A mai Karintiában kb. 14 ezer, Stájerországban kb. 4 ezer, magát szlovén származásúnak tartó osztrák él.
Valóságban, ha a részben szlovén identitásúakat is ide számítjuk, a számok ennél magasabbak, Karintiában pl. kb. 50 ezer egészben vagy részben szlovén identitású lakos él, túlnyomórészt a tartomány délkeleti és déli körzeteiben.
Hemzsegnek a szláv eredetű földrajzi nevek az Enns-völgyben, ez az egykor itt élt és később elnémetesedett alpesi szlávok hagyatéka.
Internetes források szerint itt a 13-14 századra a szlávok asszimilálódtak, de délebbre, Untersteiermark és Karintia egyes régióiban a szlovének még az I. vh.-ig sem olvadtak be.
Az 1920. évi békeszerződés során a szlovén népességű területek egy része a frissen létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került ugyebár, de maradtak szlovén népességű területek Ausztriában is, főként Karintia szövetségi tartomány déli körzeteiben.
Mára egyébként majdnem teljesen asszimilálódtak, de azért néhány tízezren még őrzik szlovén identitásukat.
Ha van róla zenei videód, inkább azt tedd be, a kotta sajnos túl sokat nem mond nekem. :-)
De azt azért éreztem, amikor arra jártam, hogy odafönn a Stájer-Enns-völgyben is hasonló a felfogás, mint nálunk a Galgamentén: népzene és népi hagyományok mindhalálig. :-)
Az egyházak időnként meglepően nagy területeket birtokoltak, még saját egyházi államaik is voltak a császárságon belül, ott van például a Salzburgi érsekség, ami ma egy önálló osztrák tartomány.
Tauplitz faluban volt a szállásunk, ott pont egy helyi népünnepély volt, rengetegen helyi volt stájer népviseletbe öltözve, ott mulattak a főtéren:
sör, sült kolbász, mustár (Wurst mit Senf), népzene rogyásig, de hát gondolom, hogy nem kell részleteznem...:-)
Az egyik nap fölvittek minket az Almra is, ott csináltunk egy jó kis gyalogtúrát a kristálytiszta alpesi környezetben. Alpesi legelők, kisebb-nagyobb tavak, békésen legelésző tehenek.
Csodás panoráma egyik irányban a Grimmingre, a másik irányban a Totesgebirgére és a Dachsteinre.
Szóval jó volt, szép volt, mindenféle szempontból.:-)
Az a durva, hogy vannak olyan őrültek, akik meg is másszák.
Nem tudjuk, hogy mikor jutott fel először ember a csúcsára, voltak és vannak helyi vadásztörténetek és legendák, amelyek a csúcs megmászásáról szólnak, de hogy ezekben mennyi a valóságtartalom, azt nem tudni.
1822-ben Carl Baron Simbschen főhadnagy biztosan elérte a csúcsot, ez volt az első biztosan dokumentált eset.
Nekem néha már attól megjött a tériszonyom, ha Tauplitz faluból felnéztem a csúcsokra. :-(
Hegymászói szempontból állítólag nem túl bonyolult feladat a csúcs megmászása, nekem mindenesetre elég félelmetesnek tűnt, tszf. 1.000 m körül van egy vendéglő, a Grimminghütte, odáig is bőven elég fölmenni, már onnan is varázslatos a panoráma.
Ez a csávó biztos, hogy jóval magasabban járt, nagyjából már a legmagasabbak csúcsok környékén:
Szóval vannak itt történelmi látnivalók bőven egy relatíve kis földrajzi térségben.
Várak és kastélyok: Trautenfels, Wolkenstein, Friedstein, Strechau, Gstatt.
Apátságok: Admont (Stájerország legrégibb és legnagyobb apátsága), Seckau, Falkenburg (1711 előtt ez egy vadászkastély volt, úgy lett átalakítva kolostornak).
Az apátságokról később majd még írok, főleg Admontnak és Seckaunak volt nagy jelentősége a stájer történelemben, Seckau 1218-tól 1782-ig egy püspökség székhelye volt, Admont pedig mindig is egy fontos szellemi központ volt, az apátsági könyvtár világhírű.
A völgyben jóval nyugatabbra, az Öblarn nevű mezővárossal átellenben, az Enns északi partján terül el egy kastély, amely ma szálloda és panzió:
Schloss Gstatt.
Ez is egy uradalom, egy Grundherrschaft központja volt, de tulajdonilag többször is az admonti apátság tulajdonát képezte.
Ennek a kastélynak is elég mozgalmas története volt:
Geschichte
Der Zeitpunkt der Errichtung des ehemaligen Gut Stad ist nicht überliefert. Jedoch wird durch die Gründung des deutschen Stiftes Rein aus dem Jahr 1138 belegt, dass die deutsche Grafschaft Herren von Stadeim Besitz des Wehrbaus waren. Um 1170 kam das Gut Stad in den Besitz des Benediktinerstiftes Admont. Nach einem Besitzerwechsel im Jahr 1335 ging das Anwesen im Jahr 1383 wieder in den Besitz des Benediktinerstiftes Admont über und war ab 1394 als Herrschaft Gstatt (Probstey Gstadt) für die Verwaltung der Stiftsbesitztümer im Ennstal in Verwendung. Durch die finanzielle Belastung der Türkensteuer[2]war das Stift Admont genötigt, das Gut im Jahr 1533 an den Verwalter Andreas von Stainach zu verpfänden. In jener Zeit wurde das Gut ausgebaut. 1573 kaufte das Stift Admont den Wehrbau wieder zurück. In den Jahren 1723 bis 1726 fanden umfangreiche Umbauten statt, wobei der Werbau barockisiert wurde. 1892 wurde das Schloss Gstatt und die Grundherrschaft an Graf Charles Francois Bardeau verkauft. Anlässlich einer öffentlichen Versteigerung im Jahr 1927 oder 1929 kaufte Graf Hieronymus Colloredo-Mannsfeld das Schloss Gstatt mit all seinen Besitzungen. 1937 wurde das Schloss nach einem Brand wieder aufgebaut.
Erwähnenswert
An einer Tafel am Haupteingang steht, dass der Tondichter Hugo Wolf den Sommer des Jahres 1884 im Schloss Gstatt verbrachte.
Stainachtól északkeletre fekszik egy kisebb várkastély, Schloss Friedstein, amely szintén uradalmi központ volt.
A kastély rövid története:
Vermutlich existierte an der Stelle des heutigen Schlosses bereits im 12. Jahrhundert ein Edelhof. Es könnte jener Hof gewesen sein, den Agnes die Frodmacherin 1355 dem Valtin von Stainach übergab. Zwischen 1595 und 1613 ließ Hans Friedrich von Stainach an seiner Stelle ein Schloss errichten und mit einer zinnenbewehrten Mauer umgeben. Seine zweite Gattin vertrug das alpine Klima im Ennstal nicht und zog mit ihm in eine Herberge in Steyr. Unglücklicherweise stürzte eines Nachts die Zimmerdecke ein, wobei sie ums Leben kam. Hans Friedrich zog daraufhin wieder nach Friedstein. Seine dritte Frau Sibilla von Herberstein verkaufte nach dem Tod ihres Mannes 1626 die Herrschaft an Karl Graf Saurau, der sie an Johann Jochner verpachtete. Als der Pachtvertrag aufgekündigt wurde, wollte er dies nicht akzeptieren und bedrohte den Grafen und dessen Untertanen. Die Pacht wurde dennoch beendet. 1664 bedrohten die Türken die Saurau’schen Güter in der Oststeiermark, wobei Graf Wolf Rudolf Saurau mit seiner Familie in das Schloss Friedstein seines Bruders Georg Christian flüchtete. 1676 richtete ein angeblich gelegter Brand großen Schaden an. Als es 1686 zu einer Erbteilung kam, fiel die Herrschaft an Max Quidowalt Graf Saurau. Franz Josef Graf Saurau war Minister unter Kaiser Franz I (II). Da er vorwiegend in Wien tätig war, verkaufte er Friedstein 1811 an Martin Leonhard von Linner. Damit war ein rascher Besitzwechsel, der über die folgenden sechzig Jahre anhielt, eröffnet. Zu den damaligen Schlossherren zählten u. a. Johann Ludwig Graf Sprinzenstein (1822), Karl Noe von Nordberg (1841), Friedrich Graf Fünfkirchen (1860), Fürst Adolf Wrede (1872) und Fürstin Maria Hohenlohe-Schillingsfürst (1875). Bei ihrer Familie blieb Friedstein bis in die Gegenwart.
Das sehr gut erhaltene und gepflegte Schloss liegt auf einer steil zum Ennstal abfallenden Terrasse südlich von Liezen. Es ist ein stattlicher dreigeschossiger Renaissancebau, dem an den Ecken der Längsseiten keilförmig vorspringende viereckige Türme vorgesetzt sind. An den Hauptbau schließt ein schöner Arkadenhof an. Er ist mit einer Sonnenuhr geschmückt. Ihm vorgelagert ist ein mit einem prächtigen Schmiedeeisengitter ausgestatteter Torturm. Während das Hauptgebäude mit einem wuchtigen Walmdach gedeckt ist, trägt der Torturm einen soliden Dachreiter mit einer Uhr. Das Gewölbe der großen Mittelhalle ist mit einfachem Stuck geschmückt. Nach dem Brand von 1676 musste vor allem die Kapelle im südwestlichen Eckturm restauriert werden. Das Innere des Gebäudes erhielt bis 1816 eine neue Ausstattung. Bemerkenswert sind vor allem eine bemalte Holzdecke im ehemaligen Speisezimmer sowie mehrere Holz- und Kassettendecken. Ein bunter Ofen im südöstlichen Ecksaal zeigt allegorische Darstellungen von Jagd, Geometrie, Musik und Astrologie. In der Kapelle steht ein Altar aus dem Jahr 1689. Das Schloss war einst durch Wehrmauern geschützt, doch wurden diese später abgebrochen und an ihrer Stelle ein Garten angelegt. Im Süden erkennt man noch die Lage von zwei ehemaligen Bastionen.
Ennek a várnak is van némi köze a stájer protestantizmushoz, mert a 16. sz. reformáció során a Hoffmann-családé volt, akik a stájer protestáns nemesség vezető családja voltak.
1528-ban került a vár Hans Hoffmann von Grünhübel kezére.
A Hoffmannok lutheránus prédikátorokat hívtak be Nürnbergből az általuk uralt területre, a Lassing, liezen és Oppenberg plébániákra.
Ennek hatására a lutheranizmus elterjedt a vár egész tágabb környezetében.
A Hoffmannok egy reneszánsz árkádudvart is emeltek a várban, az evangélikus kápolnába pedig manierista festmények kerültek.
Az ellenreformáció során a vár utolsó Hoffmann-házi tulajdonosa, Anna Potentiana Jörgernek el kellett adnia a várat és elhagynia Stájerországot.
1629-ben Urban Weber apátsága idején az admonti apátság kapta meg a várat.
Strechau a Stájer-Enns-völgy (Steiresches Ennstal) alsó szakaszán fekszik, Rottenmann város fölött a hegytetőn, de közigazgatásilag Lassing területén.
A vár rövid története (auf Hochdeutsch):
Die Geschichte der Burg
Über der Stadt Rottenmann im Paltental, aber im Gemeindegebiet von Lassinggelegen, wird der Name Strechau erstmals 1074 genannt (alpenslawisch strechow = Dach, Herberge, Schutz). Die teils romanische, teils gotische Wehranlage wird unter dem Geschlecht der Hoffmann, Führer der steirischen protestantischen Stände, in der Mitte des 16. Jahrhunderts zu einem Renaissanceschloss umgebaut.
Der italienisch wirkende Innenhof und die manieristische Deckenmalerei (1579) des Arbeitsraums, belegen dies eindrucksvoll. Im Zuge der Gegenreformation übernimmt unter Abt Urban das Stift Admont 1629 die umfangreichen Besitzungen und Rechte, die mit der Burg verbunden waren. Unter der Führung des Abtes Meinerdorf wurden der große Speicher, Stallungen und des Verwaltergebäude errichtet.
Der Verwalter Stary, ein Freund des Erzherzog Johann, adaptierte für ihn einige Räume für persönliche und auch repräsentative Zwecke. Mehrmals trafen einander der Erzherzog und seine spätere Ehefrau Anna Plochl aus Aussee auf der Burg (1820-29), wo sie auch die Hochzeit feiern wollten, was jedoch zunächst an der fehlenden Zustimmung des kaiserlichen Bruders in Wien (Franz II) scheiterte.
Nach dem Jahr 1848 wurde die Grundherrschaft aufgehoben und die Verwaltung beendet. Die Burg blieb fast 50 Jahre dem Verfall überlassen, bis sie 1892 Dr. Julius Hofmayer kaufte, jedoch bereits 1909 an Dr. Adolf Boesch veräußerte. Von ihm wurde sie restauriert und historisierend eingerichtet, sein Sohn verlor den Besitz in der Zeit der Inflation (1909-1926).
Die Wiener Theresianische Akademie übernahm die Güter, die Burg blieb jedoch nahezu ungenutzt. 1938 erfolgte ein Umbau für die Unterbringung einer NAPOLA Schule. Ab 1955 wurden nur noch die Dächer erhalten, die Gebäude verfielen. 1979 gelang es, die Burg wieder in den Besitz der Familie zu erwerben. Mit viel Energie wurde die Restaurierung vorangetrieben und die Burg für kulturelle Veranstaltungen geöffnet.
Im Jahr 1999 wurde die Burg in die Boesch Privatstiftung eingebracht. Seit 2006 ist die Burg, auch mit der Ausstellung einer Oldtimersammlung der Marke Steyr, für die Öffentlichkeit zugänglich.
Tényleg nagyon szép hegyvidéki környezetben éltek a felső-stájerországi ősök, de rögtön hozzáteszem, hogy a turizmus kifejlődése előtt ezek a régiók általában relatíve szegények voltak, mivel az itteni termőföldek szűkösek voltak és a minőségük sem volt olyan, mint mondjuk az alföldeken.
Ezért a gabonatermesztés mellett nagyon fontos kiegészítő ágazat volt az állattenyésztés, mindenek előtt az alpesi havasi legelőkön történő állattartás, az ún. almgazdálkodás.
Továbbá fontos volt a fakitermelés is, valamint a tárgyalt szűkebb területtől északra elterülő Salzkammergut régióban a sóbányászat.
A felső-stájerországi régió Liezen körzetében (Bezirk Liezen) egy másik fontos uradalmi központ Wolkenstein vára volt, amely a kis Wörschach falu fölött magasodott.
Fénykorában Stájerország második legnagyobb vára volt a Riegersburg mögött.
Azon felül, hogy uradalmi központ volt, a körzeti bíróság (Landgericht) székhelye is itt volt egészen 1750-ig.
1589-ben a wolkensteini uradalom és a vár az admonti apátság birtokába került, akik hagyták fokozatosan leromlani.
A Landgerichtet a hatóságok elköltöztették innen.
Később, 1750 után a vár elnéptelenedett és elromosodott.
A "titkos protestáns" stájer transzmigránsok közül több család is a wolkensteini uradalom alattvalója volt, sőt néhányan a vár alatt elterülő Wörschach falucskából származtak.
A vár ma teljesen romos állapotban található, egy kb. 200 fős egyesület azért küzd, hogy legalább annyira fel legyen újítva, hogy látogatható legyen.
Bár úgy tudom, hogy kifejezetten nincs megtiltva a látogatása, de nincsenek is kiépített idegenforgalmi létesítmények, bár lehet, hogy azóta már vannak.
Die Burg Wolkenstein ist die Ruine einer hochmittelalterlichen Höhenburg bei Wolkenstein in der Gemeinde Wörschach im Bezirk Liezen in der Steiermark, Österreich. Sie war eine der am besten ausgebauten und wehrhaftesten Burgen im Ennstal. Geschichtliche Daten verweisen bereits auf das Jahr 1099, als sie im Zusammenhang mit dem Geschlecht Ulrichs von Wolkenstein Erwähnung findet. Vermutet wird, dass sich im 9. Jahrhundert an dieser Stelle bereits eine Fluchtburg befunden hat. Als man das Landgericht nach Wolkenstein verlegte, wurden die Befestigung und der Ort Werses (heute Wörschach) zum Mittelpunkt des Tales. Ursprünglich dürfte Wolkenstein wohl nur aus einem großen Turm bestanden haben. Später grub man eine Zisterne und umgab diese mit einer im großen Turm endenden Ringmauer. In den Jahren zwischen 1050 und 1100 wurde Wolkenstein abermals vergrößert. Die ursprünglich kleine Anlage wurde zu einer relativ großen Ring- und Randhausburg umgebaut, um dem Landgericht ein genügend großes Areal zur Verfügung zu stellen. Auch die Vorburg mit Zugbrücke wurde damals errichtet. Mit dem Einzug des Landgerichtes in die Burg erhielt auch der gesamte heutige Bezirk Liezen einen politischen Namen, der bis 1800 seine Bedeutung behielt – Landgericht Wolkenstein. Die Burg selbst aber veränderte um 1560 erneut ihr Aussehen. 1542 war die Anlage an die Freiherren von Hofmann verpfändet worden, welche die Burg vergrößerten und Rondelle zur Aufstellung von Feuerwaffen errichteten. In diese Zeit zwischen 1524 und 1592 fallen auch die glücklichsten Jahre der Burg. Während dieser Periode gelangte Wolkenstein in den Besitz des Stiftes Admont. 1630 galt die Burg bereits als kaum bewohnbar, sodass das Landgericht verlegt und von der Burg entfernt wurde. Wolkenstein war noch bis 1750 gelegentlich bewohnt. Danach wurden die Dächer wegen der hohen Dachsteuer abgetragen. 1850 war Wolkenstein bereits eine vollständige Ruine. Der Burgverein Wolkenstein bemüht sich seit Jahren durch Instandsetzungsarbeiten und Rodungen die Ruine wieder für Besucher begehbar zu machen.
Graf Siegmund Friedrich von Trautmannsdorf fia 1684-ben az oszmánok elleni felszabadító háborúban hősi halát halt, utódok nélkül, így az uradalom a család alsó-ausztriai ágának tulajdonába került, a birtokos Graf Siegmund Joachim von Trauttmansdorff (+1706, Bécs).
Később a Trautmannsdorfok jól eladósodtak, így 1815-ben kénytelenek voltak elárverezni a várkastélyt és az uradalmat.
Innen származó őseim azonban ekkor már nem éltek ezen a vidéken, így a vár további történelmét nem ismertetem, de akit érdekel, az interneten természetesen talál erről adatokat.
II. Ferdinánd császár 1628-ban bocsátott ki egy dekrétumot, amelyben az Osztrák Örökös Tartományok területén a nemeseknek megtiltotta a protestantizmust. A protestáns nemeseknek vagy át kellett térniük a katolikus vallásra vagy ki kellett vándorolniuk.
Sok protestáns stájer nemes a kivándorlást választotta, főleg Nürnbergbe vándoroltak, többek között Hanns Adam Freiherr von Praunfalk zu Neuhaus is, a vár és az uradalom akkori birtokosa is.
Az uradalmat 1652-ben Alexander Schifer Freiherr von Feyling örökölte meg, aki közvetlenül a vár mellett egy fegyvergyártó üzemet is létesített.
Az uradalom öröklés útján 1664-ben került a Trautmannsdorf-család birtokába, ekkor a birtokos Graf Siegmund Friedrich von Trautmannsdorf lett (1623 - 1675).
Ő volt az, aki kiváló építészekkel és művészekkel egy szép barokk stílusú várkastélyt alakított ki a középkori erősségből, erre 1670 - 1673 körül került sor.
A belső freskókat egy olasz-svájci festőművész, Carpoforo Tencalla készítette.
A várkastélytól néhány méterre nyugatra, egy hegyháton találhatóak az egykori neuhausi evangélikus templom romjai.
Ezt a templomot a trautenfelsi (akkor még neuhausi) vár evangélikus hitre áttért urai építették és a protestáns reformáció legfőbb központja volt a Felső-Enns-völgyben.
Az ellenreformáció 1599. évi eseményei során felgyújtották és lerombolták a Martin Brenner katolikus püspök által ide kirendelt katonai alakulatok.
és Bad Mitterndorfból nézve a csúcsokkal: