és erre fölír egy másik SSRI-t, úgyhogy nem szedem, befejeztem.
Ami a magánéletet illeti ha SSRI-nél nulla az esély a párkapcsolatra,akkor nélküle ez csak több lehet,még kényszerekkel együtt is.
2.Talán a legfontosabb kérdésre nem írtál választ,hogy hogyan változtak a kényszereid a gyógyszer hatására.....elmúlt,csökkent,vagy esetleg megmaradt ,de gördülékenyebb lett.....igaz itt olvashatják sokan,mert közösségi oldal,de esetleg ha nem titok egy konkrét példát is hozhatnál.
3.Még ide kapcsolódó kérdés,hogy a kényszerrel kapcsolatban egyfajta pánik ,szívdobogás, hasonló kialakult -e nálad,és most javult-e.....itt nyilván a phobo-phobiára is gondolok, tehát a kényszer előtti időszakra,amikor tudod,hogy hamarosan beindul a kényszer.
4.Akkor én félreértettem valamit,akkor te nem vettél részt kognitív viselkedésterápián ?
Szia, nem hiszem, hogy te rontottál el valamit, mert szerintem az üzenetküldővel van gond. Már szóltam az embernek, aki ezzel foglalkozik, de nem tudom, mikor ér rá megnézni. Addig itt válaszolnék inkább.
1. Ha téged zavar az a bizonyos mellékhatás, akkor megteheted, hogy abbahagyod a gyógyszert ezmiatt. Kérdés, hogy az orvosod erre mit mondott? Szerinte is attól van, és más gyógyszertől ez nem lehet? Azt tudom, hogy például terheseknél megfontolják, mi okoz nagyobb kárt? Ha szedi a gyógyszert, és ezzel esetleg kárt okoz a magzatnak? Vagy ha gyógyszer nélkül olyan idegállapotba kerül, hogy azzal okoz kárt a gyereknek?
Ha mondjuk gyógyszer nélkül erősödnek a kényszerek, az nem akadályoz a szexuális életben vagy párkapcsolatban?
2. SSRI-t szedek, és nem szedek mást mellette. A nyugtatót azért nem ajánlotta az orvosom, mert ahhoz hozzá lehet szokni, és úgy ítélte, hogy nem szükséges. Én jól megvagyok ezzel a gyógyszerrel.
3. Vidéki vagyok, és körülbelül itt semmi nem jó, ami a lelkibetegek gyógyítását jelentené. A magánorvosok nagyon drágák, és nincsenek ingyenes önsegítő csoportok. Ráadásul itt még sokkal több az előítélet és a konzervatívan gondolkodó ember. A depis az egyenlő a kisebbségivel meg az alkoholistával, aki lusta és nem akar dolgozni ...
Én csak a netről ismerem azokat a helyeket, ahol kényszeresekkel hivatásszerűen foglalkoznak. Kognitív viselkedésterápia tb-s alapon pl. a gyerekeknek elérhető a Vadaskertben. Amíg jó volt az üzenetküldőm, addig írta egy olvasó, hogy az is csak egy hétig tart, utána a vidékieknek haza kell menni. Akár elég volt az egy hét, akár nem ...
4. Nálam a károkozástól való félelem a jellemző, és ehhez nem meglepő módon az ellenőrző kényszercselekvések társulnak. Nálam az elején semmi más kapaszkodóm nem volt, csak a gyógyszer. Abban bíztam, hogy majd az segíteni fog, és ez nagyon sok erőt adott. Aztán jöttek az apró segítségek, például véletlenül találtam olyan könyvet a könyvtárban, ami a kényszerről szól. (Van amit még a kilencvenes évek elején adtak ki, és azóta se.)
Sőt azt is leírtam már itt régebben, hogy én azt is a netről tudtam meg harmincévesen, hogy ilyen betegség létezik, és nekem az van. És találkoztam már azóta pl. olyan gyógyszertári alkalmazottal is, aki nem tudta, hogy mi a kényszerbetegség. Átlagemberek pedig különösen nem tudják, mi ez, főleg harminc-negyvenévestől felfelé. Mai tizen-, huszonéveseknek ez már nem olyan ismeretlen "dili".
Sajnálom,hogy nem kaptad meg az e-mailem amit az oldaladra irtam,mert rengeteg mindenről irtam és már nem emlékszem mindenre,nem azzal rontottam el ,hogy nem regisztráltam az oldaladra?esetleg egy e-mail címet kaphatnék?
Amire emlékszem azt leírom most ide is.
1.Nekem ezer % ,hogy az SSRI-gyógyszer okozza a potenciaproblémát,mert miután abbahagytam rendbejött minden,és persze a gyógyszerek leírásában is szerepel ez a mellékhatás.....kérdés mi lett volna ha évek múltán hagyom abba az SSRI-t.
2.Szóval te SSRI-t szedsz?....és a nyugtatóról miért tiltott le az orvos,nagyon fáradt voltál tőle?....már csak azért mert nekem nagyon jót tesz pl: a Xanax....és kiegészitésnek nem szedsz szorongás csökkentő gyógyszert pl:Spitomin vagy antidepresszánst ami nem SSRI pl: Mirtazapin Sandoz
3.tudnál ajánlani helyeket ahol jó a kognitív viselkedésterápia?
4.Neked milyen tipusú kényszereid vannak,és mennyiben javultak a gyógyszerektől?
Szia, nem találtam tőled üzit. DE mostanában nem kaptam meg minden emilt, úgyhogy nem hiszem, hogy te rontottad el a küldést. Valami baj van azzal az üzenetküldő résszel, de én sajnos nem értek hozzá. Aki csinálta a honlapot, az nemrég megígérte, hogy megnézi. Most egyelőre annyit tudok, hogy megint szólok neki. Esetleg írhatsz addig az itteni emilcímemre.
De nem ígérhetem, hogy azonnal válaszolok. Nálam ez hektikusan megy, mert valamikor naponta ránézek, van amikor ritkábban.
Szia, lehet, hogy félreérthetően írtam a gyógyszert. Manapság már szerintem a legtöbben olyan antidepit kapnak, ami SSRI is. De lehet, hogy nem jól tudom. Én évek óta ugyanazt szedem (Sertralin). De vannak ettől drágábbak is annak, aki meg tudja fizetni.
Az ide író nők általában akkor hagyják el, ha terhesek, de nem mindenkinek sikerül. Amúgy a gyógyszer csak az egyik része a terápiának, mert a pszichoterápia ugyanolyan fontos. De aki csak tb-s rendelésre jut el, annak tényleg csak a gyógyszer az egyetlen lehetőség.
Hát azt tényleg nem tudom, hogy pasiknál mit okoz. Nekem az a tapasztalatom, hogy a szexuális életre is kihatnak a szorongásos gondolatok vagy ha rossz a párkapcsolat. Lehet, hogy lelki okok miatt csökken a libidó vagy nincs orgazmus.
De igazából nem hiszem, hogy annyira más lenne a hatása férfiakra, mint a nőkre, de erről inkább az orvost kéne megkérdezni.
Köszi a válaszokat,minden mondat valóságos kincs nekem,hiszen elég rossz lelkiállapotban vagyok.
Még pár kérdésem lenne utánna inkább az oldaladra irnék az -email címedre,ha nem gondd,mert mindent ide nem akarok leírni.
1.Szóval az SSRI-gyógyszerről....mivel a hölgyekre másként hat a gyógyszer,nyilván nem érezted annyira vészesnek a mellékhatásokat....rengeteg férfinél viszont....igy nálam is, komoly mellékhatást okozott.
Teljes vagy csökkent libidóvesztés....de ez csak a kisebb baj,ugyanis ha van is vágy egyszerűen nem tud elélvezni a férfi,ezt az orvosok sokszor lassú puskának nevezik,de valójában nem lassú puska,mert sok férfi képtelen az ejakulációra.
Én már több SSRI-t kipróbáltam,és ez a mellékhatás mindig megvolt....tehát választhat az ember....vagy elfelejti a szexet,egy bizonytalan gyógyulásért ,hiszen egy kezelés akár több év,vagy talán állandóan is szedni kéne....én lemondtam a gyógyszerről,mert a libidóvesztés egyenlő a magánnyal ami pedig depressziót szül.
2.Szóval szedtél SSRI-t?....és hogyhogy már nem kell,hiszen az orvosok ezt a kényszernél fontosnak tartják,ha jól tudom.Elég az antidepresszáns ? hogy érzed magad tőle? Nekem a nyugtató viszont fontos,add egy jó közérzetet.
3. A fáradságról még annyit,hogy akár napi 20-30 kényszertől pl: ajtóbecsukás,elképesztő fáradságot érzek,ami még izomfájdalomal is jár....akkor neked nincs ilyen a kényszerektől?
Szia, örülök, hogy ha mások is hasznosítani tudják a soraimat!
1. Én azt írtam egészen pontosan, hogy nem tudok olyanról 30 fölött, aki kigyógyult volna a kényszerből. Gyógyszerrel vagy másféle terápiával muszáj kezelni, de sajnos akinél 30 fölött előjön, az már ezzel együtt fog élni, nekem eddig minden orvos ezt mondta (aki kényszeresekkel foglalkozik). Ugyanakkor találkoztam olyan orvossal is, akinek gőze nem volt a kényszerekről, és nem is bánta, hogy kerestem egy hozzáértőt. Én nem tudom, másoknál hogy van, de nekem nem tett tönkre semmit az SSRI gyógyszer (de azért vannak kellemetlen mellékhatásai).
2. Nem tudom, nincs statisztika a kezemben. Vélhetőleg annak nem jók a kilátásai, aki huszonévesen abbahagyja a sulit vagy a munkát, és párkapcsolata sincs, hanem a szüleire szorul a kényszerei miatt. Ha jól tudom, az ilyen kényszeresek harminc fölött is a szüleikkel laknak, és segélyből élnek. Ennek ellenére a többség, aki ide ír, az már házas, sőt gyerekei is vannak, tehát vélhetőleg a családalapítás során erősödtek föl a kényszerei (talán mert szorong a feladattól stb). Példának okáért nálam harminc fölött, házasként, de gyerekvállalás előtt jött elő a kényszeresség.
3. A fáradtságérzet között is van különbség. Amiről én írtam, az a viselkedésterápia után fellépő egészséges fáradtságérzet. Ez a jele annak, hogy jól végezted a gyakorlatot, és utána csökkennek a kényszerek. (ellenben az eufórikus könnyűségérzés azt jelenti, hogy nem jól csináltunk valamit)
Amiről te írsz, az vélhetően az, amikor a kényszerezés leszívja az ember energiáját. DE a depresszió vagy vashiány is okozhat kóros fáradtságérzetet.
Én egyszerű antidepresszánst kaptam, kis vagy közepes adagot. Nyugtatót nem engedte az orvosom.
Érdeklődve olvastam a soraidat,és lenne pár kérdésem,aztán persze írok később bővebben is.
1.Tehát te tudsz -e olyan emberről,aki kigyógyult a kényszerből a gyógyszerek hatására,és teljes életet él....és ami még fontos ,hogy az SSRI-gyógyszerek nem tették-e tönkre a szexuális életét?
2.és ide kapcsolódik a másik kérdés,hogy aki magányosként élt utánna előfordulhat-e,hogy fölépíti az életét és kapcsolata lesz?
Ez azért is érdekes ,mert engem azzal hiteget az orvosom,hogy rengeteg gyógyult beteg van nála,itt a fórumon ugyanakkor rákérdeztem erre a két kérdésre,de semmilyen választ nem kaptam.
3.És nálad is jellemző az elképesztő fáradság az egész napos kényszer után?És milyen gyógyszert próbáltál,és hogy hatott?
Azt már tudjátok, hogy a terápiában azt a részt, mikor a beteg szembesül a félelmével, expozíciónak hívják. Azt is írtam, hogy ez órákig tart (bár kevés orvos van, aki ennyire ráérne). Nagyon erős szorongással, félelemérzettel jár, és a cél az, hogy ezt nem szabad enyhíteni semmilyen módon (pl. kényszeresen). Ez konkrétan úgy néz ki, hogy a terapeuta időnként figyelmezteti a beteget, hogy ne rágódjon, hanem inkább koncentráljon a félelmetes érzésre! Ez nem emberkínzásból történik, hanem hogy magától kioldódjon a rossz érzés.
És azt lentebb kihagytam, hogy ez a kioltódás hogyan zajlik. Hát úgy, hogy időnként megkérdezik, hogy hányasra osztályozod most az érzést? Mondjuk, ha induláskor 100%-ról indultál, akkor megkérdezik egy idő múlva, hogy csökkent-e már? Tehát ha a foglalkozás végére lemész mondjuk 60-ra, az már talán siker.
Én azt tapasztaltam, hogy vannak az emberben ilyen illúziók, hogy majd elmúlik ez a dili, és majd olyan lesz, mintha elfújta volna a szél. Hát szerintem magát a rossz érzést nem tudjuk kitörölni, és utána is előjöhet. Tehát nem szabad vizslatni magunkat, és túlzottan reménykedni, túl nagy elvárásokkal lenni.
Amit a terapeuta mond, azt érdemes betartani. (Persze olyan szakemberről van szó, aki dolgozott már kényszeresekkel).
Még annyit írnék érdekességképpen, hogy volt olyan, hogy nagyon fáradtnak éreztem magam utána, és úgy, mint akit kétszer agyonvertek egymás után. Sajnos volt olyan, hogy nem tudtam tartani magam a célhoz, és elbuktam. Ez látszólagos megkönnyebbülést okozott, és a testem is könnyűnek éreztem. De ugye tudjuk, hogy nem szabad semlegesíteni a félelmet, tehát ha ez megtörténik, akkor az nem jó. Ilyenkor több munkába kerül, hogy újra visszaevickéljünk a "rettegő" üzemmódba.
Még annyit, hogy én egyedül csináltam ezt végig, persze szakmai útmutatás alapján. Első alkalommal, mikor a kényszercselekvésről próbáltam "lejönni", akkor a doktornőm felidézése segített, hogy most ő mit mondana?
A kényszergondolatról leszokás talán még ennél is nehezebb, azt sokáig meg se mertem próbálni.
Az alábbi videót küldöm, amivel a terápia lezárását illusztrálom. Miért ez? Mert a táncosok élete is kemény és lemondásokkal teli. Mindezt azért, hogy ha szerencsések, akkor van tíz jó évük, amíg jó formában lesznek. Bizonyos életkor felett vagy sérülések miatt nem tudják folytatni a színpadi karriert, mert az olyan megterhelést jelent, amit nem bírnának.
Mint írtam, a kényszeres se ringathatja magát olyan illúziókban, hogy meggyógyul vagy ilyesmi. Egyedül az adhat reményt, hogy a gyerekei vagy a testvérei nem örökölték a betegséget, és nekik normális élet adatik meg.
A császár új ruhája c. mesében a két csaló takács a levegőt szövi az üres szövőszéken, és a levegőt szabják-varrják, aztán felöltöztetik bele a császárt. Ez hasonlít ahhoz, ahogy a rögeszmés-kényszeres folyamatosan járatja az agyát valamilyen problémán. De ez nem valóságos probléma, hanem pl. újra meg újra elismétel magában egy mondatot, vagy lejátssza magában az elmúlt eseményeket. Ez látszólagos megnyugvást okoz, hiszen pillanatnyilag csökken a feszültség, amit a kellemetlen gondolat kiváltott. A kényszeresek gyakran azt érzik, hogy hibát követtek el, amit valahogy muszáj jóvátenni. Vagy éppen nehezen döntenek, mert félnek a következményektől.
Ezt a kényszeres jellegzetességet gyakran hasonlítják a lejárt lemezhez, ami hasonlat a bakelit lemezek hőskorában születhetett. A lemezjátszó tovább pörgette a lemezt azután is, hogy a tű felemelkedett, és a zene elhallgatott. Vagy azt is mondták, hogy "fönnakadt a tűd", vagyis ha elakadt, akkor a lejátszó végtelenségig tudta volna játszani ugyanazt a dallamot.
Én a rokkát választottam a honlapom jelképének. A fonás normál esetben egy hasznos tevékenység, amivel földolgozzák a növényi szálakat vagy az állati gyapjút. Ezt a folyamatot gyorsítja meg, ha a fonóeszközt (orsó) kerékkel és pedállal összeszerkesztik. Ez egy indiai találmány, amit a keresztes háborúk idején hoztak be Európába. A kényszeres viselkedés ahhoz hasonló, mintha valaki naphosszat egy üres orsót pörgetne az ujjai között, vagy egy üres rokkát hajtana egész nap.
Az agyi folyamatokat különböző kémiai anyagok segítik, hogy az üzenetek eljussanak az agy egyik helyéről a másikra. Mint lentebb írtam, ha ez az anyag csökken, vagy a körkapcsolatok bármely része megsérül, akkor a működésben zavarok lépnek föl. Ezért az emberben kialakul a folyamatos hibaélmény, a döntési képtelenség, ami nagyfokú szorongással jár. Ezt csökkentik az ismétlődő kényszergondolatok, de ez inkább erősíti a hibás kört.
Ez a betegség azoknál alakul ki, akikben megvan a genetikai hajlam. Fontos tudni, hogy a kényszeresek családjában nem lesz mindenki kényszerbeteg! Talán a hajlamot többen is öröklik, de nem lesz belőlük automatikusan kényszerbeteg, ha nincsenek más kiváltó okok.
Ebben a videóban a fonás alapjait mutatják be. Azzal kezdődik, hogy megnyírják egy élő angóranyúl szőrét, amit a jószág elég békésen tűr. Gyengébb idegzetűek ne adják föl ennél a résznél!
Bocsánat, közben megnéztem, és A császár új ruhája c. mesét Andersen írta.
Arról írnék még, hogy mi történik, ha valaki végigmegy a terápiás folyamaton, és végigcsinálta az expozíciót, vagyis a szembenézést a legrosszabb gondolatával? Erről van a legkevesebb szó a szakirodalomban, nyilván nem véletlenül. Sajnos nem kecsegtetnek azzal, hogy ettől elmúlik a kényszerbetegség. Inkább azt lehet elérni, hogy kioltódik a negatív érzés, vagyis csökken az erőssége, intenzitása. Más érzések is megjelennek, amikről a beteg addig nem is gondolta, hogy léteznek benne, annyira el voltak nyomva.
Ha legközelebb rájön a kényszeres késztetés, akkor megpróbál neki ellenállni valahogy. Egyáltalán, már az is eredmény, ha nem kerüli a kiváltó helyzeteket, ahol tudja, hogy rájön a szorongás. A beteg megtanulja, hogy más módon is enyhíteni tudja a szorongását, nem csak kényszerezéssel.
A kényszerek száma, gyakorisága csökken, és ezáltal felszabadul egy csomó idő, amit azelőtt a kényszeres erre elpazarolt. Sajnos, arra számítani kell, hogy bármikor beüthet a ménkű, egy átmeneti javulás után ugyanott kell kezdeni, ahol abbahagytuk. Úgy gondolom azért, mert az agyat nem tudjuk megjavítani, ahol a sérült rész található. Ezért ha elhalványul a kioltás ereje, akkor újra meg kell tanulni.
Olyat is hallottam, hogy valaki leállt a gyógyszerrel, de mikor hosszú szünet után újra kezdte, akkor a régi gyógyszer már nem volt megfelelő, újat írtak föl neki.
Sajnos megvan a veszély, hogy az expozíció közben a beteg annyira rosszul érzi magát, hogy elbukik, vagyis más módon csökkenti a félelmet. Pl. elvégzi a kényszercselekvést. Ez hirtelen megkönnyebbülést okoz, de csak azért, hogy aztán még erősebben térjen vissza a szorongás. Pl. hallottam egy esetet, hogy mikor a terapeuta nem figyelt oda, a páciense lemosta a körömlakkot, ami az expozíció céljából volt a bőrére kenve. Ilyenkor sajnos elvész az addigi munka eredménye, mert időbe kerül, míg újra előáll a félelmetes helyzet. A csalással szerzett megnyugvás sosem lehet teljes, és az eufórikus öröm, amit így szerez magának az ember, sajnos nagyon múlékony.
Sikeresebb volt az a terápia, ahol ki volt téve az asztalra végig a kés a beszélgetés alatt (mivel a nőnek agresszív kényszergondolatai voltak, vagyis félt, hogy elkövet valami szörnyűséget. Ezért messze elkerülte a veszélyes tárgyat, amivel kárt okozhat). Az anyuka ezek után talán nem zárta el otthon az összes kést, vagy mert egy vajas kenyeret kenni a gyerekének.
Általában a nagyravágyással magyarázzák A halász meg a felesége mesét, hogy miért nem tudott az asszony megelégedni a kis ajándékkal? Egyáltalán, minek kért bármit is a haltól, akit a férje visszadobott a tengerbe?
Azt már tudjuk, hogy a pszichoanalitikusok szerint a tenger a mesében a tudattalant jelenti. A lepényhal nyilván a (kényszer)gondolatot. A halász jól teszi, mikor az elején visszadobja ezt a furcsa halat. Ez az, amit a kényszeres nem tud megtenni a kínzó gondolatokkal, hanem azok újra és erősebben előtörnek. Kialakul az ördögi kör, mikor a hirtelen felbukkanó gondolatot valamilyen cselekvéssel, rituáléval vagy újabb gondolattal próbálod semlegesíteni. A halász felesége ezért nem tud megelégedni soha egyik kívánsággal sem, mert mindig új valami jut az eszébe. Folyamatosan jár az agya, és arra gondol, hogy mit mulasztott előzőleg. Az az érzése, hogy mindig tudna jobbat, nagyobbat kívánni. Közben ő is érzi, hogy ez nem jó (ezt fejezi ki a férj aggodalmaskodása), és ráadásul növekvő szorongást is okoz (az egyre haragosabb tenger).
Ha már kialakult ez az ördögi kör, akkor nagyon nehéz neki ellenállni. Erre a mese elején figyelmeztetnek, hogy jobban jársz, ha visszadobod a halat. Vagy ha ez nem sikerült, és belekerültél a spirálba, akkor ott a mese végén a másik lehetséges megoldás: szembe kell nézned a legsúlyosabb félelmeddel, amit a mesében a büdös, rozoga kis kunyhó fejez ki.
Hasonlít ez az ördögi kör ahhoz, amikor A császár új ruhája mesében az üres szövőszéken a levegőt szövik a takácsok. Jár a gép, de teljesen feleslegesen, üresen. Sajnos a kényszeres rituálék is ilyen haszontalan, sehova nem vezető dolgok, akár látható módon, akár fejben zajlanak. A császár, aki persze nagyon hiú, azért hiszi el, hogy ő nem meztelen, mert el akarja hinni. De közben tudja a szomorú igazságot. A császár azért szánalomra méltó figura, mert nem szenved a meztelenségétől. Az a kényszeres, aki szenved a saját viselkedésétől, annak nagyobb a motivációja a gyógyulásra. Ezért nem jó, ha a család kiszolgálja a beteget, mert akkor nem alakul ki a betegségtudata (mivel nem okoz neki szenvedést)!
Ezért választottam a honlapom jelképének a rokkát. Mert a kényszeres hasonlít ahhoz a fonóhoz, aki üres rokkát járat végtelenül. Ahelyett, hogy hasznos dolgokat fonna vele, amiből aztán készülne valami, pl. szép anyagok, jó ruhák.
Az előző két mese azt illusztrálta, hogy mi történik, ha az ember megpróbálja elhessegetni a kellemetlen gondolatokat. Kényszereseknek az agy azon részein csökkent a szerotoninszint, ahol az agresszivitással és szexualitással (másoknál tisztasággal és egészséggel) kapcsolatos primitív területek vannak. Ezért az ilyen jellegű gondolatok gyakrabban törnek be a tudatba, és a hárítás csak még jobban felerősíti a késztetést. Erre írják föl az SSRI gyógyszereket.
A következőben egy másik jellegzetességét mutatnám be a kényszeres gondolkodásnak. Ez pedig a folyamatos hibaélmény, a döntésképtelenség, és ennek következtében a lelassultság, illetve a kényszergondolatok betörése, amit bizonyos agyi pályák sérültsége okoz. (homloklebeny és az agyféltekék mélyén található szürkeállomány közötti körkapcsolat). Ezt kezelik gyógyszeresen és pszichoterápiával.
Ezt az ördögi kört illusztrálnám A halász meg a felesége c. mesével.
A szegény halász azért is szegény, mert mostanában nem fogott semmit. Mikor végre a horgára akad egy lepényhal, arról kiderül, hogy elvarázsolt királyfi, akit visszadob a vízbe. Mikor hazaér zsákmány nélkül, és ezt elmeséli a feleségének, akkor az asszony mérgében leszidja, hogy miért nem kívánt valamit a haltól, mikor olyan szegények? Először kis házat kívánnak, aminek örülnek egy-két napig. Majd egyre nagyobbakat kíván az asszony, és minél nagyobb a kívánság, annál jobban fél az ember visszamenni. És egyre kevésbé tudják élvezni a kívánságokat. Az eredeti fordítás szerint így hangzik a versike, amit mindig elmond az ember a tenger partján, ami egyre haragosabbá válik.
"Azki markomban vala,
tengernek lepényhala:
feleségem, Ilsebill,
többre vágy, mint nékem ill'."
Végül, mikor már az asszony Isten szeretne lenni, akkor visszájára fordul a kívánság, és újra ott vannak a büdös kis kunyhóban, amiben a mese elején laktak.
Arra nincsenek szavak, hogy az ember mit él át, mikor a terapeuta segítségével megpróbál ellenállni a kényszeres késztetésnek. Mint írtam, a kényszeres megpróbálja a kellemetlen gondolatokat rituális módon enyhíteni. Ha ez elmarad, akkor hihetetlen szorongást élsz át. Ez nagyon nyomasztó, és mégis ezt kell minél tovább kitartani, és anélkül, hogy enyhítenéd. Na erre hoznék meséket, hogy ezt bemutassam, és talán segítsek azoknak, akik hasonló helyzetben vannak.
A Családi mesék elején található a Mese a fiúról, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni, és a könyv vége felé olvasható A királyfi, aki nem ismerte a félelmet c. mese. Ezek ellentétpárjai egymásnak, vagyis a felszínen hasonlítanak, de igazából két ellentétes viselkedést látunk benne.
1. Mese a fiúról, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni (28. old.)
Kissé Tökfilkó-szerű a fiatalember, de nincs megnevezve a történetben. Látszólag nem érti, hogy a testvére miért fél a temető mellett elmenni, és mások miért félnek a kísértet történetektől, és ő is érezni akar valamit ("Bárcsak borzonganék, bárcsak borzonganék"), ezért egyre képtelenebb helyzetekbe kerül. Az akasztott embereket leszedi a bitófáról, mert azt hiszi, hogy fáznak. A kísértetekkel és rossz szellemekkel kártyázik és tekézik. A halottat kiszedi a koporsóból, és megpróbálja felmelegíteni. Végül ezzel a viselkedéssel elnyeri a királykisasszony kezét, de valami még hiányzik a házasságukból. Az ifjú asszony végül hideg vízzel nyakon önti az ágyban, ami a pszichoanalitikusok szerint az erotikát jelképezi. Ezzel ér véget a mese, hogy az ember örül, hogy végre borzonghat. (A mese filmváltozatában a királykisasszony halálos betegsége ébreszti rá erre a fiút.)
2. A királyfi, aki nem ismerte a félelmet (450. oldal)
Kissé megtévesztő a cím, mert inkább arról szól, hogy ez a királyfi nem habozik, hogy féljen. Neki, ha azt mondják, hogy egy feladat embertpróbáló, akkor hanyatt-homlok rohan és megteszi. Először találkozik egy óriással, akihez senki nem mer szólni rajta kívül. Az óriás ad neki egy feladatot, amit eddig senkinek nem sikerült végrehajtani. Ettől a feladattól emberfeletti erőt szerez a királyfi, amit megirigyel tőle az óriás. Hogy el tudja venni tőle az erőt (amit egy arany karkötő jelképez), megvakítja, majd szakadékba csalja. A királyfit hűséges oroszlánja menti ki ezekből a helyzetekből, és az óriás esik a saját kelepcéjébe. A királyfi végül visszanyeri a látását (egy csoda segítségével), és egy elvarázsolt kastélyhoz ér. Az elátkozott királykisasszonyt csak akkor tudja megmenteni, ha három éjszakát eltölt a kastélyban. Minden éjszaka előjönnek az ördögök, és össze-vissza verik. Ezt szótlanul kell kibírnia, és másnap a királykisasszony fellocsolja őt. A harmadik éjszaka után félholtnak érzi magát, és jártányi ereje sem marad, még a szemét se bírja kinyitni, hogy a királykisasszonyra nézzen, aki bejön, hogy fellocsolja őt az élet vizével.
Majd hirtelen (az élet vizének hatására) épnek és egészségesnek érzi magát, megszabadult minden fájdalmától, és mint aki álmából ébred, kinyitja a szemét. A királykisasszony eddigre megszabadult az átoktól, és a kastélyt újra benépesítik a szolgák, és este megtartják a lakodalmat.
Szívesen teljesíteném három kívánságodat is.:) Amúgy a meséket a topik témája (és a saját bajom) miatt hegyezem ki a kényszerbetegségre, de biztos, hogy más lelkibetegségekkel vagy problémákkal is végig lehetne menni rajtuk.
Még az ismertebb mesékhez venném A békakirályt és A hét kecskegidát. A békakirály is inkább a friss házasok meséje, mint a Rigócsőr. Amikor megfogadják a fiatalok, hogy "mi sohasem fogunk veszekedni". Aztán a mese szerint az egyik házasfél folyamatosan rút varangynak képzeli magát, a másik meg erre ráun, és a falhoz vágja (a szelídített fordításban "csak" undorodva beteszi az ágyába.)
A hét kecskegidában sem igazán mennek át változáson a gyerekek, Piroskához hasonlóan. A kecskemama nagyon szeretné őket távoltartani a farkastól (az önállósodástól), de a nagyobbacska gidák mégis bajba keverik magukat. Amit végül a mama nem bír nézni, és "kimenti" őket a legkisebb gida segítségével, aki az állóórában bújt el (és nem találta meg a farkas).
Most három olyan mesét hoznék bővebben, ami a kényszereseket érdekelheti.
Még egy megjegyzés, aztán mára takarékra teszem magam. :) Mostanság történt velem, hogy valaki iránt nagy bizalommal voltam, és ő bennem csak a rosszat látja. Nagyon jót tett nekem, hogy ezekben a napokban a mesékkel foglalkoztam, mert így legalább nem gyűlöltem meg az illetőt. Inkább sajnálom, hogy be van zárva a saját kis világába, és hát milyen anyja lehet az ilyennek, aki ilyen bizalmatlant nevel a fiából? Sajnálatra méltó az ilyen ember, nem gyűlöletre.
Közben azért a kényszereimen is elgondolkodtam, hogy engem vajon miért lát ilyen gyogyósnak? Van néhány félelmem, amit most mertem igazán bevallani magamnak, pl. az elhagyatottság érzése és nyomában a frusztrált düh, ez nekem is új volt magammal kapcsolatban. Sajnos erre nem létezik olyan megoldás, hogy belököm a kemencébe, mert úgyis újra előmászik a "boszi". Erre ajánlja a pszichiáter doktornőm, hogy nem szabad csökkenteni a félelemérzetet. Ezért van, hogy a kényszereseknek a kognitív terápián azt a feladatot adják, hogy tartsák a félelmet a figyelmük előterében, és akkor fog kioldódni (míg ha megpróbáljuk semlegesíteni vagy elfojtani, akkor még erősebben előtör!)
Még a Bettelheim könyvről írnám, hogy vannak valóban fontos megállapításai a pszichoanalitikus iskolának a mesével kapcsolatban. Pl. mint leírtam, az a mese, ahol a főhős meghal vagy álomba merül, és ebből föltámad, az mindig valami nagy változást jelez. Az is igaznak tűnik, hogy a mesében szereplő királynők és mostohák mindig a valódi anyát jelképezik. Időtállónak bizonyult az a meglátás is, hogy a szereplők mindaddig gyerekek maradnak, amíg nem alakul ki bennük a belátás, és amíg az örömelvet választják a valóságelv helyett. Pl. Jancsi és Juliska gátlástalanul bekebelezik a sütiházat, és semmi belátással nincsenek az anyjuk iránt, hogy annak miért vannak elvárásai.
Viszont ezután oldalakon keresztül elemzi a híres analitikus, hogy Jancsi és Juliska mennyit fejlődtek az erdei kaland során. Hát ravaszságban lehet, hogy fejlődtek, de aki meghal a mesében, az a szegény anya meg a boszorkány (aki szerintem szintén az anyát jelképezi). Tehát, ha én ezt mesélném a gyerekeknek, akkor ugye mi a célom?
1. Arra tanítanám-e őket, hogy anya rossz, aki csak passzióból parancsolgat a gyereknek? Apához kell menekülni, aki mindent megenged (abban a tíz percben, amíg a munkából hazaér, és foglalkozik a gyerekkel:) A mese Bettelheim-i elemzése valami olyat hoz ki (163. oldal), hogy éjszaka a gyerek arra ébred, hogy egyedül van, és ezért az anyját hibáztatja (ezt fejezi ki a mesében, hogy Jancsi kihallgatja az anyjáék beszélgetését, hogy ki akarják tenni). Namost ez nagy szorongást okoz, és ezért kitalál mindenfélét, hogy anyát visszakapja (a mesében Jancsi nyomokat szór el az erdőben, mikor kiteszik). A mézeskalács ház az analízis szerint az anyát jelképezi, akiből a "gyerekek kirágják magukat". A boszi a gyerekes ösztönöket jelenti, hogy a "gyerekek az orális szakaszban minden felfalnak". Ezért dobják a kemencébe az öregasszonyt, ami azt jelképezi B. szerint, hogy megszabadultak a gyerekes késztetésektől. És boldogan élnek ezután a kényeztető szülővel. Istenments, hogy a nagy embert bíráljam, de nem látom be, hogy miért kell ilyen gonosznak beállítani az anyát? Miért kell arra nevelni egy gyereket, hogy ösztönösen féljen minden más embertől, akit kevésbé ismer? (Nem az idegenről beszélek, aki az utcán megszólítja, és a házába invitálja. Ez valóban reális veszély, és az ilyentől félni kell. Inkább arra gondolok, mikor vannak ilyen pukkancs emberek, akik csak a közvetlen családtagjaikról és barátaikról gondolnak jót, a többieket mind idegeneknek állítják be, akik csak szemetek lehetnek. Akár munkahelyen is.)
2. Nekem inkább az lenne a mondanivalóm, hogy a gyerek még kicsi, és ezért sokszor nem értheti, hogy anya miért kíván tőle valamit, miért vár el bizonyos viselkedést?
Tehát ezzel azt közvetítem a gyerek felé, hogy lehet anyára mérgesnek lenni ("el akar hagyni"), és megbüntetéséről fantáziálni ("elbujdosok, és nem is jövök vissza"). Jó lenne, ha anya mindig sütivel kényeztetne (mézeskalács ház), és kiskorban minden gyerek ilyen anyát szeretne (a boszi, ahogy kínálja őket). Csakhogy anya újabb elvárásokkal áll elő, és a gyerek még mérgesebb lesz (a boszi szerinte fel akarja falni). Végül odáig fajul a helyzet, hogy a gyerekek csellel belökik a kemencébe és rácsukják az ajtót. Az ilyen gyerek éretlenül megy haza, mert nem tanulta meg kezelni a dühét és frusztrációját. Csak a kincseket keresi meg a kényeztető szülőt.
Mesélés közben ezt a két gyereket, mint negatív példát állítanám a mesehallgató gyerek elé, de persze ezt így nem mondom ki, és semmiféle más tanulságot sem! Feltételezem, ha a sokat dühösködő kisgyerek többször hallja az ilyen módon előadott történetet, akkor átalakulás indulhat el nála. Először szimpatizálni fog a kis angyalkákkal, akiknek igazat ad teljes mértékben. Öröme felszabadító lesz a boszi halálán, és megdicséri a kicsiket az ügyes cselért. Ez kell ahhoz, hogy a saját dühét ne szégyellje, ne fojtsa el. De később talán elgondolkozik, hogy mi van, ha a gyerekek csak kitalálták, hogy a boszi (az anya) ilyen szemét, már bocsánat a kifejezésért? Bizony, tesznek föl a gyerekek ilyen kérdéseket, és nem érdekli őket a híres pszichomókus belemagyarázása ...
Megjegyzés: itt is lehet a mesének olyan magyarázata, hogy óvakodjunk másoktól, főleg az idegenektől és a cukros bácsiktól, esetleg túl szigorú anyánktól. A lényeg végül is az, hogy lehet a másik ilyen is meg olyan is. Vannak emberek, akik minden és mindenki iránt bizalmatlanok, ami csak él és mozog. Míg másoknak esetleg semmi veszélyérzete nincs az égvilágon, és még a morgó kutyát is megsimogatják, aztán csodálkoznak, ha beleharap a kezükbe.
Az erdőbe kitett gyerekek problémája: régebben, mikor nagy volt a gyermekáldás, akkor teljesen másként gondolkodtak a szülők. Bizony voltak a születésszabályozásnak olyan módjai, ami a polgári társadalomban elképzelhetetlen. Ha jól tudom, ezek a módszerek azt szolgálták anno, hogy a megmaradó gyerekeknek többet tudjanak adni, és ezzel biztosítsák a család fennmaradását. De igazából én nem tudok olyan mesét, ami ezen alapulna.
Tény, hogy a Jancsi és Juliskát azzal magyarázza Bettelheim is (a hetvenes években), hogy az anya eredetileg az éhínség hatására akarta kitenni őket. De mint írtam, a fordítók azt írják 1990-ben, hogy az újabb kutatások ezt megcáfolták (hiszen valójában bűnözők alakja lapul a két főszereplő gyerek alakja mögött). Tehát ha az anya valóban az éhínségtől szenvedett volna, akkor az egyik gyerekét megtartja, és "csak" a másikat teszi ki! Teljesen ellentmond a középkori szokásoknak, hogy valaki az összes gyerekét kitegye, hiszen azzal pont a család fennmaradása kerülne veszélybe (ugye akkoriban a család munkaközösség is volt, amiben a nagyobbacska gyerekek is komolyan dolgoztak).
Nagyon érdekes és fontos a Bettelheim könyv, de tele van ilyen ellentmondásokkal, ami miatt mára kissé elavultnak tűnik. (ha jól számolom, eltelt majdnem ötven év az eredeti kiadás óta).
Nagyon köszönöm a dicséretet, és külön öröm, ha másoknak is tudok esetleg ezzel segíteni! Nem ez a foglalkozásom, mert anno pedagógusnak készültem. Az egyetemen, ahol pedagógiát tanultam, hallottam először Bruno Bettelheim pszichoanalitikus könyvéről, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek címmel. Közben volt egy kedves néprajzos csoporttársam, akivel beszélgettünk a népmesékről.
Az igazi indíttatást az adta, hogy hatodikos korom óta sokat vigyáztam kisgyerekekre, és soha nem kötötte le őket igazán a klasszikus mese, vagy az ahogy én meséltem. Erőltettem, mert ugye mindenhol azt ajánlják, hogy mesélni kell a gyereknek. Ez és más dolgok odáig mentek, hogy kialakult nálam egy pánik és agresszív kényszergondolataim lettek, így sajnos föl kellett adnom a bébiszitterkedést.
De ez a mese téma nem hagyott nyugodni, mert azért csak ott motoszkált bennem, hogy a gyerekeknek van igazuk, mert azt tapasztaltam, hogy érdemes komolyan venni a véleményüket. Ha a gyerek nem csak hisztiből, hanem folyamatosan berzenkedik valami ellen, akkor tényleg zavarja valami.
Én arra jöttem rá, hogy teljesen hibás elképzeléseim voltak a mesékről, miközben olvastam nekik. Általában sok a félreértés a mese körül, és örülök, ha más is felfigyelt már erre a problémára. Pl. amit te is írsz, azt a Családi mesékben is megemlítik a fordítók, hogy a modern kutatások szerint a Jancsi és Juliska alakja bizony két közönséges bűnözőt rejt. Namost elképzelhető, hogy a mese írója, aki hallott erről, ezt állította volna példának a gyerekek elé? Nem sokkal logikusabb, hogy feddésnek szánta a gyerekeknek, akik az anyjuk szigorúsága miatt panaszkodtak?
2., 3. Következik a terápia nehezebb része, mikor a beteg elhatározza, hogy megpróbál ellenállni a késztetésnek. Ehhez fel kell idézni a kiváltó helyzetet. Pl. aki a vegyi anyagoktól félt (körömlakk), annak bekenték a hátát egy kis körömlakkal, és az volt a feladat, hogy nem szabad lemosni. Vagy akinek agresszív kényszergondolatai vannak, és ezért elkerül bizonyos helyzeteket, az elé kitett egy kést a terapeuta, és ott volt végig az asztalon a terápiás ülés alatt (hogy hozzászokjon a látványhoz).
Általában egyedül a beteg nem képes arra, hogy elterelje a gondolatait, bár nem lehetetlen. De ideális esetben a terapeuta ott van, és figyelmezteti, hogy ne kezdjen bele a megelőző kényszercselekvésbe. Ráadásul vannak, akinél nem is kényszercselekvést, hanem kényszergondolatot kell előidézni, mert attól félnek jobban. Szóval nem egyszerű, na. Egy ilyen terápiás ülés általában 50 perc, tehát ha azt kibírja a beteg, hogy addig ne mosdjon, az már sikeres lehet.
4. Ha elmaradt a megszokott válasz, ez nagy félelmet fog kiváltani az agyban. A legtöbb kényszeres állítólag itt bukik el, mert akkora félelemérzetről beszélünk, hogy ezt nagyon nehéz kibírni. Nagyon nagy a kísértés, hogy ezt a félelmet csökkentsük, pl. a kényszeres rituáléval vagy valamilyen más, semlegesítő cselekvéssel, gondolattal. Ez a félelem azzal kapcsolatos, hogy elmaradt a rituálé. Pl. ez miatt baja lesz a szeretteimnek vagy más rettenetes következmények lesznek, ez a tudatos része a félelemnek.
A terapeuta arra biztatja a beteget, hogy a félelmetes érzést tartsa a tudatának előterében. Talán ez képekben is megjelenik, pl. ha katasztrófától fél valaki, akkor összedőlt házak képe stb. De az érzés átélése a fontosabb, ha jól sejtem. Ezt az érzést nehéz leírni, de feltételezem, hogy ilyenkor az agyunknak bizonyos része aktív, mert meg is kell mutatni, hogy hol érzel valamit. Tőlem legalábbis megkérdezte a pszichológus. Úgy érzed, hogy még soha nem féltél így életedben, és talán ennek nem is lesz vége. Ilyenkor jó, ha védett, terápiás ülésen vagy, mert kissé furcsán nézhetsz ki, és jó, ha ezt csak a terapeuta látja, amíg szenvedsz. Azt olvastam, hogy ez a félelemérzet akár órákig vagy napokig is tarthat az első esetben. Hát ez van, ez az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk a kényszerektől. (Van, aki közben a gyógyszeres terápiát is végzi, de pl. régebbi megközelítések szerint erre az időre fel kell hagyni a gyógyszerrel, hogy hatásosabb legyen a kioldódás.)
